Traktátus a kulturális intézményrendszerünk haláláról

Személyesből indítanék, de ígérem, hamar túl leszünk rajta. Mostanában rendszeresen megkapom a kérdést: „És, hogy megy a könyved?” Mint afféle szerző, nem kellene, hogy fennakadjak ezen, indokolt kérdés egy könyv megjelenése körül, jóindulatú érdeklődésről van szó – majd elmaradozik, ha már messze leszünk a könyvtől. Rendszerint válaszolok is valamit, hogy például, „alakul, köszönöm”, vagy effélét, általában pozitívat. Merthogy – és itt le is zárnám ezt a személyes indítást – alapvetően semmi bajom sem eddigi könyveim státuszával, sem a magaméval. Piaci viszonyok, kereslet-kínálat, költség-haszon, apró nyelvterület, tömeg és elit, elérés és hozzáférés, vékony polgárság és folytathatnánk, nem állok perben, haragban ezekkel a dolgokkal. Minden rendben – egy könyv úgy megy, ahogy itt menni lehet.

Graffiti a dunaújvárosi ICA-D kortárs művészeti központ falán. A szerző fotója
Graffiti a dunaújvárosi ICA-D kortárs művészeti központ falán. A szerző fotója

Csakhogy. Ilyenkor mindig elkezdek gondolkodni a kulturális termélés és újratermelés viszonyairól, az intézményrendszer helyzetéről, megszülető művek életesélyeiről. Ellépek a könyvektől,  az irodalom területéről, és kinyitom a blendét: képzőművészet, film, színház, minden játszik. Leginkább azonban a periféria, a mostanra kialakult helyzeti underground (Havasréti József kifejezése), a kulturális piramis alja, félig a földben, félig a felszínen, amely mindig sokkal izgalmasabb, mint a beérkezett, established művészet valahol a csúcson, mert az új impulzusok mindig lentről érkeznek, a friss vért ez pumpálja és viszi felfelé. Széltében és felfelé – hogy a piramisos képzavart kiteljesítsem –, legalábbis ez volna a dolgok menete.

Orbán György munkája az FKSE-Patron katalógusából, 2016. 
Fotó: Simon Zsuzsanna
Orbán György munkája az FKSE-Patron katalógusából, 2016. 
Fotó: Simon Zsuzsanna

Egy megszülető mű szinte azonnal a kulturális intézményrendszer kulisszái közé kerül, pontosabban azonnal viszonyra lép vele – ha kívül marad, az is egy viszony –, abban a pillanatban, amikor közönséget, befogadót keres magának. Ez pedig rögtön a művek létrejöttének momentuma, még ha a fiókban, a műteremben vagy a hard disk-en pihennek is, ez a hely- és befogadókeresés már elkezdődik. Egy mű (akár jó, akár kevésbé) akkor válik a közös kulturális tapasztalat, tudás, kép és önkép részévé, ha elhelyeződik ebben az intézményrendszerben, ha valahová beágyazódik. Ebben az értelemben „az intézményrendszer csinálja a művészetet”, azzal a megkötéssel, hogy természetesen nem alkothat semmit alkotók nélkül, és nem kölcsönözhet érvényességet, hitelességet, minőséget egy-egy műnek, ha ezekben hiányt szenved. De elfogadtathat, visszaigazolhat, kanonizálhat, beilleszthet, kontextualizálhat. Nagyon leegyszerűsítve: ebben a folyamatban válik egy mű a kulturális diskurzus részévé, így jut el a befogadóhoz, aki így kerülhet párbeszédhelyzetbe vele. Megnézi egy kiállításon, leveszi egy könyvtár vagy könyvesbolt polcáról, olvas róla egy lapban, lát róla vitatkozó embereket egy tévécsatornán, bemegy érte egy színházi térbe, jegyet vált rá, támogatja vagy megveszi és hazaviszi. Tanul róla a gyereke az iskolában, aztán majd a gyerekének a gyereke. Az élete részévé válhat. Befogadóként ő is alakítja a mű recepcióját. Hatására ő is létrehozhat valamit, és így tovább.

Műsorvezetők a 2016-ban indult M5 kulturális tévécsatornán – Koltay Anna és Ambrus Ádám. Fotó: MTVA
Műsorvezetők a 2016-ban indult M5 kulturális tévécsatornán – Koltay Anna és Ambrus Ádám. Fotó: MTVA

Az intézményi struktúra végül is erre való. Többé-kevésbé kiegyensúlyoz, vannak non profit és for profit aktorai, kis és nagy intézményei, közösségi helyszínei és reprezentatív terei, kritikai fórumai, vannak elismerései, díjai. Vannak a nemzeti kultúra kánonképző helyei – ezekre többnyire ki is van írva: nemzeti. A közpénzből fenntartott közintézmények pláne erre valók: miben bízzunk, ha nem ezekben? Ha világosak az intézményi pozíciók, szerepek, tevékenységek, akkor a befogadó/adófizető bízhat abban, hogy a struktúra egymásra épülő, egymással párbeszédben álló elemei egyfelől valamiképpen „leválogatják” neki a művészeti termelésben létrejövő munkákat, másfelől reprezentálják az ő kultúráját is. Referenciapontokat nyújtanak. Nem hagyják cserben. Orientálják, akár azáltal, hogy visszaigazolnak művészeti gyakorlatokat, akár azáltal, hogy nem. És ebben a struktúrában tulajdonképpen minden mű elhelyeződik. Szeretnénk demokratikusnak látni, de valójában ez hierarchizált struktúra – igaz, rengeteg szintje van –, és elutasítani is lehet bizonyos vonatkozásait, vagy akár az egészet en bloc.  Kritika tárgyává tenni, vitatni (ld. intézménykritika), támadni és meghekkelni is, megvetni vagy akár közömbösnek maradni. Meg is érdemli mindezeket.

De a fentiek előfeltétele, hogy ez az intézményi struktúra létezzen, autonóm szereplőkből álljon, finanszírozása biztosított legyen, és benne a pozíciók egyértelműek legyenek. Ha úgy tetszik, a krumplileves legyen krumplileves, az ég szerelmére – de ezt a hasonlatot nem is szövögetném tovább. A valódiságról van szó, a szakmai szempontok érvényre jutásáról, a lehetőleg manipulációmentes működésmódokról, a transzparenciáról, végső soron a valóság valódiságáról.

Ifjabb Bibó István beszél az Eleven Emlékmű csoport tiltakozó akciójánál, a Terror Háza Múzeumnál, 2016. október 22-én. Fotó: FreeDoc / Csoszó Gabriella
Ifjabb Bibó István beszél az Eleven Emlékmű csoport tiltakozó akciójánál, a Terror Háza Múzeumnál, 2016. október 22-én. Fotó: FreeDoc / Csoszó Gabriella

Éppen, mert a kultúra igen bonyolult és sokszólamú, ez az egész dinamikus rendszer összeépülő elemekből kell, hogy álljon: sok kicsi legó. A for profit szereplők alapvetően csak maguknak tartoznak elszámolással, hiszen inkább a piac, mint a közkultúra szereplői, de a közintézmények mindenképp közfeladatot kell, hogy ellássanak – miközben a két terület egymásra utaltságáról is szó van. Ami a közszférát illeti: a létrehozástól, a bemutatástól az archiválásig-dokumentálásig e rendszer részei a kulturális pénzalapok, a bemutatóhelyek, a kritikai folyóiratok, az intézetek és kutatóhelyek, múzeumok, könyvtárak és dokumentumtárak, de az oktatás és a közmédia egyes területei is. Világosnak kell lennie, hogy mit, miért, milyen forrásból végeznek, kinek és miként tartoznak be- és elszámolni.

Balog Zoltán miniszter beszél a Ludwig Múzeumban, Susan Swartz kiállításának megnyitóján 2016. dec. 9-én. Fotó: Glódi Balázs, Ludwig Múzeum
Balog Zoltán miniszter beszél a Ludwig Múzeumban, Susan Swartz kiállításának megnyitóján 2016. dec. 9-én. Fotó: Glódi Balázs, Ludwig Múzeum

Ennél a mondatnál már nem tudok nem rákanyarodni arra, ami itt, most az országunkban van. Illetve nincs. Röviden: ennek a transzparens intézményi struktúrának a létéről ma Magyarországon nem beszélhetünk. Pont úgy tűnt el, ahogyan a demokratikus, parlamentáris intézményi struktúra is az elmúlt hat évben: egyes elemei még felsejlenek a ködből, látunk épületeket, a kapujuk mellett réztáblával, látjuk a kulisszát, de már nem látjuk a tartalmat. Kiüresített, ellopott intézményrendszerről beszélek, és kezdettől egyértelmű volt, hogy a politikai autonómia helyei után a kultúra autonóm helyei következnek, nyílegyenes volt ez a logika. A parlamentáris demokrácia foglyul ejtése és de facto megszüntetése védekezésképtelen, kiszolgáltatott társadalmat, önkényuralmi modellt eredményezett.  A kulturális területen pedig az eredmény diszfunkcionális, elemeire hullott, megalázott, eszköztelen, forráshiányos rendszer, amely most már visszahat a művészeti újratermelésre is.

A cenzúra a struktúrában van: alkotni szabad, de egyre kevésbé lehet. Hadd utaljak itt a Műértő c. folyóirat 2016. októberi számában megjelent cikkemre (Kincs, ami nincs – El nem készült művek): ha nincs tér, fizikai- és médiatér, amelybe az új művek megérkezzenek, ha nincs forrás, amely az elkészülésüket segíti, ha nincs reflektált, kritikai közeg, amely visszajelzéseket ad, ha nincsenek megugorható szintek, akkor a művek a semmiben lebegnek, az ismeretlenségben és reflektálatlanságban. Hazai recepció híján a nemzetközi színtérre sem lehet kilépni. Egy szűk, gettóba szoruló közösségnek előbb-utóbb már nincs mit mondani, nem lesz impulzus, inspiráció és nincs kifutás. A művésznek egyszerűen nem lesz felrajzolható oeuvre-je, majd pedig egy idő után már a művei sem készülnek el. Hiszen minek?

Kanyarodjunk vissza egy pillantra a ködből felsejlő épületekhez. Magyarországon az utóbbi években villámsebességgel épült fel egy párhuzamos intézményrendszer, amely mára már elsődlegessé vált. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) ennek legevidensebb példája, egyben a totális értelmetlenség szimbóluma, de számos területen megvan ez az új, udvari intézmény a történettudománytól a designig – nem részletezném, ezerszer megírt történet ez.

Az új szisztéma rendeltetése minden bizonnyal a NER kultúrájának megteremtése volna, annak teljes vertikumával együtt. Az autonómia nélküli gondolkodás műhelyeitől a progresszió nélküli művészeten át az eredmény nélküli kutatásig, a kritikát  nélkülöző reflexióig, az irányított nyilvánosságig. Végső soron a valóság nélküli valóságig. Iszonyatos mennyiségű pénz mozog ebben a virtuáliában, az MMA évi 11 milliárdja csak a felszín, és ez a pénz tulajdonképpen a valaha volt, ma már romokban heverő intézményi struktúrából hiányzik.

Sugár János: Semmi sincs úgy, mint azelőtt, 2002. Építési fólia a Műcsarnokon. Forrás: c3.hu
Sugár János: Semmi sincs úgy, mint azelőtt, 2002. Építési fólia a Műcsarnokon. Forrás: c3.hu

Mi az, ami helyette van? Néhány példát sorolok. Elsősorban görcsös igyekezet: a hatalom által létrehozott intézményeknek produkálniuk kellene, de nem produkálnak. Nagyzoló tervek: miközben vidéki múzeumokban olykor még fűtés sincs, múzeumi negyed nőne ki a Városligetben. A pénzek átcsoportosítása, az intézményi kompetenciák elvonása: az MNB vásárol műveket és nem a múzeumok. Nagyzolás és üresség: kiállítások a Várkert Bazárban, amely mögött semmilyen szaktudás nem áll. Álságos sürgés-forgás az MMA főhadiszállásán, a Vigadóban, ahol hatalmas pénzért nem történik semmi. Urambátyám gépezet: százmilliós írószervezet, miközben a létező, releváns szervezetek haldoklanak, baráti oligarchának kiszervezett filmipar. Díjak, amelyeket vállalhatatlan alakoknak adnak át a nemzeti ünnepeken. Összevonás, leépítés, megszüntetés, mint például az egész örökségvédelmi rendszer zárójelbe tétele. A Budai Vár kulturális helyszínből hatalmi helyszínné változtatása. Dolgok, kulturális javak, archívumok effektív eltörlése: Népszabadság-ügy. Hajszálon függő intézmények a BBS Archívumtól a MaNDA-ig, az NKA-ig. És persze ingatlanbiznisz, kastély- és várprogram, felújítások rogyásig. Homlokzatok, amelyek mögött nem tudni, mi zajlik.

Közben a progresszív, innovatív, újító kultúra színterei a létükben vannak veszélyeztetve, folyamatosan. Marginalizáltak és háttérbe szorítottak. Így nem „pattan össze” a legó, azaz  nem épülnek egymásra az elemek, a kölcsönös referencialitás, a kiegyensúlyozás, a közös kánonalakítás nem működhet.

Az intézményrendszer leépíthető, lecserélhető valami másra, de a művészet természetesen nem szüntethető meg, ezzel próbálkozni tökéletesen reménytelen vállalkozás. Szüneteltetni viszont éppenséggel lehet. Egyes emberek elhallgattathatók. Kitessékelhetők a határon túlra. Műhelyek bezárhatók. Források elvághatók. Tevékenységek marginalizálhatók, és mindez bőven elég is: ha nem látszik, ha nem hallatszik, ha nem hozzáférhető, ha kevés van belőle, az már jó.  Ha alkotók, műhelyek feladják, befejezik, vagy elhagyják az országot: bónusz.

Nos, röviden ez a helyzet 2016-ban. Minden további jóindulatú kérdés elé: ahogy az Európa Kiadó dala mondja 1984-ből, „a létezés már félsiker”.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány