“Anyu, a menekültek miért nem repülővel jönnek?”
Tényleg, miért is nem? A schengeni határoknál hosszú ideje folyó és továbbra is fennálló krízisállapot mellett viszonylag kevés szó esett — és esik — ennek egyik az nagyon fontos okáról, mégpedig arról, hogy az Európai Unió országai 2001. június 8-án zárt ajtók mögött törvényi úton kizárták annak az esélyét, hogy az Unión kívüli országokból érkező menekültek a biztonságos és gyors légiutazást választhassák a hosszadalmas és életveszélyes szárazföldi és tengeri, leginkább embercsempészek által uralt útvonalakat helyett.
Június végén Berlin szívében, az Unter der lindenen, közvetlenül a Gorki Theater mellett, a színházzal együttműködésben, egy igazán különleges és nagyszabású akció valósult meg. A laikus sétálgató turista vagy helyi lakos szeme elé tárult négy líbiai tigris egy a helyszínen felépített arénában, és ennek több köze van a fent említett, Európai Unió 2001/51/EG számú törvényéhez, mint bármi máshoz. A tigrisek egy jól felépített és radikális akció részei voltak: a Zentrum für Politische Schönheit (A Politikai Szépség Központja) nevű berlini művészkollektíva által megrendezett, élő performanszokból és szervezett beszélgetésekből, interaktív internetes játékból és videókból álló kampány célja az volt, hogy felszólítsa a döntéshozókat a törvény mósosítására.
Az arénába engedett tigriseket a menekültekkel legrosszabbul bánó uniós országokról nevezték el, Nico von Macedonien, Aranka von Ungarn, Franz-Joseph von Östrerreich, Otto von Deutschland, és egyben megemlékeztek az EU-Törökország közötti paktumról, amelynek fő célja, hogy az Unión kívül tarthassa a menekülteket. A magának napokig helyet követelő aréna a nyilvános térbe türemkedett be, ahol szervezett párbeszédet is generált. A beszélgetéseken laikus nézők olyan meghívott vendégekkel cserélhettek véleményt, mint például Thomas Fischer, a német szövetségi legfelsőbb bíróság bírója.
Az alkotók következetesen használták a Római Impérium és az Európai Unió párhuzamot, hiszen mindkettőről mint koruk legfejlettebb társadalmi vívmányáról és birodalmáról, a civilizáció bölcsőjéről szokás gondolkodni (amelyek persze az eurocentrista olvasatban egyenlőek Európával). A gladiátorjátékok mai szemmel nézve barbár gyakorlata, amely szintén szerves részét alkotta a Római Birodalomnak, némiképp beárnyékolja ezt a képet: ezt állítják párhuzamba a jelenleg zajló eseményekkel, amikor is a túlélés és a jobb élet reményének feltétele egy életveszélyes próba, jelen esetben a menekülés. Ezen a ponton a barbarizmus és a civilizáltság önmaga ellentétében olvad össze. Itt kérhetők számon következetesen azok a bizonyos “európai értékek”, amelyek retorikai üressége igen egyértelművé vált a közelmúltban, az “élesben tesztelés” során. A humanitárius narratíva is mintha több színben tűnne fel az amúgy nagyon taktikusan felépített szöveg során, a vád, a könyörgés, a fenyegetés és végül a kenetteljes emberi jogi aktivizmus szokványos hangjain. A fő kérdés az Unió, avagy Európa identitására irányul: Kik vagyunk? Civilizált barbárok?
A kampány fontos részét képezte a Joachim 1 személyszállító gép, amely a tervek szerint egy török menekülttáborból indult volna, hogy a berlini Tegel repülőtérre elszállítsa azokat a szerencsés utasokat, akik egy internetes közönségszavazás keretében néhány fénykép és adat alapján kiválasztásra kerültek. Tehát ez lehetett volna az első repülő 2001 óta, amely biztonságos és emberhez méltó módon szállítja a menekülteket. A Joachim 1 egyrészt szimbólum, amely nem csupán emberekkel, de jelentésekkel is megtölthető, másrészt önmagában hordozza az ellentmondást, hiszen az, ahogyan a játékban résztvevő emberek 100 menekültet kiválasztottak, érzékletesen bemutatja az “érdemesség” kritériumainak önkényességét. Hiszen mi alapján dönti el az immár cselekvővé tett közönség, hogy melyik 100 személy menthető meg, és hogy, pontosan ezzel a gesztussal, kiket szorít ki, vagyis “ítél halálra”? A közönség reflexióra és önreflexióra való kényszerítése egy jó eszköz, mert bizony az érdemesség kritériumai, illetve azok relatív mivolta minden szociális elosztórendszer rákfenéje, hiszen szempontrendszere szerteágazó, és sokszor feloldhatatlan morális dilemmák elé állítja a döntéshozókat, ahogyan jelenleg a német hatóságokat is a menekültek befogadásával kapcsolatban. Kinek és milyen kritériumok alaján van joga az élethez, és kinek nem? És pont ez az a kérdés, amit tökéletesen be tud mutatni ez a művészeti eszköz, egy olyan kortárs szimbólumrendszerrel, amely egyszerre utal a közönségszavazás játékára és a Római Impérium gladiátorjátékainak kulturális gyakorlatára.
Módszere demokratikus, mégsem lehet igazságos.
A gladiátorjáték megszervezése onnantól kezdett érdekessé válni, hogy valóban jelentkeztek a felhívásra, amiben menekülteket kerestek, akik feláldozzák és ezzel szimbólummá szublimálják önmagukat az Európai Unió kegyetlen játékának kicsinyített másában.
“Agresszív humanizmus”, “hiperreál”, “politikailag gyönyörű”: ezekkel a szavakkal jellemzik és jellemzi magát az akciót szervező Zentrum für Politische Schönheit, akik radikális, a művészeti aktivizmus műfajában sorolható alkotásaikkal éleznek ki, hoznak testközelbe közéleti és emberi jogi kérdéseket. A cikk következő részében a csoport módszereit és eszközkészletét elemzem Alain Badiou francia filozófus Does the Notion of Activist Art Still Have a Meaning? című előadásának szempontjai és Chantal Mouffe belga politológus Artistic Activism and Agonistic Spaces című esszéjének gondolatai alapján.
Mouffe szerint létezik egy esztétikai dimenziója a politikumnak, és van politikai dimeniziója a művészetnek is. Ez a gondolat adhatta volna magát a kollektíva nevét is, ami valójában a csoport önmeghatározása alapján egyfajta morálként definiálódik. A ZFPS alkotói magukat a humanista hagyomány megőrzőinek nevezik, azonban ezt a humanista attitűdöt nagyon is kortárs és radikális eszközök segítségével ütköztetik a valósággal.
Hogyan, milyen keretrendszerben értelmezhető hát a ZFPS tevékenysége? Alain Badiou “militáns művészet” definíciójával szeretném megvilágítani ezeknek az alkotásoknak a szemléletmódját, társadalmi beágyazottságát, amelyek eltérnek a hagyományos vagy “hivatalos művészet” mechanizmusaitól, intézményeitől és eszközkészletétől, de leginkább céljaitól.
Először is, Badiou definíciója szerint a militáns látásmód olyan művészi produktumok létrehozását célozza meg, amelyek művészi alkotásokként olyan dolgok részei, amelyek nem redukálhatók csupán művészeti célokra. Badiou négy fő szempontot (vagy javaslatot) fogalmaz meg a militáns művészettel kapcsolatban. Az első a helyi politikai tapasztalatokkal való konkrét kapcsolat felvállalása. Ez a közös tér megalkotásához szükséges, úgy mint erős ideológia és erős szervezet. A művészeknek eszerint keresniük kell a kapcsolatot a helyi politikai tapasztalatokkal, hatékony kapcsolatot kell kialakítaniuk a politikai élettel. A második fő szempont a közös és erős ideológia vagy vízió megteremtése az emberiség globális sorsával kapcsolatosan. Ez egy igazi, nagyszabású intellektuális feladat, amely az egész projekt sikerességét, színvonalát megszabja. Tehát a militáns művészetben alkotóknak ismerniük és gyakorolniuk kell intellektuális pozíciójukat. A harmadik fő szempont az új formák és jelentések létrehozása, a formai úttörés. Nagyon fontos itt az ábrázolás (representation) leváltása a bemutatásra (presentation), méghozzá az eredmény szentesítésének elkerülésével.1 A negyedik szempont pedig a fenti három szintézisének létrehozása, amely szükségszerű feltétel ahhoz, hogy a létrehozott alkotás céljait elérje.
A fentiekben kifejtett, Badiou-i szempontrendszer az aktivista művészet lehetőségeivel kapcsolatos lényegi és praktikus felvetéseinek ismertetése után térjünk vissza az akcióra. Az elemzés során nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a ZFPS az Európai Unió központjában, Németországban, annak is fővárosában, Berlinben tevékenykedik, és ez kijelöli pozíciójukat, továbbá azt is, hogy milyen politikai kultúrával szemben kell meghatározniuk önmagukat, retorikájukat és eszközeiket.
A két videó természetesen a projekt egyik fő célját beteljesítendő jött létre, hiszen a kérdés, hogy hogyan kampányoljunk egy törvénymódosítás mellett, igencsak unalmasan hangzik. De főként igen nehéznek, hiszen mindannyian jól ismerjük a petíciógyűjtés sokszor parttalan és eredményesnek sem mondható, ugyanakkor bevett módját. Először is, az informálás, a vélemények formálásának lehetősége, a közönség, vagyis a tág értelemben vett nyilvánosság meggyőzése egy ügy fontosságáról központi kérdés. A konkrét fogalmazásmód, a nyomásgyakorlási pontok meghatározása és a politikai elitnek tett ajánlat, ultimátum, vagyis tulajdonképpen zsarolás igen kritikus: vádoló nyelvezetet használ először, míg a közönség felé egyfajta morális felelősség artikulálásával fordul.
Külön érdekes, ahogyan a Vatikán is belekerül a konstellációba, ahol a megszólítás egyértelműen a zsarolásnak azt a fajta neoliberális retorikáját használja, amelyet Slavoj Zizek pontosan leírt, miszerint a bűntudatkeltés erősebb “belső” késztetésként képes irányítani a szubjektumot, mint a puszta “külső” parancs. A projekt a humanista, keresztény eszmék otthonaként pozícionálja a Vatikánt, ahogy azt saját magáról is állítani szokta, hiszen az valójában eddig nagyvonalú, ámde pusztán szimbolikus gesztusokat gyakorolt a menekültválság során, így ezzel a projekttel lehetőséget kapna, hogy bizonyítsa valódi elhivatottságát a megoldásban.
Mint német alkotók adekvátan használják fel, vagyis visszaélnek az — amúgy sokat kritizált — Habermas-i diskurzuselv retorikájával, amelyet a jogállamiság garanciájaként és az Európai Unió működésének alapelveként szoktak emlegetni. Ennek értelmében ugyanis mindenkit egyenlő vitapartnerként ismerünk el, szabad teret engedünk az érvek és az információk szabad folyásának, elfogadjuk, hogy mások meggyőzésének pusztán a racionális érvelés az adekvát módja, ezért az érvelőknek a legjobb érv kivételével minden, a diszkusszió kimenetelére ható kényszert ki kell zárni. A jogállamot számonkérve céljuk nem más, mint az azt megalapozó törvények egyikének a megváltoztatása. Mindezt pedig úgy, hogy egy politikailag párbeszédképes, hipotetikus helyzetet előlegeznek meg saját retorikájukban, bizalmukat fejezik ki a döntéshozók felé, látszólag minden irónia nélkül.
A projekt nem érte el kitűzött célját a pozitív jelek ellenére sem. Sikerült azonban elérni annyit, hogy valóban újra a Bundestag elé kerüljön a törvény, ahol a módosítás lehetőségét sajnos elvetették. A Joachim 1 nem szállt fel, a Berlinair törölte a járatot. Viszont vér sem folyt. Az önkéntes jelentkező egy szenvedélyes beszédben zárta le a projektet, amely így is igen sok tanulsággal szolgál. Ezt a tanulságot talán Chantal Mouffe fent is idézett szövegében találjuk. Mouffe szerint a ma művészei nem tudnak többé úgy tenni, mintha vissza lehetne nyúlni az avantgárdhoz egy radikális kritikáért, de ez nem ok arra, hogy azt higgyük, a politikai szerepük véget ért. Továbbra is lehet fontos szerepük a jelenleg fennálló hegemóniával szembeni küzdelemben, mégpedig úgy, hogy felforgatják az egyeduralkodó gondolkodásmódot, továbbá úgy, hogy új szubjektivitások létrehozásában vesznek részt. Valójában mindig is ez volt a dolguk, és csak a művész privilegizált helyzetét hirdető modernista illúzió hitette el velünk, hogy másképp kell gondolkoznunk. Meg kell haladnunk ezt az illúziót, együttesen a politika forradalmi koncepciójával, amely kapcsolódik hozzá. Láthatjuk, hogy a kritikai művészeti praxisok egy fontos dimenzióját képezik a demokratikus politizálásnak. Ez nem jelenti viszont azt, amit sokan hisznek, hogy ezek önmagukban képesek elérni a változásokat, amelyek szükségesek egy újfajta domináns hatalmi berendezkedés megalapozásához.
A gladiátorjátékra önként jelentkező szíriai menekült nő beszéde
Jegyzetek
- Itt Badiou arról beszél, hogy a militáns művészet elsősorban módszerek kidolgozásában gondolkodik, és nem pedig valamilyen kész és meghatározott körvonalú tradícionális értelemben vett műalkotásban. Ebből kifolyólag a militáns művészet nem képe valamilyen létező dolognak, hanem valami olyannak a tiszta létezését kell megmutatnia, ami majd elkövetkezik. ↩