Tömeg, arccal és anélkül

Nemrég egy fiatal ír művész egyébként kiváló műveit nézegetve azt találtam mondani neki, hogy nagyon népszerű a tematika, amellyel foglalkozik. Felháborodva tiltakozott, ami azért volt érdekes, mert az említett tematika nem más, mint maga a tiltakozás. Pontosabban az utcai tüntetés, protestálás, amelynek különböző feldolgozásai az utóbbi időben megszaporodni látszanak. Szerte a világon, számos művön láthatjuk viszont valamilyen formában a tüntetőtáblát vagy az utcai protestálás egyéb kellékeit, illetve számos olyan köztéri akcióval, beavatkozással találkozhatunk, amelyek a tüntetés, tiltakozás metaforájához folyamodnak.
 

MIRCEA CANTOR – The Landscape is Changing  


Például a fent látható Mircea Cantor mű, Elín  Hansdóttir Taking Time című projektje, vagy éppen Susanne Brunner videója, amelyben Elvis-rajongók alakulnak bizarr, protestáló tömeggé. Mifelénk a témát legutóbb Eperjesi Ágnes dolgozta fel az év elején Labor-beli kiállításában, illetve a Chto Delaty orosz művészcsoport munkái a Barcsay teremben.


Hansdóttir: Taking Time

2005-ben Szerbiában nyílt meg a No More Reality címet viselő eseménysorozat, amely hosszú távú kutatási projekt részeként azóta is tart, és amelynek harmadik felvonása az amszterdami DeAppel-ben látható a nyár folyamán. Az első, Újvidéken és Belgrádban megrendezett kiállítást sok egyéb rendezvény kísérte, amelyek jelentős része a rádiós aktivizmushoz kapcsolódott, viszont a kiállítás alcíme kellő pontossággal nevezte meg és vetítette előre a megközelíteni kívánt kérdésköröket: Crowd and Performance: Re-enactment, Public Space and usage of body. (magyarul kb.: A tömeg és fellépése, Újrajátszás, Köztér és testhasználat).


Philippe Parreno: No More Reality, a sorozat címadó műve (ami viszont a kiállításban nem szerepelt)

A rendezvénysorozat második felvonására szintén Belgrádban került sor 2006-ban, ahol az eredeti alapgondolatot indítványozó Jelena Vesic Claire Staebler kurátorral együtt a videóművekre helyezte a hangsúlyt (többek között Yael Bartana,  Mircea Cantor, Johanna Billing), de a kísérő előadásokba, beszélgetésekbe Hito Steyerltől Jeremy Dellerig több jelentős művészt is bevontak.

Ekkor körvonalazódott az a kettősség, amelyet az amsterdami kiállítás próbál szemléletessé tenni, és amely a tömegek arcának képi megjelenítésében mutatkozik. E kettősség egyik oldala a politikai akarat hordozójaként bemutatott tüntető és forradalmi tömeg, amelyre az európai művészet történetében az évszázadok során számos példát találunk, másik oldala pedig egy sokkal semlegesebb, magányosan megjelenített arc, amely a városi élet és a modernitás bemutatásához kapcsolható. A kiállítás tehát a tömeg arcának e két lehetséges megjelenítéséből indul ki, és azt vizsgálja, létezik-e egyáltalán ez utóbbi: a semleges, esetleges, névtelen tömeg.   


No More Reality

A válaszok, amelyek az immár több éves kutatómunka eredményei, olyannyira változatosak, hogy a kurátorok a bemutatás módjaként egy vegyes formát választottak (Shared Folder alcímmel), amelyben kiadványok, plakátok, elvihető szövegek és helyben válogatható, nézhető videóművek szerepelnek. A dokumentumok, művek megjelenése az anyag gazdagsága ellenére is nélkülöz mindenféle látványos elemet, inkább egy hirtelen kiürült kutatószobára emlékeztet, amelynek megközelítése a néző részéről időt és némi aktivitást igényel.

Ha e kettő megvan, nemcsak arra jöhetünk rá, hogy – közhellyel élve – a tömeg bizony vagy ezerarcú, vagy arctalan, hanem arra is, hogy adott esetben éppen a művészet az az eszköz, amelynek segítségével e két véglet között önmagára talál. És ehhez a művésznek nem feltétlenül kell harcos elkötelezettséggel agitálnia. Elég olyan apró és szellemes beavatkozásokkal élni, mint a Radek Community, akik a hétköznapi városi helyzetekben, például a közlekedési lámpáknál összegyűlt emberek sokaságát változtatják pillanatok alatt "öntudatos" tömeggé. Elvegyülnek ugyanis közöttük, majd a lámpa zöldre váltásának pillanatában az élükre állva, hatalmas bannerekkel és zászlókkal kísérik át őket az utca másik oldalára.
 

 Radek Community

2 thoughts on “Tömeg, arccal és anélkül

  1. Nem értem, hogy miért van összefirkálva az utolsó képen a két transzparens?

    Illetve a hozzá tartozó szövegben mi indokolja, hogy ne tekintsük továbbra is lényegében arctalannak a tömeget és sokszínűnek egyszerre, mitől “találna magára” csak azért mert két művész visz előttük egy transzparenst (kivéve, ha csak a látvány számít a kérdés eldöntésénél).

    A cikkben megemlítettem volna korábbi magyar párhuzamokat a témához, pl PAUER Gyula TÜNTETŐTÁBLA-ERDŐ, 1978 (Nagyatád), vagy St. Aubyt, vagy az elmúlt évekből még Kaszás Tamást.

  2. A firka funkciojat – bevallom – en sem ertem,
    vszinu nem veletlen, mert mas foton is ugyanigy jelenik meg,
    pl itt:
    driff.wordpress.com/2008/01/24/radek-retrospective-part-ii-where-the-community-got-its-name/

    A masodik kerdes jogos, itt jo lett volna egy idezojelet hasznalni (idokozben potolva). Ertelemszeruen nem az a tomeg valik, valhat ontudatossa, aki a performanszban akaratan kivul reszt vesz, hanem azon nezok (tomege), akik a videot nezve, abban magukra ismernek.

    Az emlitett magyar muvek teljesen idevagnak, am az iras nem egy torteneti elemzes szandekaval keszult, lenyegben a deAppel kiallitasarol szol, es az a nehany mu, amelyeket a kiallitastol fuggetlenul megemlitek mind az elmult nehany evben keszult. (Pl. Eperjesi Agnese volt – ismereteim szerint – Bp-n a legutobbi ilyen jellegu mu.)

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány