Posenenske kiállítást Budapesten!

Meg nem valósult művek 3.0

Charlotte Posenenske, van-e ki e nevet nem ismeri? Igen, sokan. Én sem ismertem egészen addig, míg kíváncsivá nem tett, hogy ki lehet ez az ismeretlen művésznő, akinek tavaly márciusban retrospektív kiállítást szentelt a Dia:Beacon, “Charlotte Posenenske: Work in Progress címmel New York-ban. Ezzel nagyjából egybeesett a Lexicon of Infinite Movement, című kiállítás a műveiből Kröller-Müller Múzeumban a hollandiai Otterloban. A retrospektív pedig később Barcelonába utazott tovább, és a MACBA-ban volt látható idén márciusig. 

Az 54 éves korában, 1985-ben elhunyt művésznő hozzáállása a művészethez karakteresen elütött a kortársaiétól, és valószínűleg ez a radikális másként gondolkodás adja mostani aktualitását is.

Az 1966 és 68 között készült, és életművének törzsanyagát jelentő minimalista műveit, Posenenske olyan elemekből alkotta meg, amelyeket éles ready made tekintettel az ipari szabványok névtelen tengeréből emelt ki. A tömegtermelés és költséghatékonyság megkívánja a szabványosítást, ami aztán multiplikák végtelen sorait produkálja. Ezt a hatalmas és inspiráló kínálatot mindenki megismerheti, ha elfárad egy építési anyag vagy barkácsáruház tereibe. Posenenske szinte kizárólagos alapanyaga az a négyzetes légcsatorna szabványrendszer, melynek klónjait működés közben is megfigyelhetjük, ha például a Három Holló kávéházban, vagy a Katona Kantinban a plafonra tekintünk. És ha álmennyezetet látunk valahol, akkor nagy valószínűséggel ez bújik meg mögötte. Erre a robosztus szabványra különböző elágazó, kanyarodó, összekötő elemek variációi készülnek széles választékban, mivel a szellőztető rendszereknek igazodni kell a (végül is az emberekhez igazodó) legkülönbözőbb építészeti terekhez. Posenenske ebben a két évben az általa németül Vierkantrohr-nak nevezett négyzetes csőrendszerből alkotott négy sorozatot. A Dia:Beacon ezekből szerzett meg 155 elemet. Charlotte Posenenske elutasította a műtárgypiacot, amennyiben az említett rendszerből alkotott műveit anyagárban adta el, pontosan annyiért, amennyibe a nagykerben került. Továbbá, míg kortársai, akikkel együtt a minimalizmus nevében kiállított, multiplikákban, azaz limitált számú ediciókban gondolkodtak, Posenenske ezzel szemben nem limitált sorozatokban – a szabványosítás eleve végtelen sorozatokat jelent – azaz, szabad ezekből az elemekből újat csinálni, és az ugyanaz a mű. A művésznő halála után a hagyaték kezelője intézi az engedélyt a rekonstrukciókra, és azok attól fogva hivatalosan eredetinek tekintendők. Egy folyamatosan bővülő életművet vagyunk tanúi.

Rajzok Charlotte Posenenske Work in Progress című kiállításán, MACBA, Barcelona, 2019-20 Fotó: Kristóf Gábor
Charlotte Posenenske Work in Progress című kiállítása, MACBA, Barcelona, 2019-20 Fotó: Kristóf Gábor

Charlotte Posenenske életéről annyit tudunk, amennyit a hagyatékát kezelő második férje, Burkhard Brunn leírt egy hosszabb tanulmányban. Nagypolgári családba született egyedüli gyerekként, és gyermekkora idilli volt egészen a nácizmus hatalomra kerüléséig. Édesapjának Wiesbadenben jól menő patikája volt, és családjából egyedüliként élt Németországban, szinte a teljes rokonság az 1800-as évek közepén kivándorolt Amerikába. Édesapja sajnos megkésve kezdte intézni családja kimenekítését és a Gestapo reális fenyegetése miatt öngyilkos lett. Charlotte-nak úgy sikerült túlélnie az üldöztetést, hogy apjának egyik ismerőse, egy helyi rendőr, aki lovagolni tanította a kislányt, eltüntette az aktáját. Bujkálnia kellett, német származású édesanyja berendezett egy rejtekhelyet, ahol egész nap olvasott, majd később anyja baloldali rokonsága segítségével vidékre került. A háború után a stuttgarti állami művészeti akadémián Willi Baumeister kedvenc tanítványaként tanult egy évet, majd otthagyta az egyetemet és színházi díszlet és jelmez kivitelezői és tervezői munkákat vállalt.  Ezekkel is felhagyott, és 1957-től foglalkozott művészettel. 1961-ben, 31 éves korában volt az első egyéni kiállítása Frankfurtban. Hat évvel később, 1967-ben ugyanitt Paul Maenz megrendezte a  Szívecském, ez egyszer mind a tied lesz (Dies alles Herzchen wird einmal Dir gehören) című kiállítást  Jan Dibbets, Barry Flanagan, Bernhard Höke, John Johnson, Richard Long, Konrad Lueg, Peter Roehr, és Charlotte Posenenske részvételével. Az általa D és DW sorozat-nak nevezett Vierkantrohr mű itt szerepelt először, méghozzá folyamatos átszerelés közben.

Charlotte Posenenske Work in Progress című kiállítása, MACBA, Barcelona, 2019-20 Fotó: Kristóf Gábor

Munkássága formailag beleillett a kor minimalista szemléletébe, ugyanakkor hagyományában ott van Moholy-Nagy 1923-as Telefon festmény sorozata, vagy a (számára kortárs) fluxusból nyilván ismert utasítás/partitúra művészet, és természetesen a ready made érzékenység. És mindezen hagyományokat leginkább politikai (=egalitáriánus) meggyőződésből a végletekig viszi, amennyiben leveszi az aurát, eltünteti az alkotót, marad a minden újabb kreatív rekonstrukció megalkotásának közösségi akciója. A művész ide már tényleg nem kell, a dolog nélküle is működik. Ennek szellemében Charlotte Posenenske 1968 elején, sokak szerint a nemzetközi karrierje küszöbén, fölhagyott a művészettel.

Végülis igaza volt, hiszen megcsinálta az örökké (amíg Vierkantrohr lesz a földön) friss és működő, kontextusát folyamatosan újratermelő műtárgyat, ami sokszorosítással nem veszít az eredetiségéből. A kilépése évében még röplapokat osztogatott a 68-as documentán, melyben politikailag elítéli a intézményesített művészetet. (És semmi ellentmondás nincs abban, hogy a 2007-es documentán posztumusz szerepelt.) 1968-tól kezdve minden energiáját szociológiai tanulmányainak és doktorátusának szentelte, a kiállítási felkéréseket olvasatlanul dobta ki. Kutatási területe a csoportmunka volt, doktori munkájában azzal foglalkozott, hogy a tudományos megközelítés hogyan tudja segíteni a szakszervezeteket abban, hogy a gyári munkások körülményein javítsanak. Olyan gyártósorokat vizsgált, ahol a futószalag helyett a csoportmunkára tértek át, mint például a kalmari Volvo üzemben, 1974-ben.

Itt következik, az angolul írt, és 1968 májusában az Art International 5. számában megjelent kilépő manifesztuma.

A dolgok, amiket csinálok, alakíthatók, a lehető legegyszerűbbek, reprodukálhatók.
Téri alkotóelemek, mert az építőelemekhez hasonlóan, mindig új kombinációkba vagy új pozíciókba rendezhetők, ezáltal átalakítják a teret.
Az átalakítást a fogyasztóra hagyom, aki így újra és újra részt vesz az összeállítási folyamatban.
A geometriai alapformák egyszerűsége gyönyörű, és alkalmas a racionalizált átalakítás elveinek szemléltetésére.

Sorozatokat készítek, mert nem akarok egyedi darabokat csinálni egyéneknek; hogy egy rendszeren belül kombinálható elemeket kapjak; hogy olyasmit csináljak, ami megismételhető, objektív és gazdaságos.
A sorozatok prototípusként szolgálhatnak a tömegtermeléshez.
A DW-sorozat (Fischernél*) kartonból készült, ami könnyű és nem költséges: kereskedelmi anyag. Az egyes elemek vagy kombinációik gyakran igen nagyok, hogy minél inkább megváltoztassák a téri környezetet. Már csak szinte építészeti méreteik miatt is erősen eltérnek a korábbi galériás objektektől.
Egyre kevésbé látszanak „műalkotásnak“.
Az objektek szándékosan az ipari termékek tárgyi jellegét hordozzák.
Nem céljuk, hogy önmagukon kívül bármi mást reprezentáljanak.
A művészetek korábbi osztályozása már nem létezik. A jövő művészeinek szakértők csoportjával kell majd termékfejlesztő laboratóriumokban dolgozniuk.
Noha a művészet formai fejlődése gyorsuló ütemben halad, a társadalmi funkciója elsorvad.
A művészet olyan áru, amely csak ideiglenesen kortárs, azonban a piaca parányi, a presztízse és az árak pedig annál magasabbak, minél kevésbé aktuális a kínálat.
Nehezen nyugszom bele, hogy a művészet semmivel sem tud hozzájárulni a sürgető társadalmi problémák megoldásához.


Offenbach, 1968. február 11.

* Konrad Fischer Galéria, 1967 december

(Színes Géza fordítása. Az eredeti angol szöveg megtalálható, többek közt, az alábbi kötetben:  Tell Them I Said No, Sternberg Press, 2016, ISBN 978-3-95679-200-7-1)

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány