Nem tudok szabályos (és legfőképp méltó) nekrológot írni (amely helyettesítené az —elmaradt — értékelő-emlékező szövegeket): az ismeretlenség távolsága megakadályozza, hogy akár meg is kíséreljem. Csupán néhány szempont felvetésére vállalkozom, főként abban a reményben, hogy a feltárásra váró életművek sorában mielőbb a sürgető feladatok közé kerülhet a tavaly december 12-én elhunyt Simon Zsuzsa írói és szervezői munkássága is.
A legszebb és legméltóbb emléket a Műcsarnok könyvtárának munkatársai állították a könyvtár egykori vezetőjének — hiszen az ő koncepciózus, következetes munkája határozta meg az állomány alakulását-bővülését 1985-től kezdve. Egykori munkatársai az év elején az olvasóteremben, néhány polcon összegyűjtötték írásait, szerkesztői munkáit, és online is elérhetővé tették szövegeinek bibliográfiáját. Simon Zsuzsa egyszerre volt könyvtártudós — a művészettörténet-tudomány hagyományos zártságán kívül állva —, a kortárs művészettel elmélyülten foglalkozó író és kritikus, valamint művészetszervező. A három terület természetesen összefügg, és a nyolcvanas évek művészetének a vissza-visszatérő lelkesedés és a teljes negligálás között hánykolódó történetében kiemelkedő jelentőséggel bír.
Az összegyűjtött-kiállított írásokban való elmélyülés során a figyelem csomópontjait sikerül feltérképezni. Simon Zsuzsa első publikációi az újfestészet/new wave/posztmodern (vagy poszt-avantgárd) betörésével születtek és a Mozgó Világban jelentek meg, ahogy talán egyik legfontosabb 1980-as írása is, a Kényszerteória. Tanulmány fiatal képzőművészekről, amely jelentős forrás az új tendenciák feltűnésének idejéről és körülményeiről, a Rózsa-presszóba vezető gyökerekről és az 1981-ben feltűnő és oly sokat vitatott új szenzibilitás előzményeiről. A Kényszerteóriák saját tevékenységében is programadó szöveg: a benne szereplő művészek alkotásainak értelmezése és bemutatása évtizedes írói munkájának gerincét képezi (többek között Halász András, Kelemen Károly). A művészeti műfajok szempontjából azonban egészen szerteágazó irányokba vitte ez a figyelem: a fotóelmélettől a Látványtár katalógusainak szerkesztéséig, a „kiterjesztett textil” tanulmányozásáig, amelyet a két kiadást megélt triennálé mintává szelidített (1988, 1991). Talán a nyolcvanas évek hierarchia-szkeptikus művészeti tendenciáihoz való közelségből eredt elméleti érdeklődése a giccs iránt is, amelynek 1985-ben önálló tanulmányt szentelt.
A kétezres évek elejére a kortárs épitészetelmélet is megjelent a témái között, mindenekelőtt a Balkonban napvilágot látott atmoszférateremtő erejű New York-sorozatban (2001) is idézett Delirious New York: a retroactive manifesto for Manhattan (Rem Koolhaas, 1978) recenzálásával (2002). A recenzió műfaja, ahol a könyvtárosi munka bekapcsolódik a szakírás mellé, Simon Zsuzsa bibliográfiájában külön figyelmet érdemelne: a folyóiratnak is beillő, a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek elejéig, többé-kevésbé rendszeresen szerkesztett Könyvtári tájékoztatóba írt könyvismertetések témaválasztásai ugyanazt a széles érdeklődési kört, trendérzékenységet és lényeglátást tükrözik, amely az írásai hátterében könnyedén mozgatott, súlyos elméleti apparátusból átsejlik, és amiből a művészetelmélet, a filozófia, a társadalomtudományok és a természettudomány egyaránt nem maradhatnak ki.
A sűrű szövegrengetegből ezen kívül Birkás Ákos Szépművészeti Múzeum-fotóiról írt tanulmányát emelem ki (1990, 2012). Nemcsak az a fajta érzékenység feltűnő, ahogy a felvételek kapcsán a hetvenes évek fotó-expanziójának elméleti és formai problémafelvetéseit (köztük a tükröződés visszatérő kérdését) tárgyalja, vagy ahogyan az eltelt évtizedek magától értetődő szinkróniájában, de a generáció- és szemléletváltások fénytörésében vizsgálja a nyolcvanas évek központi avantgárd-ellenességét és akadémizmushoz való viszonyát. Az a biztonság is megrendítő, ahogy mindezt a hetvenes évek végének muzeológiai problémák felé tágítja, és így sikerül Birkás munkáinak messzire vezető aktualitására is felhívnia a figyelmet.
Simon Zsuzsa művészetszervezői tevékenységének alapos megismeréséhez is biztosítva vannak a feltételek a könyvtárban. Mappákban állnak a Zuzu-Vető alkotópárosról gyűjtött nyomtatványok, fotók, az érdeklődése homlokterében álló művészeti praxisokrólról megjelent kritikák, továbbá a Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Központ dokumentációs projektje számára (általa) összeállított életrajzok másolatai (Altorjai Sándorról, Kelemen Károlyról, Bak Imréről, Gyarmathy Tihamérről). Az a tizennyolc dossziéba rendezett, relevánsnak tartott dokumentumokból álló anyag galérialapítási tervekről és a megvalósulásról, amelyet ő maga helyezett el az archívumban, igazi csemege a hazai művészeti intézménytörténettel foglalkozók számára. Esterházy Péter is megemlékezett (a Kis Magyar Pornográfiában) a lakáskiállítások kényszerű hagyományát folytató, de a művészet-menedzseri feladatkört próbálgató Simon Zsuzsa Irodáról (amely lakásán működött). Mindeddig adós maradt a kutatás azonban az innen induló, és a rövid életű, nemzetközi horizontokat kémlelő, valódi művészeti, közéleti szervezőmunkát célzó, átmenetileg a galéria mint műalkotás ötletével is kacérkodó Rabinec Közös Műteremig (majd Rabinext Stúdióig) vezető út kellő mélységű elemzésével. Tudomásom szerint a 22 éve megjelent, A modern poszt-jai c. tanulmánykötet két szövegét (Szoboszlai János, Gosztola Annamária) és Forgács Éva Gyönyörű ez a mai nap — Magyar festészet a nyolcvanas években c. írását folytató mélyebb vizsgálat egyelőre nem készült. Rögzített interjúk, beszélgetések sajnálatos hiányában csak Méhes Lórántról szóló írásábából idézhetem saját szavait a Rabinec-ről:
(…) mint galéria még ebben a második nyilvánosságban sem volt mindennapi: ambíciója, deklarált célja nem kevesebb volt, minthogy a legaktuálisabb művészetet mutatja be, sőt ő diktálja a trendet, ugyanakkor az ezzel az általa felfedezett-bemutatott értékkel szabályos műkereskedelmet folytat. Meg akarta mutatni, hogy lehet egyszerre küldetést teljesíteni és kereskedelmet folytatni. Mindezt féllegális körülmények között egy egyszobás lakásban a (…) Falk Miksa utcában, az ötödik emeleten. A galéria alkotó-vezető gárdája (Kelemen Károly, Károlyi Zsigmond, Birkás Ákos, Koncz András, Gyetvai Ágnes, Simon Zsuzsa) nagyjából tudták, hogy a galériának avantgárd-utáni művészetet, magyarul festészetet kell bemutatnia, ez lesz a küldetése.(…) Akkoriban már mindenki a transzavantgárd festészetről, posztmodern művészetről beszélt, Achille Bonito Oliva könyvét olvasta. Amerikából is jöttek már a hírek az új festészeti boom-ról, és már készült Bonito Oliva ideológiájának magyarországi adaptációja, az Új szenzibilitás, amit Hegyi Lóránt írt (1983-ban jelent meg). A Rabinec tehát, ami a terveket illeti, naprakész volt (…).
A galéria — amely a korszak kultúrpolitikai és gazdasági feltételrendszerétől determináltan (itt és itt olvashatók titkos jelentések Simon Zsuzsáról), a festészet piaci helyzetének megváltozására való gyors reakcióadással próbálkozott — speciális intézményi helyzete mellett az új szenzibilitással kapcsolatos bonyolult viszonya is megérne egy tanulmányt, arra külön hivatkozva, hogy Birkás Ákos itt tartotta előadásait az avantgárd haláláról.
Az a vizsgálat pedig, ami Simon Zsuzsa mindebben betöltött szerepével és írásainak szövedékével foglalkozik, sürgős feladata lenne a magyar művészet utóbbi évtizedeivel kapcsolatos kutatásnak.
Köszönöm a Műcsarnok könyvtára munkatársainak, Bényi Csillának és Madarász Ágnesnek a segítségüket.
További képek a Műcsarnok archívumából:
Egy monográfiát írt rólam, de valahogy itt nem jelenik meg….van ennek valami oka?