Nem kacsák vagyunk egy tavon, hanem hajók a tengeren – könyvrecenzió

Majdnem két hétig aludtam együtt ezzel a könyvvel, ehhez mérten lesz szubjektív az írás. Együtt aludni leginkább regényekkel vagy naplófélével lehet tapasztalatom szerint, mondjuk Kafkával („szükségünk azonban épp olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség”) vagy Musillal, de mondok egy nőt is, Beauvoir-ral, akiknek a mondatai a nappal kontinuitását viszik át az éjszakai tudatállapotba. A történeti munkák tehát nem ideálisak ebből a szempontból, mert éppen fázisjellegük miatt a folytonos összeillesztés erőfeszítésére kényszerítik a tudatot a sima átmenetek helyett. Valahogy mégis odakeveredett ez a könyv a nem neki való helyre, recenziós tárgyként, és bosszantó módon folytonos készenlétre kárhoztatott, mert a neki szánt idő ellenére sem tudott olyan műfaji kategóriába beilleszkedni, amelyben formálisan is értelmezhető volna.


Újlak Csoport, meghívó


A „Nem kacsák…” című kötet már címében is jelzi, hogy nem szabványos „akadémiai” kiadványról van szó, mert ilyen címet hivatalos intézményrendszer képtelen magából kipréselni, vagy ha igen, valamely művész alkalmazott személyiségjegyeként lifeg rajta. Az alcím azért pontosít és lokalizál – „Független művészeti helyek Budapesten 1989-2009”, az összefoglaló történeti munka ígéretével.

Tudvalevő, hogy a kötet eredeti megjelenését 2008-ra tervezték, miután a Trafóba való ideiglenes átköltözéssel megvalósult az Impex – Kortárs Művészeti Szolgáltató térbeli könyve, komplex installációja, a profiljához illeszkedően kutatótérként, archívumként és vizuális gyűjteményként. A kísérlet, mint az Impex öndefiníciója, magával vonta az elmúlt húsz évben hosszabb-rövidebb ideig működő alternatív csoportosulások, helyszínek párhuzamos történetét, vele azt a munkát, amelyet eddig nem végzett el senki, ezért a téma is kibővült. A Hegyi Dóra és Timár Katalin által kezdeményezett Budapest Box című kiállítás 2002-ben az első kísérlet volt a budapesti művészeti színtér alternatív törekvéseinek a fölmérésére egy kanonizált közegben, a Ludwig Múzeumban. A kurátorokkal készült interjú a kötet legérdekesebb szövegrésze, mert a művészeti szcéna legfontosabb működési mechanizmusait foglalja össze a rendszerváltástól kezdődően, a kurátori és a művészi pozíciók változásásaival, a közösségi együttműködésen alapuló munka megjelenésével, a hivatalos és az alternatív intézmények közötti lényegi különbség, a kritikai reflexió igényének a megfogalmazásával. A fölsorolt példák az Újlak Csoporttól a KMKK-n keresztül az Impexig kiadják a párhuzamos művészet rendszerének a vázát.


Kirakat, csoportkép

Ezt a vázat a kötet szerkesztői úgy próbálták meg kibővíteni, hogy a korrekció, informalitás, központ/periféria, káosz/rend, közösség és önszerveződés fogalmait vették alapul, amelyekhez ugyanakkor változó műfajú szövegek kapcsolódnak a szubjektív visszaemlékezéstől (Nagy Gergely), Berlin-Budapest intézményi összehasonlításától (Mélyi József) a centrum kontra periféria problematikáján (Czegéldy Nina) keresztül a kívülálló diplomáciai megközelítéséig (Jan Kennis). Hiányzik azonban a szövegeket összekapcsoló kohézió, amelyet vagy a szerkesztői elv, vagy az egyetlen viszonyítási ponthoz, a Budapest Box-hoz képest új szempontok, vagy az új fogalmak bevezetése teremthetett volna meg. Az Impex alapító tagjainak, egyben a kötet szerkesztőinek (Kálmán Rita, Katarina Šević) a beszélgetése is betölthette volna ezt a szerepet, de nem töltötte be, mert – talán a műfaj miatt is – jóval kevesebb tartalmat nyújt, mint amennyit egyénenként a résztvevők bármelyike nyújtani tudna. Ha ugyanezen szövegeket elsődleges, feldolgozandó forrásnak tekintették volna, akkor már vitatkozni lehetne olyan érdemleges kérdéseken, mint hogy igaza van-e Mélyinek akkor, amikor a Kádár-korban alapított, továbbélő Stúdiót az új formációk akadályának tekinti.


AK 57

A szerkesztők kétségbevonhatatlan érdeme, hogy fölismerték az alternatív közösségek identifikációs igényét, amely nem feltétlenül merül ki annyiban, hogy a hivatalos intézményrendszerrel (hatalommal) szemben meghatározzák magukat. A saját történetiség kialakulásának tudata és elemzése fontos körülményévé válhat az önszerveződő kísérleteknek, éppen ezért lehetnek számukra hivatkozási pontok a rendszerváltás előtti helyek, mint az FMK, vagy az olyan, folyamatosságot jelentő kiállítóhelyek, mint a Liget Galéria. Arról nem is beszélve, hogy az alternatív működés egyik jellemző vonása a kiszámíthatatlan működési formából fakadó vagy éppenséggel a frissesség garanciájának minősülő provizorikusság, ezért számos rövid ideig működő hely merül el a kollektív amnéziában.


Artpool


Törökfürdő

A kötet gerincét alkotó szószedet ezeket a helyeket gyűjti össze (szám szerint negyvenegyet), azzal a tipográfiai megkülönböztetéssel, hogy fekete háttér előtt szerepelnek azok, amelyek „a kortárs képzőművészet kritikai szemléleteit” (sic) teszik magukévá. Feltűnő furcsaság, hogy e szerint például a Liget galéria nem sorolódik a kritikai kategóriába. Nagyon zavaró viszont, hogy az egyes helyszínek mellé nem az adott hely fotóját tördelték, hanem a Folyamat Galéria mellé az Impexét, a Dinamo mellé a Törökfürdőt, az Ikarus Művelődési Központ mellé a KMKK egyik eseményét, és így tovább. Ettől a tördelési módtól végképp elszáll az esélye annak, hogy valamiféle struktúra álljon össze az olvasó fejében, így hiába veszi elő a kötetet újra és újra, csak az ismertetők foszlányaiból maradhat meg néhány kósza, semmihez sem kötődő információ.


Dinamo

És hogy még egy rossz hírem legyen, a kilencvenes évek elejének talán szándékolt nosztalgiájával tipografált kötetre nagyon ráfért volna az alapos szerkesztés, mert jelölni sem érdemes a hibákat. Hiányos mondat a bevezető első oldaláról: „Egy helyekben, találkozásokban és eseményekben testet öltő (?), ami együtt létezik a kulturális produkció intézményes és piaci megjelenítésével”. Meg a kilencedikről: „A szerkesztők feltevése, hogy a független helyszínek száma és jellege egy adott hely és kor politikai és társadalmi.” Pont.


IMPEX – Kortárs Művészeti Szolgáltató, Westbalkán

Azért nagy kár, mert minden szimpátiánk és támogatásunk a szerkesztőké valamint a magyarországi múzeumi hüllőkkel szemben kritikus, eleven, mozgékony, fiatal közösségeké. De bizonyos mértékű professzionalizmust a legjelentékenyebb téma esetén sem szabad megspórolni. Sőt.

***
 


Nem kacsák vagyuk egy tavon, hanem hajók a tengeren. Független művészeti helyek Budapesten 1989-2009.

Szerk.: Kálmán Rita, Katarina Šević

128 old. 2500Ft
Megvásárolható: contact@impex-info.org

Vonatkozó cikkek:

Kell egy hely, ahol kacsából hajó, tóból tenger lesz.

 

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány