Az elmúlt években többször voltam körkérdések egyik címzettje, és mostanra ezekből összeállt egy virtuális kerekasztal. Résztvevők időrendben: Simon Kati (indexlink 28), Nemes Csaba, Forradalom az archívumban, és kis-köz.
design and people, Political Design Workshop, Labor, 2012 | fotó: Sugár János
Simon Kati: Vajon mi lehet az oka annak, hogy a történelmi emlékezet szinte reflektálatlan marad az elmúlt évek kortárs magyar képzőművészetében?
Sugár János: Nem értek egyet az állítással, hogy „a történelmi emlékezet szinte reflektálatlan marad“ az elmúlt évek kortárs magyar képzőművészetében. A történeti emlékezetre való direkt utalás rengeteg alkotó munkásságában megjelent. Erdély Miklós, St. Auby, Pauer, Jovánovics, Major János – hogy kapásból néhány nevet említsek, de a sor folytatható Ádám Zoltánon, a Kis Varsón és Omarán át Várnagy Tiborig – megint csak kiragadva néhány nevet. Ami hiányzik, az a figyelem, amely ezeket észreveszi, összeköti és megnevezi. Persze nem véletlen, hogy egy „történelmét bevallani nem hajlandó, perspektíva nélküli társadalom” (Esterházy Péter, 2005) tagjai számára ez nehezen megy. Ez a figyelemhiányos állapot leginkább a modell és hipotézis állítási képtelenség formájában jelenik meg. Nem történnek felfedezések, kiállások, melyek során a közízlés drámai módon szembesül, és elfogadni kénytelen egy más gondolkodásmódot. Nem volt példa, hogy felfedeztek, megneveztek volna egy trendet, folyamatot, kapcsolatokat.
Nemes Csaba: Mi az oka annak, hogy a társadalmi-politikai kérdésekre reflektáló művek aránya szerény a magyar kortárs művészetben?
SJ: Ezeknek a műveknek az aránya nem kevés, csupán az a helyzet, hogy a művészeti infrastruktúra részéről reflektálatlanok, feldolgozatlanok, interpretálatlanok maradnak, ez teszi ezeket a felületes szemlélő számára érzékelhetetlenné.
NCs: A Kádár-korszak konfliktuskerülő, kompromisszumokra törekvő jellege hatással van-e még a jelenlegi művészeti pozíciókra?
SJ: Az ún. hivatalos művészet elég egyértelműen elvált a kompromisszumokkal nem törődő, nem-hivatalos művészettől. A középosztály (művészeti infrastruktúra) volt “kompromisszumokra törekvő”. Manapság ez annyiban van jelen, hogy az identitás-bizniszben gondolkodó politika társakra lel.
NCs: Létezik-e ’89-et követően a társadalomkritikus művész szerep Magyarországon? Ha igen, milyen formában?
SJ: Sok egyértelmű társadalomkritikus mű született, és még többet lehet bevonni ebbe az interpretációba, nem is kéne túl sokat kutatni hozzá, csak figyelni kéne tudni. Egy random példa:
Várnagy Tibor: Múlt század, 2000 | fotó: Sugár János
Tehát a sor elég hosszú, Nagy Krisztától Omaráig, a Polifóniától az Elhallgatott Holokauszt kiállításig, a kmkk-tól St.Auby-ig, Mécs Miklóstól a Kis Varsóig – hogy csak véletlen emeljek ki neveket, és pl. a Street Art-ról (MKKP) ne is beszéljünk.
NCs: A rendszerváltás utáni időszak művészete nem fókuszált a politikai múlttal való szembenézésre. Van-e esély, hogy ilyen munkák még létrejönnek, és adekvát-e ez a kérdésfeltevés egyáltalán?
SJ: A kérdésfeltevés nem adekvát, mert létrejöttek és létrejönnek ilyen összefüggésben is értelmezhető munkák. A társadalom és a közélet animátorai azok, akik kategorikusan elkerülik az ezzel a problémakörrel való kritikus szembenézést.
NCs: Vajon mire vezethető vissza, hogy a magyar kortárs művészeti szcéna még mindig a politikai függetlenség látszatára törekszik? Illetve szükséges-e a konkrét politikai állásfoglalás?
SJ: Amennyiben ez így volt, hogy a magyar kortárs művészeti szcéna még mindig a politikai függetlenség látszatára törekedett, akkor ez ma már nem általános. A mainstream számára divatos lett aktuális politikai, társadalmi utalások felvetése, manapság egyre több ilyen igyekezettel találkozhatunk, akár még kereskedelmi galériákban is. Ugyanakkor a kortárs művészetet övező érdektelenség oly nagyfokú, és a kultúrába való politikusi beleugatás pedig oly kritizálatlan a művészeti infrastruktúra részéről, hogy a kortárs szcéna is egyre bátrabb, radikálisabb.
NCs: Miben más a rendszerváltás utáni magyar művészeti helyzet a környező többi – korábban szocialista blokk-ként aposztrofált – terület országainak szituációjához képest, ahol – úgy tűnik – a társadalmi-politikai kérdésekre reflektáló művészet szervesebb része a művészeti szcénának?
SJ: A magyar értelmiség valójában konzervatív, és rutinjaiban rendkívül ódivatú, dzsentroid. Képtelen az elfogulatlan kíváncsiságra – a figyelmet csakis bürokratikusan, áruként tudja elképzelni. A posztmodern provincializmus gyakorlatában a figyelemnek árutermészetet tulajdonítanak, holott nem az, mert a kiadással nem veszítjük el, ebből a szempontból olyan, mint az információ. A figyelem ráadásul figyelmet generál. Amire figyelnek, arra mások is elkezdenek figyelni.
NCs: A társadalmi kérdésekre reflektáló művek alulreprezentáltsága vajon összefüggésben van-e azzal, hogy a vizsgált időszakban a kortárs nemzetközi szcéna aktuális diskurzusai tekintetében nem bizonyultak igazán vonzónak vagy relevánsnak a magyar képzőművészet problémafelvetései?
SJ: Ha elfogadjuk, hogy a kortárs művészet egy komplex, együttműködésben létrejövő aktivitás, akkor a “magyar képzőművészet problémafelvetései”-nek a relevanciáit meg kellett volna nevezni, elméletet rögtönözni köréje, nem a hiányzó külső percepción szégyenkezni.
NCs: Lehet-e „örökérvényű” az aktuális társadalmi eseményekre reagáló művészet?
SJ: A művészet sajátja a kontextusvesztés. Mivel a műtárgyainkat gondosan megőrizzük, törvényszerű, hogy eredeti kontextusukat valamikor elveszítik, és azt csak utólagos rekontextualzációval lehet visszaállítani, de ennél fontosabb, hogy – pont mivel műtárgyakról van szó – új kontextusok felvételére is alkalmasak. Ezt a folyamatot alkalmazza jelenidőben a radikális interpretáció technikája.
Forradalom az archívumban: Foglalkozhat-e aktuálpolitikai kérdésekkel a képzőművészet?
SJ: A művészet bármivel foglalkozhat, hisz egy, a munkamegosztásban végletekig kifinomult, és általában a legrosszabb emberi tulajdonságokra építő, azaz csakis praktikusan gondolkodni képes társadalomban, a művészek képviselik egyedül a laterális gondolkodás módszereit. Ebben a rendszerben a művészet tölti be a másképp gondolkodás szerepét.
Ami a művészetet megkülönbözteti a többi aktuálpolitikai statementtől az, hogy a tartalma mellett ott van egy forma is, amit, mert művészetről van szó, megőrzünk, tehát túl fogja élni a saját kontextusát, az aktualitás lekopik róla, és esetleg másképp is fogják interpretálni, mint korábban.
FA: Gulyás Gábor egy konferencián a következőt állította: „Éppen ideje lenne, hogy az ideológiát a kiállítótermekben leváltsa az esztétika.” Megállapítható-e ez a kizárólagosság, és ha igen, valóban ideologikus szemlélet határozta-e meg eddig a képzőművészeti kiállításokat?
SJ: Számtalan olyan példa van, hogy egy művet a saját korának az ízlése nem ítélt esztétikusnak, viszont később egyértelműen azzá vált. Tehát az esztétikum megítélése is változik, mondhatni ideologikus.
Én ebből az egészből azt értem, talán a leváltani ige használata miatt is, hogy elég az érthetetlen, komplikált blablából, és tessék közérthető, gondolkodás nélkül is (az institutional frame segítsége nélkül is) azonnal érthető, jópofa műveket alkotni/kiállítani. Nekem ez picit olyan, mint amikor azt mondják: Hinni a templomban kell.
Ugyanakkor egy realista, didaktikus ambíciót is ki lehet belőle olvasni: Ne ijesszük el a kiállításlátogatókat érthetetlen művekkel, csak apró lépésekkel lehet emelni a közízlés Varga Imre/Szász Endre szintjét. Ez szimpatikus, de ezzel sem értek egyet.
FA: Mit gondolsz, miképpen változhat meg a képzőművészet társadalmi szerepe a magyarországi művészeti intézményrendszer utóbbi években megfigyelhető átalakulásával?
SJ: Magyarország egy olyan hely, ahol kb. 50 éven át diktatúra volt, és ezért a cenzúra, azaz a kultúrpolitikai irányítás az egyetlen komoly hagyomány. A művészet társadalmi szerepét a hatalom jelölte ki, régebben ideológiai alapokon, újabban inkább propaganda alapokon. És a tapasztalatok azt mutatják, hogy minél inkább kijelölik a helyét, annál erősebbek lesznek az ellenkulturális megnyilvánulások.
FA: Lehet-e a művészeti gyakorlatoknak valós szerepe a politikai kérdések megvitatásában?
SJ: Lehet, de ez nem úgy működik, mint ahogyan a hibásan gondolkodó többségi társadalom szeretné. Paradox helyzet: amikor akkora a krízis, hogy pont erre lenne szükség, pont akkor törnek elő a kontroll és a cenzúra erői.
Az Alkotó Művészek Provizorikus Budapesti Irodája: Művészetet a prekariátusnak vagy prekariátusművészetet?
SJ: A művészet ma már nem csak a piacgazdaságra épülő képviseleti demokrácia elosztóstruktúráinak megfelelően, ennek vagy annak kíván szólni, hanem rendszersegítő modernista attitűdjéből következően minden művészi tettet a katasztrofális fogyasztói gondolkodásmód megváltoztatására tett kísérletként kell interpretálni. A proletár ma fogyasztó-proletár. A prekariátus figyelmet, megláthatóságot, rendszeren belülre kerülést akar, és ebben a művészet segíthet.
AMPBI: Prekariátusművészet vagy jet set művészet?
SJ: Merev, művészetidegen kérdésfeltevés. A modernista hagyomány szerint a művészet egy a munkamegosztás és a praktikus együttélés nagy rendszerének a működését, azaz problémamegoldó képességét javító kritikus ellen-rendszer. Ez azt is jelenti, hogy adott esetben a fenti kategória rendszer nem okvetlenül releváns. A művészet jelen pillanatban nem helyspecifikus, hanem helyzetspecifikus, mert a helyspecifikus térszemlélethez visszavonhatatlanul hozzáadódott a társadalmi, történelmi nyilvánosság tere is, és ez helyzetekre adott válaszokként (sokszor a válasz leplezi le a helyzetet) jelenik meg, melynek tanulságait a radikális interpretáció segítségével lehet megérteni. Tehát egy ún. jet set szituációt is meg kell tudni oldani.
AMPBI: Mi a szubverzív művészet?
SJ: A modern művészet a szubverzióra épül: a befogadó konfliktusba kerül a korábbi megrögzöttségeivel. Ezek lehetnek vizuális, esztétikai, morális természetűek.
AMPBI: Művészet és agitáció?
SJ: Az agitatív tartalmat a reflexió és az interpretatív figyelem bontja ki. És mivel a műtárgyakat mániákusan megőrizzük, ez azt is jelenti, hogy a konkrét tartalmak idővel kontextusukat vesztik, (valamit azért őrzünk meg, hogy elveszíthesse eredeti kontextusát!), és új kontextusokba lehet állítani.
AMPBI: Hogyan lehet a művészet hivatalos tereit kiterjeszteni?
SJ: Reflexióval. Minden más gyakorlati kérdés. A művészeti produktumokat nem csak hozzáférhetővé kell tenni, hanem reflektálni kell rájuk, ezáltal lesznek megláthatóak, azaz terjeszthetőek.
Vuk Cosic, MaMa center, Zágráb, 2013. június | fotó: Sugár János
AMPBI: Milyen kötelezettségei és jogai vannak a művésznek a demokráciában? Milyen kötelezettségei és hátrányai vannak a művésznek a kapitalista államban?
SJ: Szinte biztos, hogy mindkét fogalomról (demokrácia, kapitalizmus) csak múltidőben beszélhetünk. Ezidáig a kötelezettség, kimondatlanul, az adott többségi gondolkodásmód, (pl. esztétika) kritikája volt. A művészet intézményrendszere ezt biztosította. Az intézményrendszer átalakulásával ezt intézményes támogatás nélkül kell megvalósítani – ami biztos alakít az eddigi beszédmódokon.
AMPBI: Milyen szellemi és gyakorlati formák közt akarják a magyarországi aktivista-művészek csoportjai a művészközösséget megteremteni?
SJ: Egyrészt a modernista hagyományból következő totális kompetencia közegében, ami egyaránt jelen lehet a white cube-ban és az intézmények heterogén tereiben, másrészt a totális mediatizáció hatására átalakuló állam naiv-agressziv elvárásainak; vagy (a fejletteb demokráciákban) korszerű kommersz elvárások (creative industry) destruálásával.
AMPBI: Művészet és állam?
SJ: Az állam az állampolgárok gondolkodását bürokratikus és/vagy erőszakos módokon tudja alakítani. A művészet ezzel szemben a laterális gondolkodás békés eszközeivel él, és folyamatosan, vizuális, esztétikai, morális alternatívákkal alakítja a gondolkodást.
AMPBI: Milyen kérdéseket kívánsz feltenni?
SJ: Papírtigris-e a hatékonyság?
