Szentkultusz

A Hispanic Society of America épülete a Harlemben. Fotó: Berecz Ágnes

A New York-i Harlem nem a kortárs művészetre kiváncsiak kedvenc célállomása. Az 1912-ben alapított harlemi Hispanic Society of America és keleti-part kortárs művészeti csúcsintézménye, a DIA Alapítvány közötti több éves együttműködése ezen akar és remélhetőelg fog is változtatni. A Manhattanben már évek óta állandó kiállítótér nélkül működő, új épületet kereső DIA első harlemi projektje egy állandó bázis néküli, nomád világsztár, a belga származású, 1995-ben Mexico Cityben és 2000 óta Londonban is élő Francis Alys Fabiola című munkáját mutatja be. A vasárnap reggelente ünneplőbe öltözött templomjárókkal teli Harlem, a katolikus tömegrituálékat sok munkájában imitáló Alys, és a New Yorktól másfél órányira, Beaconben lévő művészeti zarándokhelyet, a minimalista és konceptuális művészet indusztrális templomát fenntartó DIA együttműködése tökéletes ménage à trois.

NYC, Harlem, 125. utca

Alys projektjének hősnője a 4. századi római szent, Fabiola. A  szegények, betegek és kisemmizett asszonyok jótevőjét és védelmezőjét Walter Scott 1854-ben megjelent történeti kalandregénye, a Fabiola hozta vissza a sok évszázados feledésből. Scott regénye divatot teremtett és az obskurus szentből egycsapásra sztár lett. 1885-ben a francia akadémikus festő, Jean-Jacques Henner megfestette Fabiola félprofilos portréját és ezzel megteremtette a szentkultuszhoz elengedhetetlen vizuális ikonográfia ős-képét is. Az eredeti Henner mára ugyan elveszett vagy lappang, de a 19. század végi metszetek alapján festett másolatokban mégis létezik. Fabiola kultusza a klasszikus modernizmus és a 19. századi historizmus jellegzetes terméke: a modern divat és a szentkultusz, a tömegirodalom és a tömeges képtermelés terméke.

A történeti antropológia, illetve a tömegkultúra és a vallás összefüggései iránt érdeklődő Alys kiállítása a művész Fabiola-gyűjteményét mutatja be. A Hispanic Society képtárának mahagóni borítású falain majdnem egyforma képek sorjáznak: mindegyiken ugyanaz a Henner-másolat látható más és más műfajban. Az összesen 286 tárgyből álló gyűjteményes kiállításon van tökmagból, búzából és babból kirakott portré; hímzett, faragott, szövött és intarziás kép; gobelin és tus- illetve kréta-rajz. A bolhapiacokon vásárolt gyűjtemény lelkes és kitartó névtelen műkedvelők parádéja. Az alkotók többnyire ismeretlenek, a képek színvonala kevés kivételtől eltekintve riasztó, fizikai állapotuk, a széleken foszladozó vagy felhasadt vásznak, múzeumi restaurátorok rémálma. Henner Fabiola-portréjának 150 éves története a másolatok földrajzi és kulturális áthelyeződséének története: a kézről kézre, országról országra és műfajról műfajra vádorló kép, mindegyik másolaton felismerheően ugyanaz, de mégis mindig másféle. A képek egy részén nyilvánvaló, hogy metszetmásolat alapján készültek – ezeken Fabiola profilja a Henner-féle eredetihez képest fordítva jelenik meg és a fejét fedő drapéria pedig vörös helyett zöldben pompázik. A másolatok nagy része azonban az alkotó rendszerint limitált kapacitásainak megfelelően hűségesen követi a Henner-féle eredetit.

A „Henner-féle eredeti” persze fikció: Henner festménye egy fiktív, fantazmagórikus portré, amelynek sem modellje sem forrása nincsen. Amennyire ez a másolatok alapján látható, a 4. századi római szent asszony pontosan úgy néz ki rajta, mint a 19. század közepi Salon-zsánerek parasztlányai vagy a korabeli divatlap-metszetek hölgyei. Fabiola Henner-féle képmása történelem és képzelet, tények és legendák formálta hamis portré, mű-képmás. A Henner nyomán készített képek már eleve szimulakrumok, eredeti nélküli másolatok, de mivel az eredeti Henner elveszett, így duplán azok. Alys kiállítása spiritualitás és giccs, szentkultusz és divat, kézműves hagyomány és akadémiai festészet, dísztárgy és ereklye, eredeti és másolat határterületeit problemtizálja, ugyanakkor a nem műtárgyakra, hanem a vizuális kultúra tárgyi dokumentumaira épülő látványtárakhoz hasonlóan a jól ismert marxi tézist is illusztálja: a képek mennyisége tapinhatóan átcsap minőségbe.

A látványtár analógia nem véletlen. Alys gyűjteménye nem magánmúzeum vagy Wunderkammer mert tárgyai értéktelenek. A kiállításhoz készített műtárgylista, amelyből megtudhatjuk, hogy az egyes darabokat Alys hol és mennyiért vásárolta, napnál világosabbá teszi, hogy az, amit látunk ócskapiaci szemét és bazárvacak. Alyst, a gyűjtőt, nem a befektetés vagy az értékmegőrzés szándéka vezérli, kolleckiója a gyűjtés-lélektan mániákus irracionalitásának a dokumenuma. De mint minden gyűjteményben, a tulajdonnév és a tulajdonjog itt is összefügg. A Fabiolák legalább annyira szólnak Fabioláról, a képek alanyáról és tárgyáról, mint az hamis-eredetijüket festő Jean—Jacques Hennerről, a másolatok százait készítő többnyire ismeretlen festőkről és kézművesekről és Francis Alysról, a gyűjtemény tualjdonosáról. Az illusztris gyűjtő neve alatt a vacakból is kincs lesz. Ha pedig a gyűjtő nemcsak illusztris, de a nemzetközi kortárs művészet egyik legnagyobb sztárja, gyűjteményének értéke egyenesen felbecsülhetetlen. Ahogy a ready made, a kisajátítiás és a gyűjtés művészeti gyakorlatát Alys a tulajdonlás és az eltulajdonítás műkereskedelmi, piaci kontexusába helyezi, egy önironikus, duchampi csavarral Fabiolához való hasonlatosságát is megelőlegzi. Ahogy Fabiolát neve kultusz-tárggyá változtatta, úgy válnak Fabiola képei Alys neve alatt egy másik, profán nevén kortárs művészetként ismert kultusz tárgyaivá.    A szentet és a sztárt, az antik nőt és modern férfit összeköti a név mágikus ereje. Fabiola én vagyok, mondja Alys.

 

Francis Alys, Fabiola, DIA Art Foundation/The Hispanic Society of America, 613 West 155th Street, New York, New York, 10032, 2007. szeptember 20. –2008. április 6.