Távolodó Kelet?

16 óra útonlét, 13 óra repülés után (Budapest – Amszterdam 2 óra, Amszterdam – Szöul 11 óra) az ember először csak kimerülten-felajzva kapkodja a fejét, próbál biztos pontokat keresni, viszonyítási alapokat, fogódzókat, amikbe kapaszkodhat az ismerkedés első pillanataiban. Rövid időre csapdába is csalja magát, amikor megnyugszik, mert tényleges referenciaként értelmez ismerős dolgokat, olyasmiket, amik a megszokott környezetében, a hazai, vagy tágabban a nyugati kultúrkörben is jelen vannak.

Aztán percek alatt rájön, hogy semmi, ami ismerős nem ugyanaz – más ahelyi értéke. Átértelmeződik a mobiltelefon, a mindenütt elérhetőségérzete, az MP3 lejátszó, az amerikai hadsereg jelenléte, a 21. századi épített környezet fogalma, a Dunkin Donuts, a tömeg definíciója, a szmog, a kedvesség manifesztációi, Kína és Észak-Korea súlya –  az előbbi határa körülbelül Budapest – Pécsnyi, az utóbbi úgy Budapest – Esztergom távolságban, s az első órákban sokkoló vizuális zsúfoltságból és a fogalmak melletti kérdőjelekből elkezdenek kirajzolódni  a lokális világ elemei, illetve a világ lokális elemei, lassan elrendeződnek az arányok, megjelennek az első, ténylegesen helyi referenciát hordozó képpontok, helyükre csúsznak a kaleidoszkóp üvegcserepei. Legalább is néhány közülük –  napról napra, óráról órára több.  

Az Európai Unióban 2007-ben fogadták el, hogy a mobiltelevíziózás szabványa a DVB-H (Digital Video Broadcasting – Handheld) lesz. Dél-Koreában ezzel szemben mára az emberek a tévénézésre fordított idejük 23-26 %-át töltik mobiltelevíziózva  – a metrón, a buszon, mindenütt. Az Incheon repülőtéren egy galériában monitorteknős (Turtle, 1993), az M200 Videowall (1991) és más Nam June Paik munkák. (Az eddigi leghíresebb koreai származású művész munkái egyébként a városban sok helyen láthatók,  köztük 80-as évek második felétől a 90-es évek derekáig épült Seoul Arts Center 2300 nézőt befogadó Operaházának lobbijában is áll egy Nam June Paik cselló.) A metróban és a buszon, a megállóban és a járműveken egyszerre ezer különböző helyről, kisebb és hatalmas plazmamonitorokról árad a közlekedési információ, a hírek, a reklám. Letettem a note-bookot a szobámban, és azonnal tudtam internetezni – sorban jelentek meg az ingyenes hozzáférésű vezeték nélküli hálózatok.

És még aznap, dögfáradtan, de felpörögve, egy soha nem alvó városban nagy séta és kiállításmegnyitó a 10,5 milliós város számtalan, eltérő karakterű, egymásra alig emlékeztető negyedek közül az egyik hipermodern és mégis hagyományos arcú egyetemi negyedben, Hongdae kerületben, a Hongik Egyetem körül. A megnyitó az Alternative Space Loop nonprofit galériában volt Seoungwon Won (1972), Düsseldorfban élő művész videó, fotó, grafika, kollázs és rajz munkáiból.

Közösségi művészet, videó, performance, hálózati művészet, de alkalmasint fotó és némi festészet is befér ide. Elsőre az ember csak elámul az építészeti megoldásoktól, a belső tértől, aztán a város számtalan más galériáját járva sírni támad kedve az irigységtől: a kortárs vizuális művészetet a kortárs építészet csúcsteljesítményeiben prezentálják – ez Szöulban alapkövetelmény. Az első estébe, a megnyitó utáni vacsorázásba még ezután is belefért egy ismerkedés művészekkel, akik közül, az életrajzukból ítélve néhányan már szinte csak Kelet-Európában nem állítottak ki eddig, de vélhetően hallunk még róluk. Köztük volt az elsősorban videókat, fotó projekteket, helyspecifikus installációkat készítő  Gigi Scaria (1973) Indiából,  az 1980-ban született, de 2005-ben már a Velencei Biennálén kiállító, sztárságra esélyes Moon Sungsic.

és Hahan, azaz Uji Handoko Eko (1983) az indonéz lowbrow művész, punkzenész (Punkasila együttes), akit Indonézián és Koreán kívül például Ausztráliában, Kaliforniában, Új-Zélandon állítottak már ki.

Ez volt a beavatás napja, a bevezetés Korea kortárs művészeti színterébe. Első merítés a közegből, ahol egyelőre még Európa és Amerika a mérce, de a lendületet látva az az érzése támad az errejárónak, hogy talán már nem is olyan sokáig.