Fekete, barna, olívzöld váltakoznak benne, néhol vékony szürke és türkiz csíkokkal keverve. Nyakánál és ujjainál fekete passzé. A kötött pulóvert próbálták már kölcsönkérni filmforgatásra, nagy berlini és frankfurti kiállításokra, de a kelet-német kisváros helytörténeti múzeumának igazgatója nem adta. Ma is féltve őrzi múzeumában, a városka másik tizenegy nevezetessége, többek között egy 19. századi templomi énekeskönyv, egy FDJ zászlócsúcs, egy helyi italgyártó cég két üveg whiskey-je, az NDK 15. születésnapját megörökítő fekete fehér filmtekercs és egy kézzel faragott, 1855-ből származó pápua-újgineai evezőlapát között. 
A csíkos pulóver az evezőlapáttal került egy vitrinbe, a lapátot hazahozó misszionárius és felesége arcképével együtt. A múzeum igazgatója nagyon büszke rá, szerinte, ez Németország legismertebb pulóvere. A pulóver nem tartozik a múzeum csúcslátványosságai közé, mégis érződik, hogy több mint egyszerű ruhadarab. Ikon. Mint Lenin sapkája, vagy Che Guevara arca. A pulóver gazdája is forradalmár volt, ennek a kelet-német kisvárosnak, Luckenwaldénak a szülötte, a 68-as diákvezér, Rudi Dutschke. Nevét a múzeum negyvenegynéhány éves igazgatója, a Dutschke-hagyaték gondozója, 1989-ben hallotta először. Nem volt értelmiségi, eredeti foglalkozása bádogos volt, és a kelet-német, kisvárosi átlagpolgár horizontján tájékozódott, de az, hogy fiatal felnőttként nem tudott Rudi Dutschkéról, az természetesen a kelet-német propagandának is köszönhető. 
Rudi Dutschke testvérei, Helmut és Manfred szintén egyszerű kisemberek, akik 68 után igen nehéz helyzetbe kerültek mentalitásában tőlük nagyon különböző öccsük miatt. Rudi Dutschke pár nappal a fal felépítése előtt, 1961-ben ment Nyugat-Berlinbe, hogy egyetemi tanulmányait ott végezze. 68-as politikai szerepvállalása miatt a Stasi folyamatosan szemmel tartotta szüleit és két testvérét, akik az NDK-ban maradtak. 1968. április 11-én az úgynevezett „zöld csütörtökön” egy Josef Bachmann nevű ember a Német Szocialista Diákszövetség székháza előtt, a Ku’damm-on rálőtt Dutschkéra, aki a fején súlyosan megsebesült. Tizenegy évig élt még, de halálában közrejátszott az ekkor szerzett sebesülése. Testvéreiben már a fordulat után felmerült, hogy emléket állítsanak öccsüknek. Kezdetben megpróbálták elérni, hogy a helyi gimnáziumot róla nevezzék el, majd 1995-ben egy emlékkiállítás ötletével álltak elő, amit a végül a helytörténeti múzeum igazgatója karolt fel. Igen ám, de hogyan lehet egy forradalmárnak, egy forrófejű diákvezérnek emléket állítani? Mi maradt Dutschke után, olyasmi, amit egy kiállítás keretében meg lehet mutatni? A testvérek beállítottak egy szatyor könyvvel, Rudolf öccsük disszertációjával, különböző beszédeivel. De a múzeum a látványosságról is szól, a tárgyakról ezért ennek megfelelően kellett a kiállítás koncepcióját újragondolni. A testvérek hazamentek, majd pár hét múlva ismét visszatértek egy szatyorral. Tartalmát kiborították az igazgató elé: egy barna bőrkabátot, a csíkos pulóver, a négyszínű golyóstollat, amivel írt, doktori munkájának kéziratát, eredeti javításokkal, és első nyugati személyi igazolványát. Ezek a holmik akármelyik átlagos fiatalember holmijai lehettek volna hatvanas évekből. Az igazgató kissé gyanakodva felnézett a két öregúrra, és megkérdezte: Ez mind eredeti? Igen, a „relikviák” Rudi Dutschke Amerikában élő özvegyétől származtak, vagyis, garantáltan eredetiek voltak. A csíkos pulóver jól megfér a múzeum többi nevezetessége között.
Sasvári Edit
