Szakmai minimum III: Kortárs művészet és oktatás

muzeumpedagogia.jpg

A teljesség igénye nélkül felvázolok két oktatással kapcsolatos területet a „szakmai minimum” szempontjából, amelyekre közvetlen rálátásom van, és amelyeket relevánsnak tartok a tranzitblog e téma körüli diskurzusában: a közoktatás és a művészeti felsőoktatás viszonyát a kortárs művészethez.

Fotó: Múzeumpedagógiai foglalkozás a Mi a magyar? című kiállításon, Műcsarnok (2012.08.02 – 2012.10.14) l © magyarmuzeumok.hu

(1.) A közoktatás, az általános és középiskola (amelyek nem azonosak a művészeti alap- és középfokú oktatással) Magyarországon hagyományosan hadilábon állnak a kortárs művészetekkel. Az oktatási deficit immár egy évszázados múltra tekint vissza, hiszen generációk nőttek fel úgy, hogy nem jutottak alapvető ismeretekhez a mindenkori kortárs képzőművészettel, zenével, filmmel, irodalommal, tánccal, építészettel és designnal kapcsolatban. Ennek eredménye – például – a mai képzőművészet gyönge társadalmi elfogadottsága, úgy az egyén, mint a közösségek szintjén. A vizuális művészeteket oktató tanárok többsége maga sem fogyaszt kortárs produktumokat, az irodalom vagy művészettörténet kronológiai rendben tanítása miatt általában el sem jutnak a kortársig – sőt, a 20. századig… – a diákok. A kortárs alkotások értelmezése szempontjából kevés az olyan képzett oktató, aki magas szintű ismeretek és oktatási módszerek birtokában képes lenne érdeklődést kelteni a gyerekekben úgy, hogy a tömegkultúra mellé reális alternatívákat (tehát a kortársakat is tartalmazó kultúrafogyasztási szokásokat) tudna állítani. Az általános tapasztalat szerint ehhez szerencse kell: egy-egy jól képzett és elkötelezett rajz-, zene- vagy magyartanár magas szinten tudja motiválni a tanulókat, akik a műalkotások értelmezésének alapvető gondolkodási mintáit e ritka esetekben el tudják sajátítani. Nem könnyű persze a tömegkultúrában megjelenített művész-képpel versenyezni (szép példa erre az Üvegtigris című filmben a kritikusan/szarkasztikusan ábrázolt szobrász, aki egy talált roncs-alkatrész posztamensre helyezésével válik mainstream, és gazdag művésszé).

uvegtigris.jpg

Screen shot az Üvegtigris című filmből

 

Ugyanúgy kihívást jelent a hírmédiában a botrányokra és a többmilliárdos aukciós leütésekre korlátozódó művészeti hírekkel szemben a kortárs művészet komolysága mellett érvelni. Pozitív tendencia az iskolai oktatást kiegészítő múzeumpedagógiai programok elterjedése a kiállítóhelyeken: terjedőben a nyugati minta, kiváló módszertani tananyagok és kurzusok jelentek meg, s jelentős számban nyerhető el közpénz célpályázatokon is (pl. Ludwig Múzeum pályázata, Náprajzi Múzeum pályázata). A  tranzit.hu Művészek az iskolában programja kiválóan reagál a helyzetre, hiszen kiindulási pontja az, hogy „…az egyéni véleménynek, a kritikai gondolkodásnak, valamint a kreativitásnak, kísérletezésnek és a játéknak egyre kevesebb tér jut” az iskolákban.

(2.) A másik terület a művészeti felsőoktatás. Az itt szerzett tapasztalataim nagyrészt a Magyar Képzőművészeti Egyetemről származnak, ahol dolgozom.  A művészetoktatás alapvető koncepcióinak kérdéseit most megkerülve, a követező területeken látok problémákat: a művészhallgatók nem eléggé ismerik a többi kortárs művészeti ágat, alacsony szintű az átjárás ezek felé, s nincsenek együttműködésen alapuló (inter-, transz-, és multidiszciplináris) oktatási projektek az egyetemek között. Ami még aggasztóbb, hogy a hallgatók nagy része saját művészeti ágának kortárs produktumait sem ismeri elvárható alapossággal, sem hazai, sem nemzetközi szinten.  Erősen függenek a művész-mesterektől az orientáció és motiváció fokozatai, s ebből a szempontból nagy különbségek vannak egy-egy osztály között. A Művészetelméleti Tanszék építészeti-, filozófiai-, és kultúrtörténeti tárgyú előadásai komoly inspirációt jelentenek a hallgatóknak a kortárs alkotásokhoz való hozzáférésben, csakúgy, mint a Képzőművészet-elmélet Tanszék esztétika tárgyú vagy a művészet intézményrendszerével foglalkozó előadásai, valamint az Intermédia Tanszékkel közösen oktatott Mapping the Local című kurzus. Az Erasmus-ösztöndíjjal egy-egy szemesztert külföldön tanuló hallgatók kulturális horizontja értelemszerűen szélesedik, csakúgy, mint a Campus Hungary program által kínált utazásokban résztvevőké. A kultúrához való hozzáférés szempontjából elkeserítő és káros a rettenetes pénzhiány. A Velencei Biennálét a hallgatók saját pénzükből látogatják, a legutóbbi Documentát egy Bosch-ösztöndíjas programnak és az egyetem – egyszeri – hozzájárulásának köszönhetően tekintették meg. Rendszeres vidéki utakra vagy akár pozsonyi és bécsi kiállítás-látogatásokra sincs pénze az egyetemnek, ennek eredményeként alapvetően kicsi a hallgatói és oktatói mobilitás minden formája a létszámhoz képest.

mucsarnok_konferencia.jpg

Vigyázat Műcsarnok 2.0 címmel tartottak konferenciát a nemzeti kortárs kiállítóhely múltjáról, jelenéről és a várható tulajdonosváltás következményeiről (2012.12.28.) l © hetivalasz.hu

 

A művészeti oktatással kapcsolatban egy másik szempont az aktuális kultúrpolitikáról való beszéd – vagy nem beszéd.  A politikának nincs helye a felsőoktatási intézményekben, a pártpolitika esetében ez egyértelmű. Kérdéses azonban az, hogy a kortárs művészeket képző egyetemnek el kell-e zárkóznia az aktuális szakpolitika diskurzustól, vagy részt kellene-e abban vennie, illetőleg meg kell-e engednie azt, hogy falai között is kibontakozzon a véleménycsere. Úgy gondolom, hogy a művészet intézményrendszerét meghatározó aktuális kultúrpolitikai tendenciák és diskurzus ismeretének nemcsak alapvető tananyaggá kell válnia, hanem az egyetemnek arra kellene nevelnie a művészhallgatókat, hogy értelmiségiként alakítsák ki saját, önálló álláspontjukat. Néhány példa a kurrens diskurzus témáira: a múzeumok és kiállítási intézmények alulfinanszírozottsága, a kulturális elitváltás, a múzeumi negyed komplex kérdésköre, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) köztestületi státusza, a Műcsarnok MMA-nak adása, a Capa-központ létrehozása, a német megszállás emlékműterve stb.

mucsarnok_kulturpuccs.jpg

Flashmob volt az MMA ellen a Műcsarnoknál (2013.02.13) l cultura.hu

 

Az elmúlt években az MKE-n az a policy vált általánossá, hogy e kérdésekkel kapcsolatban az oktatók tájékoztathatják a hallgatókat a tanórákon, de az egyetem mint állami fenntartású szervezet nem kezdeményez, és nem ad teret belső kezdeményezés alapján a szakmai vitának ezekben a témákban. Ennek oka elsősorban az (s ez már a saját interpretációm), hogy e szakpolitikai kérdések messzemenően összefonódnak a közpolitikai (így: pártpolitikai) vitákkal, tehát a szakmai témájú vitában való állásfoglalásoknak óhatatlanul is pártpolitikai felhangjai lennének, lévén egy radikálisan kettészakított közösség (polis) a mi mai társadalmunk. Másfelől a szakmai kérdések nyílt vitája azt jelezné, hogy a kormányzati elképzelések kritikátlan elfogadása nem automatikus – s ez az egyetemek számára veszélyzóna, lévén a fenntartó állammal ápolt viszonyban a szakmai vita rossz pontot ér. Az intézmény önvédelmi attitűdje persze érthető. Az oktatáspolitika turbulenciái az elmúlt pár évben alaposan megkavarták az egyetemek életét. A művészeti egyetemek egybevonásával, integrációjával kapcsolatos koncepciók szivárognak ki, s rendszeresen röppennek fel hírek arról, hogy a Magyar Művészeti Akadémiának milyen tervei vannak vagy lehetnek a művészeti felsőoktatással. A felsőoktatási keretszámok átszabása is érzékenyen érintette a fejkvóta alapján működő intézményeket, ugyanakkor egy olyan koncepció is a kormányzat elé került, amely szerint a fejkvóta-rendszer helyett a művészeti egyetemeknek normatív fenntartást kellene bevezetni. Mindezek előtt vagy felett a 2012-es költségvetési megszorítások  például bezárásra kényszerítették volna 2013-ban az MKE-t, amelynek végül sikerült kilobbiznia a túlélésre éppen elég fenntartási összeget a fenntartótól. Amely összeg nem elég sem beruházásokra, sem oktatói előmenetelekre, sem az oktatás minőségbiztosításának fejlesztésére.

Mindazonáltal az egyetem öncenzúrájának és defenzívájának a következményei beláthatatlanok a művész-értelmiségiek képzésének szempontjából. A medikusok sem vitázhatnak az egyetemen az új, központosított kórház-finanszírozási rendszerről vagy a paraszolvencia-törvényről? A tanár szakos egyetemistáknak nem kell megtanulniuk a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ koncepcióját és nem kell tárgyalniuk annak működési anomáliáit? A designereknek nem kell megvitatniuk a hazai iparszerkezeti módosításokat? A műszaki egyetemista energetikusoknak vagy a közgazdászoknak nem kell megvitatniuk Paks 2-t? A filmrendező szakosok az egyetemen kívül diskuráljanak a nemzeti filmgyártás finanszírozásáról? Nem az egyetemek az általuk oktatott tudomány- és művészeti ágak legjelentősebb think-tankjai (magyarul: tudásközpontjai)?

muzeumi_negyed_sajtotajekoztato.jpg

Sajtótájékoztató a múzeumi negyedről (2013.02.10.) l © fidelio.hu

 

A kortárs művészet intézményrendszerében zajló folyamatok értelmezése véleményem szerint tehát olyan szakpolitikai kérdés, amellyel a hallgatóknak tisztában kell lenniük, hiszen az egyetem befejezése után ezek közvetlenül határozzák meg a kezdő művészek szakmai és egzisztenciális helyzetét, perspektíváit, tehát a képzőművészet egészének jövőjét. Amit ez ügyben a magam részéről teszek az, hogy tartok egy A művészet intézményei című, kétszemeszteres előadást a művészhallgatók számára, amelyet 2008-ban terveztem meg, és az óta adom elő. Az előadás széleskörű tájékoztatást nyújt azokról az intézményekről, amelyekkel a képzőművészek napi munkájuk során kapcsolatba kerülnek, így tárgyalom a múzeumokat, a kortárs kiállítóhelyeket, a köz- és magángyűjteményeket, a műkereskedelmet, a kurátorokkal kapcsolatos diskurzust, a művészettel kapcsolatos alapvető gazdasági és jogi kereteket, a kultúrpolitikai alapfogalmakat, és természetesen ezek aktuális hazai és nemzetközi példáit. Évente ötven-hatvan művészhallgató kollokvál kétszer e témákból, akiknek alapvető hiányosságaik vannak a kurzus kezdetekor, de az írásos vizsgákon produkált szövegeikből az derül ki, hogy a kortárs képzőművészet intézményes keretére mint komplex viszonyrendszerre alapvető rálátás alakul ki a két szemeszter végére. Ennek nem csak az önmenedzsment szempontjából van jelentősége, hanem abból is, hogy milyen eséllyel válhat egy kezdő képzőművész mértékadó értelmiségivé ebben a társadalomban. Minden órán hangsúlyozom azt, hogy szakpolitikai és nem pártpolitikai kérdésekről van szó, az előadás célja az áttekintés és az értelmezés szempontjainak összefoglalása – s hogy mindenkit megillet a véleményalkotás szabadságának joga.

muzeumi_negyed_velemenyek.jpg

A Városliget+ független szakértői csoport felmérése l © epiteszforum.hu

Szakmai minimum sorozat további cikkei >>

One thought on “Szakmai minimum III: Kortárs művészet és oktatás

  1. Összefoglalva és röviden: gyávaság, meghunyászkodás az egyik oldalon, cenzúra és elnoymás a másikon.

    Ezektől ma épeszű gyűjtő nem vásárol semmit – mondatja velem civil énem.

    És hozzáteszi: de senki más sem.

    Óriási lyuk lesz itt, amelynek betöltésére senki sem fog vállalkozni, mert nincsen mivel.

    Kérdésem: ugyan mit vár el két szemeszter után Szoboszlai Phd a növendékektől? Mennyit ad ő?

    Majd megnézem a markmyprofessor-on, hoyga látják tanítványai.

    Ha nem tudnak semmit, az nem elsősorban a diákok hibája, hanem az oktatási intézményé, amely gyáva ( óvatosabban: óvatoskodó ) és nem mondja el, amit igaznak és valódinak gondol.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány