Politikai ökológia és az antropocén nyilvános tér

Brian Holmes művészet- és kultúrkritikus a budapesti Translocal Institute által szervezett workshop kapcsán beszél arról, miért fontos felismerni, hogy a jelenlegi geológiai korszakban, az Antropocénben hogyan kerekedik a természet erőin felül az emberek által előállított energia.¹ Holmes a kollektív cselekvést sürgeti olyan társadalmi változás érdekében, mellyel elkerülhetővé válna az amúgy megjósolható ökológiai és társadalmi katasztrófa. Ennek példájaként létrehozott egy térkép alapú archívumot a „Petropolis”-t, amely globális kontextusban mutat rá a chicagói olajipari létesítmények romboló hatásaira. A projekt azt is megmutatja, hogyan lehet a helyi mozgalmaknak globális hatása, és miként lehetséges kollektív összefogással változást kezdeményezni.

Varga Tünde Mariann: Számomra az utóbbi időkben írt publikációi² arról szólnak, hogyan képes a művészet és az aktivizmus nagyon összetett módon egymást kölcsönösen megerősíteni. Ezt a komplexitást mutatja az a térkép is, amely Chicago olajtermelő ipari területeiből indul ki, de egy olyan, folyamatosan bővülő hálózatot hoz létre, amely segít az emberekben tudatosítani saját helyi problémáik forrását (ebben az esetben az olajipar által okozott károkat), valamint segíti őket a romboló hatású profit alapú projektekkel szemben, saját érdekük védelmében aktívan kiállni. Beszélne arról, mi is ez a térkép és miért hozta létre?

Brian Holmes: Elkezdtem Chicago város és környéke olajipari térképének felvázolását. A finomító környezetében élők sokat küzdöttek a visszamaradó petróleumkoksz okozta problémákkal, társadalmi mozgalmak alakultak az ezzel szembeni harcra. Mindig aktívan részt vettem az ilyen mozgalmakban, értelmiségiként próbálok az aktivizmus számára hasznossá válni. Azért hoztam létre ezt a térképet, hogy információkat osszak meg az emberekkel a saját városukról, főképp annak aktuális gazdaságpolitikájáról. A helyi problémák egy nagyobb felé mutatnak, nevezetesen a mind intenzívebb olajhasználat generálta függőségi viszonyra, ami halálos veszély, tulajdonképpen öngyilkosság. A térkép bemutatja, hogy mindennapi életünk milyen mértékben tapad a kanadai kátrányhomok kitermeléshez, a világ leginkább környezetkárosító projektjéhez. Segít tudatosítani, hogy honnan származik ez az olaj, és milyen gazdasági beágyazottsága van.

VTM: A térkép egy helyi projektből indul azért, hogy az emberek a problémáikat egy szélesebb összefüggésben értsék meg. Vallja, hogy értelmiségiként a tudás megosztásával segíthet. Mi a célja a térképpel, és hogyan tud egy ilyen nagy volumenű projektet kézben tartani?

BH: A Translocal szeminárium egyik résztvevője, Szakács Eszter meg is kérdezte, hogy tulajdonképpen ki készítette a térképet, amire kapásból azt válaszoltam, hogy „Hát, én“! Meglepődött, mert azt gondolta, egy intézmény áll a dolog mögött. Igazság szerint egyedül sosem lettem volna képes erre, így kibontottam, mi mindenből állt ez össze. Először is, maga a térkép, mint minden más munkám is, szabad szoftverrel készült, olyannal, amit ingyenesen lehet használni és magad is alakíthatod, bővítheted, így rögtön a folyamat elején megjelenik a kollektív alkotás. Nyilvános forrásokból származó információkkal dolgoztam, egyetemi kutatások eredményeivel és állami szervek által közöltekkel. Nem hiszem, hogy az állam minden ízében ördögi volna, végtére is, a nyugati kulturában hagyománya van annak a közös tudásnak, amelyet a tudományos és oktatási rendszerek halmoznak fel és amelyet közjónak hívunk. A kortárs társadalomelméletek sokat foglalkoznak a köz javaival, a közjóval mint társadalmi-gazdasági realitással az európai történelemben, visszautalva a közösen fenntartott legelőkre, amelyek nem valakinek a tulajdonát képezték, hanem közös használatban voltak. Mára a közös tudásanyag nagyon gazdag, számtalan formája létezik, a szabad szoftver csak egyik példája. Sokan segítették a munkámat azzal, hogy különböző kontextusokat adtak a térképhez, saját tudásukat osztva meg ezáltal. Egy ilyen komplex dolgot nem lehet egyedül kivitelezni.

VTM: Tehát kiterjedt kapcsolatrendszert működtető tudáson alapul a térkép. Akik segítik, önkéntesként dolgoznak, munkájuk pedig a közösség érdekeit szolgálja. Ez pont az ellentéte annak, ahogy a neo-liberális kapitalizmus minden munkát tőkévé kovácsol.

BH: Igen, épp erről van szó. De a térkép ötvözi azok tudását, akik önkéntes alapon, ingyen dolgoznak, azokéval, akik olyan intézmények munkatársai, amelyek a közjó iránt elkötelezettek. Mindkét szempontot tekintetbe kell venni. Az intézmények olykor problematikusak, de azt is meg kell próbálnunk felfejteni, hogy miben rejlik az erősségük. Rengeteg fontos feladatot végeznek és képesek megerősíteni más, spontánabb, alulról szerveződő kezdeményezéseket. Ha minden jól megy, egy virtuális körforgás jön létre, amely két különböző, de egymást erősítő dinamikát kapcsol össze.

VTM: Említette, hogy a céljaik eléréséhez egy karneválszerű tüntetés szervezése jó eszköz, mivel ilyenkor a rendőrség már tehetetlen, hiszen mindenkit nem csukhatnak le. Hogyan látja a tüntetések szerepét?

BH: A tüntetéseknek kiemelt szerepük van a neoliberális demokráciában, ahol a változások hirtelenek, az államnak pedig túlhatalma van. A demokrácia a közintézményekre és a civil társadalomra épül, így tüntetésekre szükség van minden olyan esetben, amikor a közintézmények nem demokratikus módon működnek. A tüntetések rámutatnak a működési hibákra, az igazságtalanságokra, egyenlőtlenségekre, a korrupcióra és a strukturális problémákra. De ezt változásnak kell követnie, máskülönben hiába az egész. Az önszerveződés jótékony hatással van az együttműködésekre, a kommunikációra és a kifejezés olyan formáira, melyek aztán messze túlmutatnak az ellenállást kezdeményező mozgalmakon és a társadalom szélesebb rétegeihez jutnak el. Ez vezethet egy széles körű kulturális átalakuláshoz.

A tüntetések hosszabb távú eredménnyé alakulásának folyamata nagyon összetett. Manapság különös jelentősége van annak, hogy az embereket hosszabb kifutású ügyek mellé állítsuk, mert nem igazán vagyunk felkészülve a társadalmat ért közép vagy hosszú távú kihívásokra. Vannak ügyek, amelyek egyszerűen túlmutatnak a hirtelen erejű tüntetések lehetőségein. Az értelmiség és a társadalom más rétegei közötti kapcsolatnak egy újfajta orientáción kell alapulnia, hogy más is értéket jelenthessen, ne csak a pénz vakító fénye.

VTM: Valóban úgy gondolja, hogy az értelmiségi réteg képes felvállalni azt a szerepet, hogy tudatosítsa az emberekben, hogyan oldhatják meg azon a problémáikat, amelyek az egyenlőtlen társadalmi vagy politikai helyzetükből adódnak?

BH: Számos szinten találkozunk komoly kihívásokkal. A neoliberális rendszerben a közintézmények is arra szorítják dolgozóikat, hogy üzleti megoldásokat keressenek: a nagyvállalati működésmód expanziójával van dolgunk. Az értelmiség nagy része is beállt a sorba: profithajhászokká váltak a publikációk, konferenciák, egyetemek, kiállítások és a média teljesítményorientált piacán. Mindez egy kiterjedt versenyhelyzetet teremtett, ahol mindenki mindenki ellen nyomul ahelyett, hogy a közösséget gazdagító vitákhoz járulnának hozzá.

Az értelmiségiek szerepe a társadalmi mozgalmakban a politikai orientáció alakulásának elősegítése. Először is azzal, hogy állást foglalnak, amint ezt már számosan megtették korábban, aztán azzal, hogy ezt az állásfoglalást valamilyen határozott formába öntik, majd ezt a formát átadják az érintetteknek, akik eldönthetik, hogy mit is kezdenek vele, mennyire illeszkedik ahhoz, amit addig tettek vagy amit el akarnak érni a jövőben. A térképpel is ez a helyzet. Ez nem egy elvetendő szerep és nem jelenti, hogy a vezérükké válsz vagy megpróbálod manipulálni őket. De hozzájárulsz valami náladnál nagyobbhoz, ami nem egy ember kezében van. Minden ilyen hozzájárulás megvitatható, új irányt vehet, más céllal alkalmazható. Számomra ez a legértékesebb ebben.

VTM: Azt is említette, hogy az esztétika egy olyan szimbolikus rendszer, amely képes az emberek gondolkodásmódján változtatni. Ez lenne az a pont, ahol az érzékiség és az esztétikai dimenzió érvényesül? Hogy működne ez a gyakorlatban?

BH: Nagyon fontos, hogy miképp viszonyulunk dolgokhoz, hogyan határozzuk meg, hogy mi a dolgunk a világban. Önmagunk megértésének az egyik módja olyan formáknak a létrehozása, amelyek segítenek, hogy saját helyzetünket mások figyelembe vételével értsük meg. Ezek a formák először szavak nélkül állnak elénk, egy képzeletbeli, szimbolikus rend részét képzik, mégis valós társadalmi hatásuk van. Nem csak a művészeknek van hozzáférésük ehhez a területhez: a művészet akkor érdekes, ha valós cselekvésekhez kapcsolódik.  Ezért van az aktivista művészeknek fontos szerepük. Nem véletlen, hogy a művészek gyakran buzgón sokat olvasnak, gazdag tudásanyaggal rendelkeznek, odafigyelnek a dolgokra. És nem véletlenül, ugyanis ahhoz, hogy szimbolikus formákat hozzanak létre és összezavarják a normákat – mert a művészet ezzel is foglalkozik –, filozófiai és gyakran tudományos elképzelésekkel kell rendelkezniük. Lehet ezt kezdetben spontán módon tenni, de a reflexióhoz szükség van a filozófiára, a természettudományokra és olyan diszciplínákra, mint amilyen a pszichológia, a földrajz vagy a gazdaságtan. A kulturális gyakorlatok mindezt ötvözik.

Miután csatlakozunk társadalmi mozgalmakhoz, aktivisták leszünk, nagyon fontos, hogy értékeljük, mit tettünk. „Voltak ötleteink, el akartunk érni valamit, utópiák közt éltünk, de tulajdonképpen mire jutottunk? Mit jelent ez azoknak, akik támogattak, és azoknak, akik nem igazán, akik ellenünk voltak?” Fontos, hogy értékeljük azokat a reakciókat, amiket a tevékenységünk kivált, másképp öntudatlan módon cselekszünk. És ebből az öntudatlanságból már épp elég van a társadalomban, ami nyilvánvalóan káros hatású.

VTM: Az Occupy mozgalom lehet példa a változás kivívására, vagy inkább kudarcnak tartja?

BH: Nem hiszem, hogy az Occupy kudarc lett volna. Fontos eredményeket ért el, és érdekes módon ezek a kezdeti próbálkozások a korlátok felismeréséből fakadtak. Világos, hogy szenvedett vereséget: a rendőrség és a média lenyomták a mozgalmat, ez történt az Occupy Wall Street-tel és valamennyi, az arab tavasz eseményeiből kinőtt kezdeményezéssel is. Az egyetlen kudarc a mozgalom korlátainak figyelmen kívül hagyása, akár a diskurzus, akár a gyakorlat szintjén, és olyan célok meghatározása, ami ezeken túl van.

A spanyol Occupy különösen érdekes. A 15M vagy Május 15 mozgalom nem csak egy politikai párt létrehozásáig jutott. Miután befejeződött, közepes és hosszabb távú mozgalmaknak adta át a helyét, ezek a municipalisták. Barcelonában a lakhatási kérdések generáltak erős aktivista válaszokat. A tüntetés remek eszköz a problémák meghatározására és javaslatok állítására, de aztán ezeket meg is kell valósítani, méghozzá működőképesen. Ők képesek voltak számos embert újra lakhatáshoz juttatni, a közvetlen akciókat ugyanis a bankokkal való egyeztetések követték. Ez a gyakorlati munka legmagasabb szintje. Spanyolországban ez a mozgalom alternatív társadalmi pozicióként határozódott meg, és a kulturális szférán keresztül a politikai aktivizmusig, az egyetemekig és számos más kezdeményezéssel való kapcsolat kialakításáig jutott. Ada Colau, a jelzáloghitel-áldozatok egyesületének (PAH, Plataforma de Afectados por Hipotecas) szóvivője globalizáció-ellenes aktivistából vált önkormányzati politikussá, majd Barcelona polgármesterévé. A PAH egész működtetése a közösségi aktivizmusra épül. A Május 15 mozgalom (2011) után a PAH tagjai közül többen bekerültek a spanyol parlamentbe (2014), olyan valós politikai erőt képezve ezzel, amelynek bázisa a közösségi aktivizmus, és nem anarchista tiltakozások vagy egy olyan felülről szervezett, televíziós vitaműsorokból kinőtt párt, mint a Podemos. Ez azért van, mert a spanyol emberek komolyan vették a közjó fogalmáról való gondolkodást, és annak megvitatását, hogy mi az a társadalmi együttműködés, miért jó ez az embereknek és hogyan járul hozzá a társadalmi egyenlőséghez. Ezekről a kérdésekről rengeteg szó esett, elméleti és gyakorlati szinten egyaránt, így tényleg sokat tanulhatunk a spanyol példából.

VTM: Említette, hogy az antropocén nyilvános tér, amely a metropoliszok tere, nem egy azonosítható tér, hanem „a relációs tudatosság feltétele”³, és széleskörű részvételt feltételez. A spanyol PAH példa arra, amit el szeretne érni az antropocén nyilvános tér tekintetében?

BH: Igen, mivel a minket közvetlenül érintő problémák – mint amilyen a lakhatás vagy a munka elvesztése – mögött nagyobbak és nagyobbak állnak, míg végül ott a klímaváltozás. Akkor már nem arról van szó, hogy nincs hol laknunk, hanem hogy a gyerekeinknek nincs jövőjük. Ez kezd egyre égetőbbé válni, terhe hatalmas. És ekkor elgondolkozunk azon, hogy mit tehetünk azért, hogy a következő generációknak is maradjon a jövőből. Jól látható, mi erre a neoliberalizmus válasza: a gazdagok védett területeket kerítenek el maguknak, erős építményeket húznak fel, melyek állják a szelet, a napot és a viharokat; lesz saját rendőrségük, amely megvédi őket a szegényektől, a bevándorlóktól, és egyáltalán, a polgárháborús körülményektől. Aki nem ilyen jövőt képzel a gyerekeinek, annak át kell gondolnia, hogy mit tehetünk. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy minek a termelésében veszünk részt, mihez járul hozzá a munkánk, milyen eredménye van. Ezek igazi politikai kérdések; nem arról szólnak, hogy megzavarjunk-e egy parlamenti ülést vagy kiemeljünk-e egy korrupciós ügyet — sokkal nagyobb léptékűek. A körülmények változnak és nagyon fontos, hogy milyen válaszokat adunk ezekre a változásokra. Akik felismerik ennek jelentőségét egy jobb jövőért tudnak majd dolgozni. De ha vakok maradunk azt kapjuk, ami megjósolható.

VTM: De ez is megtörténhet.

BH: Igen, ez is megtörténhet.

VTM: A térképről közvetlenül kivehető, miképp szennyezi a petróleumkoksz a környékbeliek életét, de mivel globális szinten az elit és a vezető rétegek gazdagságát fenntartó munka a világ más tájairól származik, az ebből fakadó problémákkal kevésbé szembesülünk. Nem látom, hogy lehetne globális változást elérni. Az első tiltakozó lépéseket azok teszik meg, akiket az elnyomás közvetlenül érint, erre erősíthetnek rá az értelmiségiek, akik viszont nincsenek közvetlen kapcsolatban az elnyomottakkal.

BH: Ez nem egészen így van. Az imént a globális erősviszonyokat írta le, amely annak a szakmai vezető rétegnek a megerősödését idézte elő, akiket én az elitet kiszolgáló középosztálynak hívok. De ez a legtöbb társadalomnak csak kb. 20%-át alkotja. A világ minden nagyvárosában van egy gazdag, védett terület, de sétaútra ettől találkozhatunk azzal, hogy miként élnek az adott társadalom más rétegei.

VTM: Úgy érti, hogy a változás az érintettek közvetlen környezetéből indul, és innen terjed tovább?

BH: A művészeknek és az értelmiségieknek abban lehet szerepük, hogy a társadalom érzékelését élesítsék és ily módon támasszák alá a változások szükségességét. Autóba ülve itt, Magyarországon is hamar eljuthatunk oda, ahová a következő atomerőművet tervezik. Az Egyesült Államokban a hidraulikus törés bevezetése óta mindannyian az erőszakos kitermelés áldozatai vagyunk. Bármerre járunk, mindenütt találkozhatunk a neokolonializmus nyomaival. Chicagóban az erőszakos kitermelés az élet minden szintjén érezteti hatását, brutalitása a társadalmi kapcsolatokra is kiterjed. A városban járva találkozhatunk a nagy befolyású pénzügyi központtal, de a másik oldalon ott vannak a lepusztult ipar maradványai, a mélyszegénység, az erőszak, a drogfüggőség. És nem hiszem, hogy ez nagyon másképp volna Budapesten. A globális rendszer védőburkot képezett a szakmai-vezetői rétegek köré, de a világ ott van, ezen kívül. Mi lehet a neoliberalizmus alternatívája? – így szól a végső kérdés. És ez nem a korrupcióról szóló eseti felhorgadás, hanem egy mély filozófiai kérdés magáról a társadalomról. Ez nem egyfajta körvonalazatlan kapzsiság, amit kipellengérezhetsz vagy szembeszállhatsz vele, itt arról van szó, hogyan győzöd meg az embereket arról, hogy lehet jobb a világ.

VTM: Hamarosan részt vesz Berlinben a Haus Der Kulturen der Welt (HKW) Antropocén Kampuszán. A HKW Antropocén Projekt néven elindított egy transzdiszciplináris kutatást, annak érdekében, hogy olyan új oktatási módszereket és tartalmakat állítsanak össze, amelyek képesek ennek az új korszaknak a kihívásainak megfelelni. Azért viszi a térképet Berlinbe, hogy terjessze ezt a gondolkodásmódot?

BH: Igen, és főképp hogy tanuljak másoktól. A berlini Antopocén Kampuszra mindenki különböző egyetemi, szakmai vagy művészi háttérből érkezik, de mindannyian a klímaváltozás problémájának megoldásához akarnak hozzájárulni és tanulni valamit. Tanulnunk kell egymástól, meg kell találnunk azokat a forrásokat, amelyek képessé tesznek egy jobb jövő felvázolására, hogy ne csupán elszenvedői legyünk valami feltartóztathatatlannak.

VTM: Vagyis kapcsolatok létrehozása, kölcsönös tanulás és tanítás, és a változás elindítása.

BH: Igen, így — ha szerencsénk van.

Az interjú 2016. június 7-én jelent meg angol nyelven a tranzit.hu nemzetközi online művészeti és kulturális magazinján, a Mezosferán. Magyar fordítás: Erőss Nikolett

Jegyzetek