Téglákból csiszolt tükör

(Bakos Zoltán fotóira)

Jól nézzetek meg!
Agyalágyult vagyok, kókler és hencegő.
Jól nézzenek meg!
Csúnya vagyok, arcom kifejezéstelen. Kicsi vagyok.
Olyan vagyok mint Önök mind!

A városi graffiti-kultúrának van egy speciális, hihetetlenül izgalmas alfaja, mégpedig a téglákba karcolt, falakra festett, matricákra fénymásolt, ismeretleneket ábrázoló arcképekből összeálló, örökké változó árnyék-hadsereg. A falakon olvasható ezerféle üzenet, kép, rajz, irkafirka, hirdetés közül kiviláglanak az arcképek, talán épp azért, mert ezek a költői vallomások arra szolgálnak bizonyságul, hogy az ember képes felismerni és kifejezni Őt, kinek képére és hasonlatosságára a világra jött. De az is lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy annyi csak, hogy arc nélkül nincs is talán az utca, vagy nem utca többé, hanem kulissza, rémálomba illő hajnali pillanat. Nincs szívszorítóbb annál, mikor rádöbbenünk egy reggelen:

egyedül vagyunk a város kihalt terében.

Mert létező vagyok és magamat látó; magamat látom amint magamat látom és így tovább. De ehhez kell az utca, kellenek az utcán az emberek. Ezernyi arcból összeálló arctalan tömeg részeként lehetek egyedi, különös, örök, miközben az ezernyi arc közül egyként, végül magam sem vagyok más mint a többi, nem vagyok senki sem. Az arc tömegben semmi, az önarckép: napló, önéletrajzírás, önvallomás. Jelenvaló önmagunkról, a múltról és a lehetséges jövőről.

Kivételes alkalom, ha egy kávéház teraszán, a Jégbüfé üveglapja mögött, védett helyről adatik megfigyelni az odakint kavargó arcokat, kívül maradva elmerengeni egy öregasszony ezernyi ráncának mindegyikén, sorsokat rendelni arcok mögé.

Más sorsait.

Mert a sors rendre másé. Itt vannak velünk a fogyasztás reklámposzterekről ránk mosolygó, szemükből hazug vágyat sugárzó, elérhetetlenül tökéletes modelljei, vagy épp az összenőtt szemöldökű, ostobára vett átlagember, tekintetek néznek vissza ránk, beszélnek össze-vissza, mondják a szájukba adott üres fecsegést kamatokról, testápolóról, visszanyert potenciáról, szépséges bőrről. Azt sugallják, hogy az élet eseményeinek nincs kezdete és vége. Aztán ott vannak tavasszal a vég nélküli tablók, matrózblúzos, mosolygós, rettegő szemekkel a világba induló tizenévesek, vendéglátóipari tanoncok, állatorvosok, autószerelők, saját sorsukat bámulók. A kirakat üvegéből visszatükröződik a tablón magát kereső arc, egybefolynak megfagyott és még élő vonások.  Arcokkal van ilyenkor kitapétázva a város, pont úgy, ahogy a terror háza vagy épp a holocaust múzeum falán, vég nélkül sorjázó arcképekkel, akik szintén és elkerülhetetlenül megint csak mi vagyunk, sorsunk, küldetésünk akkor sem tudjuk, ha ismert mi vár ránk, ott állunk szemből, oldalról, félprofilból akkurátusan megfotózva, rézbe marva. Állunk némán, ezernyi fotóba fagyott tekintet kereszttüzében és nézzük egymást.

Más sorsait.

És végül, mint a kosz, mint a reszli, mint a nyomor országairól térképet rajzoló penész, ott vannak, akiket senki sem invitált, akikre senki sem vágyott. Ott vannak ők, akárcsak egy nem kívánt, ám el nem abortálható gyerek, ismerős és ismeretlen arcok, mélák, izgatottak, halottak vagy épp orgazmus közben levők, közömbösek, micisapkában, vértől csöpögő nyakkal ránk mosolygók, nők, férfiak, gyerekek, festve, matricázva, sablonnal felfújva üvegre mindazok, akiknek még a neve sem érdekes.

Látszólag nem beszélnek semmiről: semmit nem adnak el nekünk, nem harcolnak semmiért. Egy-egy védettebb falon összegyűlnek, egymással diskurálnak, némán tüntető tömegként várják, hogy végre észrevétessenek. Pedig nincs jövőjük, holnap, ha nem a túlnyomásos vízsugár, hát elmossa őket a málló idő. Nem tudjuk miért vannak velünk, hol láttuk már ezt vagy azt az arcot, és ha a napi sétánk során egyszerre csak lefestik őket, nem hiányzanak senkinek.

Pedig e képek emberek. Éjszakánként kannákkal, ív papírral járják a várost, és szobrot emelnek önmaguknak. Az arcok, Bartók arca és a micisapkás vénemberé valójában önarcképek, és a rozzant fal, ahol megjelennek, kőből, téglából csiszolt, lobogva lélekző tükör. S e tükör foncsorának fétise erősebb, mint a kép tisztaságának odaadó vágya, erősebb mint a várható büntetés, erősebb mint a félelem az elmúlástól. Mit látsz a falban?

Önmagam.

E tükrök köszöntik belépésemet, és én járkálok a foglyul ejtett falak között. Olvasom a elnagyolt, kusza tekinteteket, az elfolyó festék mögött feltáruló sorsomat. Látom az undort. Undort a filozófusok ragyogásától, akik háromezer éve mindent megmagyaráznak nekünk (de mivégre?), undort a művészektől, akik Isten földi helytartói akarnak lenni, undort a szenvedélytől és az igazi beteges gonoszságtól, amit ott is bevetettek, ahol nem volt érdemes; undort a hatalom és a tömeges elnyomás hamis formáitól, melyek inkább felkorbácsolják, mintsem kielégítik a hatalmi ösztönt, undort minden katalogizált kategóriától, a hamis prófétáktól, akik csak a pénzügyi érdeket leplezik, a kevélykórtól, undort az infantilis szabályok alapján, megrendelésre készülő, üzleties művészet helytartóitól, undort a jó és rossz, a szép és rút különválasztásától.

Minden, amit ily módon hagytak hátra nekünk ismeretlenek, kézjegyek, tag-ek, arc nélküli álnevek, idegennek kusza firkák sem szólnak másról, mint a képek, portrék, falakat tükörré tevő vallomások: egy pillanatra megállítani az időt, s jelezni: itt vagyok.

A szövegben felhasználtuk, de külön nem jeleztük József Attila, Láng Zsolt, Ovidius, S Nagy Katalin, Odilon Redon, Joydeep Roy-Battacharya, Andrej Tarkovszkij, Tristan Tzara, Paul Valéry és Andy Warhol szövegeinek egyes részleteit. Köszönet nekik.