Mindennapi életünkben szinte folyamatosan képek tömegével találkozunk, szándékunk szerint vagy anélkül is. Közben szüntelenül igyekeznünk kell, hogy a spektákulum- (azaz reprezentáció-) alapú társadalmunkban egymásba illeszkedő, mozgó– és állóképekben megkeressük a valóságot és leszűrjük az igazságot. A képbe vetett hitünk örökösen megpróbáltatásokon esik keresztül, és figyelmünket, bizalmunkat tudatosan életben kell tartanunk, hogy világunk szenvedéseihez ne csak együttérzésünk, de könyörületességünk is maradjon. A NO SHOW című kiállításom kapcsán a tranzitblog felkérésére most az angol értelemben vett show és annak tagadásának, jelenségeinek szemszögéből négy blogbejegyzésen keresztül érintem ezt a problematikát.
Szélvédő alá helyezett kép az afganisztáni Mártírok hetén | fotó: Colin Cookman, © flickr.com
A kép lehetséges legalapvetőbb kétértelműségére könnyű rámutatni az eltérő látásmód és hit perspektívájából, amire érdekes példa egy nemrégiben az afganisztáni Mártírok hetéről megjelent cikk. Ebben Ali Karimi leírja, hogy az állami ünnepség, melyet 2002 óta az egy évvel korábban öngyilkos merényletben elhunyt Ahmad Shah Massoud emlékére szerveznek szeptember 9. és 16. között, az utóbbi években a civil lakosság reakciói miatt a „képek háborújává” vált. Ezen a héten ugyanis így mindenki a saját mártírját ünnepli. Az amúgy is feszült helyzetben, az 1979 óta folyamatos háborús viszonyok között élő, eltérő ideológiákat valló etnikai csoportok saját hőseik portréjával ragasztják tele az utcákat, s még a gépkocsijuk szélvédője alá is kiteszik őket, mintegy felmutatva hovatartozásukat. Ám ezek a portrék kinek mártírt, kinek háborús bűnöst és gyilkost jelentenek, aminek következtében az utcákon ilyenkor elszaporodnak az összetűzések, és még gyakoribbak lesznek a fegyveres összecsapások. Mindennek a feloldása egyelőre elképzelhetetlen, mert egy-egy vizuális inger teljesen ellentétes gondolatokat és indulatokat kelt az emberekben. Karimi szerint mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy tavaly óta már azzal is elismerték a káoszt, hogy az Oktatási Minisztérium betiltotta az iskolákban az 1973 utáni történelem oktatását – mivel alapvető tényekben sem képesek a szakemberek egyezségre jutni. Ez a depolitizáció azonban valószínűleg épp az ellenkező irányba vezet, és elmélyíti a párhuzamosan létező valóságok közötti árkokat.
Shawn Baldwin Ali Shalal Qaissit ábrázoló fotója a The New York Times, 2006. március 11-i számából
Másik kitűnő példa a kép hatalmára és felcserélhetőségére a sokat elemzett Abu Ghraibban található börtönből kikerült felvételek egyikének érdekes utóélete a The New York Times hasábjain. 2006-ban ugyanis jelentkezett egy volt fogoly, Ali Shalal Qaissi, és azt állította, hogy ő a dobozon álló, elektromos drótokkal kifeszített, csuklyával a fején látható ember. A riport főhírként szerepelt, de nem a kínzásokról szóló vallomás miatt, hanem az illusztrációként megjelent fotó révén: kép a képben, Quassi maga előtt tartja az akkor még róla készültnek hitt fénykép kinyomtatott változatát. A cikkben egyébként lejjebb láthatjuk a volt elítéltből ügyvéddé lett férfi névjegyét is, amelyen nem más jelenik meg, mint a bizonyos kép. A Times egy héten belül visszakozott, és hosszú kolumnákon át mentegette magát, mert mint kiderült, a képen egy másik elítélt, Abdou Hussain Saad Faleh látható. Mindebből számunkra az a felettébb érdekes, hogy nem azért került a vezető cikkek egyikébe az említett ember, mert felfedte a vele elkövetett embertelenségeket, hanem mert a kezében tartott képet ismerte az egész világ, mindenkinek volt hozzá kész narratívája. Ki tudja, mi volt Qaissi indítéka, de bizonyos, hogy a hír az ikonográfiába beépült kép miatt lett érdekes, és emiatt kapott kiemelt megjelenést az újság elején.
Paolo Pellegrin: The Crescent, Rochester, USA, 2012 | © magnumphotos.com
A fantasztikus technikai lehetőségek és az így kialakult erős verseny miatt a riportfotográfusok egy része is már kényszeresen mutatni akar, s ezért képes az amúgy is labilis etikai határokon egyensúlyozni. Az idei World Press Photo egyik fődíjasáról, Paolo Pellegrinről kiderült, hogy részben manipulálta riportfotóinak alanyait, illetve a képaláírásai sem voltak pontosak. Az egyébként idén a Picture of the Year által is díjazott fotográfus sorozata, (The Crescent, Rochester, USA, 2012) egy kaliforniai, a Kodak gyár bezárta utána lezüllött kisvárost mutat be. A kérdéses képen egy jól megtermett, tetovált alakot látunk nagy puskával a kezében, míg a képaláírás így hangzik: Egy egykori orvlövész tengerész fegyverével. A kép alanya hamar közzétette a sajtóban, hogy egyáltalán nem volt orvlövész, ráadásul a puskát csak a fotográfus kérésére vette elő. Minderre Pellegrin azt reagálta, hogy ő csak egy portrét készített munkája során, amelyet a bemutatás érdekében irányíthatott, ami egy természetes, szerinte az etika határain belüli aktus, mivel mindezt a sorozat mondanivalójának kiteljesedéséért és stilisztikai egészéért tette. Tény, hogy a felvételeknek feltűnően látványos fény-árnyék játéka van, és mondanivalójuk is megfelel az általunk ismert, elszegényedett negyedekről szóló kliséknek, főként ha mindez egy felfegyverzett ember képével társul. Mindenesetre ez a történet is bizonyítja, hogy a riportfotó objektív szemlélete veszni látszik, s mindez egyértelmű hatással van mindennapjainkra is. André Rouillé, a parisART gyakran szarkasztikus főszerkesztője sem véletlenül találja azt a fanyar hasonlatot hozzáfűzni, hogy a sajtófotó olyanná vált, mint a futball vagy a bicikliversenyek: az előzőn a meccsek vannak megbundázva, az utóbbiak pedig a doppingbotrányoktól hangosak.
A New York a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően | fotó: Jeff Zelevansky, © theguardian.com
A derealizáció, vagyis a képeknek és tudásunknak a valóságtól való elszakadása a hollywoodi történetek „adaptációjában” teljesedik ki igazán. Slavoj Žižek vizsgálja 2002-ben, a WTC tornyok elleni merénylet első évfordulójára a Verso kiadó felkérésére írt Welcome to the desert of the real című könyvében a katasztrófáról készült szigorú hírzárlatot. Mint ismeretes, az eseményről viszonylag kevés fotó terjedt el, s a zuhanó emberek képein kívül nem láthatóak áldozatok, nem nagyon szivárgott ki vért vagy sebesülteket ábrázoló felvétel. Hogyan lehetséges mindez, teszi fel a szlovén filozófus a kérdést, amikor a világ más borzalmait mindig explicite láthatjuk? Žižek szerint itt a horror derealizációja történt, így nem a valóságba kényszerülünk vissza, hanem éppen belőle lépünk át a katasztrófafilmek dimenziójába. A pár cirkuláló kép alapján nem a velem is megtörténhet, hanem ellenkezőleg: a fikció mezejére érkeztünk. Lehet, hogy a valóság már nem is létezik, és mind egy mátrix által irányított világ nyersanyagai vagyunk?
Žižek könyvének a címe egy az 1999-es Mátrix című filmben (rendezte: Andy és Larry Wachowski, USA, Warner Brothers) elhangzott mondatból ered | részlet a filmből
