Szeretlek Endre!

Ezt kell kimondania annak a tíz nőnek, akiket Koronczi Endre a kamerája elé ültetett, ami, mint azt tudni lehetett, és be is bizonyosodott, nem is olyan egyszerű feladat. Szemmel láthatóan a kísérlet alanyait is meglepetésként érte a kérés, hogy nekik most – kamera előtt – (Endrének?) kell szerelmet vallaniuk. Az első néhány pillanatban láthatóan mégsem azért vívódtak, és a kezdeti feszültséget is inkább az okozta, hogy ki hogyan lesz majd úrrá a gátlásain. Mert ugyebár az ember elvileg nem mondja csak úgy, minden előzmény nélkül, bárkinek, hogy szeretlek…

Koronczi az interjúkat két blokkra osztotta, ezeket nevezhetjük csoportoknak is. Az egyikben fiatal nők álltak kamera elé, a másik alanyai nálunknál kicsivel érettebb nők, ám egyikőjük sincs tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mi is a feladatuk. A dupla (sztereo) monitor egyikén a nőket látjuk, a másikon az őket figyelő Koronczit. A két blokk hangulata és formavilága között feltűnő a különbség. A fiatalok gazdag arcjátéka, minimális gesztikulációja üdítő jelenség. Láthatóan nyitottan hangolódnak a kérésre. Viszonylag gyorsan leküzdik zavarukat, és hamar beleélik magukat a szerelmes lány szerepébe: a szokásos szerelmi vallomás teljes készletével rukkolnak elő: „Soha senkit nem szerettem ennyire, mint téged…Versek jutnak eszembe, ha rád gondolok… Együtt mindenre képesek vagyunk…A szerelemben is azt érzem, hogy hülyét csinálok magamból…Rettentő sokat adsz nekem…stb.” és Koronczi láthatóan meg van elégedve a lányok teljesítményével. Mi, nézők azonban egy-egy pillanatra megérezhetjük, hogy ezek a lányok némelyike Endre helyébe inkább a saját Laciját vagy Tibijét képzeli. A másik csoportnál egészen más a helyzet. Ezek a nők nem hajlandók szerelmet vallani, illetve nem mondják azt egy idegennek, hogy szeretlek. Sokat beszélnek a szerelemről, és arról, hogy ez mit jelent nekik. Filozofálnak és moralizálnak. Akárcsak az első csoport, ők is sztereotípiákkal hozakodnak elő, mégis valahogy máshogy cseng itt a hatásvadászó és előregyártott szöveg. Egy kivételével, akiről úgy érezzük, olyan komolyan veszi a feladatát, hogy egyre kipirultabban beszél Endréhez, akit ezzel zavarba is ejt. Ezt látja tehát a gyanútlan néző.

Írásom végére hagytam azokat az információkat, amiket utóbb Koronczitól tudtam meg a projekttel kapcsolatban. Ezek a következők: az egyik csoport alanyait, a fiatal nőket, Koronczi korábban nem ismerte. Most találkozott velük először. Úgy találkoztak egymással, akár egy castingon. A másik csoport tagjai, akiket tulajdonképpen nem lehetett rábírni a vallomásra, régi barátai, nőismerősei voltak. Ha jól meggondolom, ezek a kiegészítő információk nem sokat változtatnak azokon a szempontokon, amelyekkel Koronczi munkáját és szándékait meghatározhatjuk. Igazából három dolgon érdemes elgondolkodni. Az egyik a pszichológus-attitüd, és annak ambivalenciája, vagyis: aki beszélteti alanyát, de nem tudni, hogy amit a páciens beszél, az mennyiben vonatkozik őrá? Tudjuk, hogy nem egy páciens azzal, hogy feltárulkozik, kiadja legbensőbb titkait, érzelmileg közel kerül orvosához, és gyakran lesz szerelmes belé. A másik a voyör-élmény, a téma örökzöld jellege, a bulvárlapok közkedvelt vesszőparipája, stb. Ez azonban felszínes élményt nyújt, hisz nem visz közel a valódi érzelmekhez. A harmadik, a hetvenes évek művészetének meghatározó imperatívuszai közé tartozik: kérdéseket kell feltenni, nem pedig válaszokat keresni. A kérdésekkel a tűréshatárig menni, egészen a kínosságig. Ma talán nincsenek olyan társadalmi problémák, amelyek ezen a bizonyos tűréshatáron mozognak, vagy lehet, hogy ezek a problémák nem foglalkoztatják a művészeket. Talán ezért válhatnak érdekessé a magánéletnek ezek a kérdései.

Sasvári Edit

Koronczi Endre, négy csatornás videó-installációja, 2007-2008
Godot Galéria, Budapest. A kiállítás megtekinthető: 2008. április 15-május 3., nyitva tartás: kedd-péntek 10-18h, szombat 10-13h