Performansz fordulat és performatív demokrácia

A következőkben az április 24. és május 31. között első alkalommal megvalósuló OFF-Biennále Budapest “performatív” olvasatát kísérlem meg, amelyben egyrészt az érdekel, hogy a performativitás, a performatív stratégiák, az interszubjektív, adott esetben részvétel alapú élmények milyen helyet kaptak a biennále programjában. Másfelől magát a biennálét mint eseményt is vizsgálom abból a szempontból, hogy hogyan aktiválja a város különböző pontjait, hogyan hozza létre és performálja a nyilvánosság tereit olyan privát terekben, mint a számos projektnek helyszínt adó magánlakások, hogyan mozgatja, mobilizálja és involválja a látogatókat, továbbá hogyan strukturálja a jelenlét és hiány kérdése a programot.

1_17.jpg

Dan Perjovschi: Az OFF rajz, Hátsó Kapu, Budapest
Fotó: Balogh Máté / OFF-Biennále Budapest Archívum

Ez utóbbi kérdések kapcsán a performativitást az egyes művészeti munkákon túlmutatóan, maga a művészeti esemény és annak komplex tér- és időbelisége szempontjából szeretném megragadni, ezért szándékosan feszegetem a határokat a performatív értelmezését illetően is.

A performansz fordulat

Az elmúlt évek kortárs művészeti – és egyben kurátori – diskurzusait számos “fordulat” határozta meg: szó volt már többek között politikai, etikai és oktatási fordulatokról, amelyek mind egyes művészeti, valamint kurátori megközelítések és tendenciák felerősödését próbálták megragadni és kontextualizálni. Ezek közé tartozik a performatív vagy performansz fordulat is, amelyet részben az jelez, hogy a kiállítóterekben, illetve biennálék és más nagyszabású képzőművészeti események programjában az objekt alapú munkák mellett egyre gyakrabban jelennek meg performatív, immateriális alkotások és koreografált, “megrendezett” helyzetek, míg egyúttal intenzívebb párbeszéd és számos áthallás alakult ki a tánc, a színház és a vizuális művészetek között.

Amikor performansz fordulatról beszélünk, fontos, hogy nemcsak a szigorúan vett “performansz” műfajáról – s főképp nem a kiállításmegnyitókhoz szinte obligát módon kapcsolódó performanszokról – van szó, hanem olyan, más kiállított művekkel egyenrangú, ám időalapú (time-based), efemer munkákról, amelyekben a művészek különböző performatív stratégiákkal és fizikai jelenléttel dolgoznak, és ezáltal “élő eseményeket” hoznak létre.

A fenti fordulatok általában dinamikus változásokat jelölnek és nem definitív folyamatokat, vagy jelenségeket írnak le, így maga a “fordulat” gyakran a fordulatot tematizáló diskurzusok kicsúcsosodásában ragadható meg. A performansz fordulat kapcsán két fontos diszkurzív eseményt emelhetünk ki: 2011-ben a varsói Modern Művészeti Múzeum szervezésében valósult meg a The Performative Turn c. transzdiszciplináris programsorozat, míg 2014-ben a Hong Kong-i Para Site művészeti központ szentelt nemzetközi konferenciát a témának, Is the Living Body the Last Thing Left Alive? The new performance turn, its histories and its institutions. címmel, amellyel nemcsak eurocentrikus, hanem globális viszonylatban is vizsgálta az új performatív fordulat jelenségét.

A Spectacle Called Democracy, Mårten Spångberg előadása a The Performative Turn (2011, Varsó) programsorozat keretében

Új intézményi stratégiák: performansz-múzeum?

A jelenlegi performansz fordulat egyszerre több kérdést vet fel. Egyfelől, nem precedens nélküli jelenségről van szó, hiszen az ötvenes évektől számítva több performatív fordulatról beszélhetünk világszerte, más-más földrajzi és történelmi kontextusba ágyazva, ám a jelen fejleményekben mégis van valami újszerű. Az elmúlt években egyfajta paradigmaváltás következett be számos, a kortárs művészeti diskurzust meghatározó nagyintézmény programpolitikájában, miszerint hangsúlyosabb szerepet, gyakran külön platformot vagy fókuszt kapott a performansz művészet. Ilyen emblematikus “intézményi innovációként” említhető a New York-i MoMA 2008-ban elindított Performance Art fókusza, illetve a londoni Tate Modern 2012 óta működő BMW Tate Live platformja. Mindkét programban keverednek az előadó- és képzőművészeti területről érkező alkotók, gyakoriak a transzdiszciplináris együttműködések és a különböző performatív formátumok, az élő performansztól az on-line közvetített, virtuális munkákig. Ez a széles, szinte eklektikusnak ható spektrum egyszerre jelzi a mai “performatív művészetben” rejlő megannyi lehetőséget, az elmosódó, gyakorlatilag értelmetlenné váló diszciplináris határokat, másfelől a múzeumi programpolitika szempontjából határozott eltolódást mutat az élményalapú programszerkesztés irányába, amely az élő, s gyakran “animált” eseményeket részesíti előnyben.

Ez szinte precedens nélküli, ám nem problémamentes jelenség, ami a napjainkat jellemző “eseménykultúrával” (event culture) és a kilencvenes évek óta tematizált “élménytársadalom” és “élménygazdaság” térnyerésével* hozható összefüggésbe, és egyúttal a performatív megközelítéseket gyakran jellemző intézménykritika és a kurrens fogyasztói szokásoknak és trendeknek (is) helyet adó intézményi politika egymásnak feszülését jelzi.

2_14.jpg

Tate Debate: Do you need to experience a performance ‘live’?
Az eseményt reklámozó képen Ceal Floyer Double Act (2006) c. térinstallációja látható.

 

Ezekkel a fejleményekkel szinte egyidejűleg az előadóművészetek területén is született egy meglehetősen egyedülálló, intézménykritikai szempontból is releváns felvetés a kortárstánc és a múzeum összeházasítására. Boris Charmatz francia koreográfus, a rennes-i koreográfusi központ frissen megválasztott művészeti vezetőjeként, 2009-ben az intézményt a “tánc múzeumává” (Musée de la danse) változtatta. Egy kiáltványban fogalmazta meg a “táncoló múzeum” főbb feladatait és kihívásait, amelyben egy merőben más intézményi működést indítványozott, mint az előadóművészetek területén megszokottak: egy “megtestesült” (incorporated) múzeumot, amely a koreográfusi központok eddigi misszióján túlmutatva a kortárs koreográfia és performansz konzerválásának, kiállításának, kutatásának, bemutatásának és továbbadásának módozatait vizsgálja, s ennek kapcsán egy újfajta tudatosság és tudás kitermelésére fókuszál.

Az előadó- és vizuális művészetek között egyre intenzívebbé váló párbeszéd és átjárás jegyében szinte nem is meglepő, hogy összefutnak a szálak: a Tate Modern, a fent említett BMW Tate Live program keretében éppen most dolgozott együtt Boris Charmatz-cal és a Musée de la danse-szal (If Tate Modern was Musée de la danse?, 2015. május 15-16.).

Performatív fordulat után performansz-múzeum? A múzeumi gyakorlat performatív fordulatát – és az előadóművészetek “múzeumi” fordulatát?! –, valamint az ezzel járó kooptálás és instrumentalizálás veszélyeit, s az ebben az “új szerelemben” rejlő potenciált Virginie Bobin vizsgálja játékos és spekulatív módon a Draft for A Performance Museum: A Guided Tour c. írásában, amely a Manifesta Journal 14. számában jelent meg.

Boris Charmatz: Musée de la danse, TateShots

 

Performatív demokrácia

Az OFF-Biennálé performatív olvasatának esetében fontos észben tartani a nemzetközi – főképp eurocentrikus – művészeti diskurzusok szintjén tárgyalt performansz fordulatot, mivel egyes művészek tudatosan reflektálnak rá, míg mások munkái értelmezhetőek e fordulat kontextusában is. Ám ahhoz, hogy a biennále kritikus gondolkodásra és diskurzusteremtésre irányuló célkitűzéseit a performativitással összekössem, szeretnék a társadalomtudományok területén szintúgy performatív fordulatként ismert paradigmaváltásból merítve beemelni egy másik gondolatmenetet, mégpedig a performatív demokrácia fogalmát.

A performatív demokráciáról való gondolkodás Elzbieta Matynia lengyel társadalomkutató nevéhez kötődik, aki Performative Democracy címmel 2009-ben írt könyvet erről a jelenségről, amelyet elsősorban az 1970-es és ’80-as évek Lengyelországában kialakult társadalmi ellenállás önszerveződéséből, mozgalommá alakulásából, a rendszerváltásban és az elnyomó rendszer lebontásában játszott szerepéből vezetett le. A performatív demokráciát a politikai közélet olyan kulcsmomentumaiban ragadja meg, amelyekben az egyén elkezd magáról politikailag aktív szereplőként, politikai szubjektumként gondolkodni, és egyéni, személyes motivációk által vezérelt viselkedése, másokkal együttműködve, kollektív cselekvéssé válik. Egy olyan mikro-politikai eseményről van szó, amelyben az egyén felismeri annak a lehetőségét – és jelentőségét – hogy “színre lépjen” mint politikailag aktív szereplő. Ebben rejlik a fogalom performativitása is, hiszen az aktiválás, az aktívvá válás eseményéről van szó, amely egyúttal, ennek a mikro szintű változásnak köszönhetően, olyan pillanatot jelöl, amelyben a társadalmi remény kézzel foghatóvá válik. 

3_10.jpg

Dan Perjovschi: Az OFF rajz, Hátsó Kapu, Budapest
Fotó: Baloh Máté / OFF-Biennále Budapest Archívum

 

Noha Matynia a performatív demokrácia működését Lengyelország antibolsevista függetlenségi mozgalmaiból és a demokratikus átalakulás folyamatából vezette be, az erről való gondolkodás saját bevallása szerint, hasznos lehet mind a “demokratikus projekt” korai fázisában, mind egy már kialakult és konszolidált demokráciában, amely “illiberális” elhajlásokat mutat. A performatív demokráciát ilyen értelemben nem elméleti modellnek, politikai ideának vagy bevált kormányzati módszernek tekinti, hanem sokkal inkább egy “helyspecifikus”, a helyi feltételek és körülmények által meghatározott, időbeli (azaz időszakos) folyamatnak, amelyben a demokrácia különböző politikai szinteket aktiváló “eljátszása” (enacting) zajlik. Ennek kapcsán sokat foglalkozik azzal, hogy milyen átjárás van a magánszféra és a társadalmi nyilvánosság között, valamint azzal, hogy a performatív cselekvés által hogyan válhat akár a magántér igazi köztérré (truly public realm) a szó politikai és nem pusztán építészeti vagy urbanisztikai értelmében.

A művészet szerepét Matynia Joanna Warsza lengyel kurátornak adott interjújában abban látja, hogy arra emlékezteti az embereket, hogy joguk és lehetőségük van önállóan gondolkodni. Egy alapvető emberi képességet, a képzelőerőt táplálja, amely komplex és kritikus művészeti projekteken keresztül a szabadság gyakorlásának ad teret, és olyan “kezdetleges köztereket” (embryonic public spheres) hoz létre, amelyekben az emberek társadalmi aktorokká és a változás ágenseivé válhatnak. Ezeket a gondolatokat szem előtt tartva szeretném cikkem következő két részében az OFF-Biennále egyes projektjeit és magát a biennálét mint bizonyos értelemben performatív eseményt vizsgálni.

4_2.png

Lődi Virág: A tüntetőtábla felemelkedése és bukása. Táblák utcán, mezőn, galériatérben
Fotó: Dragon Zoltán / OFF-Biennále Budapest Archívum

 

*Szociológiai szempontból az élménytársadalom jelenségéről a német társadalomkutató Gerhald Schulze írt 1991-ben, míg gazdasági, főképp üzleti szempontból Pine és Gilmore tárgyalta az élménygazdaság előtörését. Mindkét munka arra a társadalmi-gazdasági átalakulásra fókuszál, miszerint napjainkban a fogyasztás – ideértve a kulturális fogyasztást is – már nem elsősorban materiális javakra irányul, hanem az immateriális, megélni kívánt élményekre, és legértékesebb “árucikke” az élmény által ígért átalakulás, az “emlékezetes pillanat”.
Gerhard Schulze: Die Erlebnisgesellschaft. Campus, Frankfurt, 1991.
B. Joseph Pine II – James H. Gilmore: The experience economy. Work is Theater and Every Business a Stage. Harvard Business School Press, Boston, 1999.

OFF-Biennále Budapest
2015. április 24 − május 31.

off_strip-3.png

Az OFF-Biennále kortárs művészeti programsorozat utolsó héthez érkeztünk, amelynek programja itt található »

Az OFF 100%-ban állami támogatás nélkül, az állami kulturális infrastruktúrától függetlenül, nemzetközi és magántámogatásból, rengeteg önkéntes szakmai munkával jön létre. Az OFF alapja az önszerveződés és a hálózatos együttműködés. Az egyes projektek önállóan, de az OFF közös „ernyője” alatt valósulnak meg. Az OFF helyszínei elsősorban galériák, de műtermekben, használaton kívüli ingatlanokban, magánlakásokban, szórakozóhelyeken, alkalmi helyszíneken és köztereken is találkozni lehet majd az OFF programjaival.

További információ: offbiennale.hu
A tranzit.hu aktuális eseménye az OFF-Biennále Budapest programjában:

Együttműködés a konszenzuson túl – a kollektivitás próbája
filmprogram, kurátor: Soós Borbála, a tranzit.hu a helyszínt biztosítja
2015. május 26-29.,13-19 h


A tranzit.hu korábbi eseményei az OFF-Biennále Budapest programjában valósultak meg:

Alexandra Pirici & Manuel Pelmus: Az arc eltűnő zenéje (Mieko Shiomi) újrajátszva
2015. április 25.; 12-14 h; április 26.; 16-18 h

IMAGINATION/IDEA. The Beginning of Hungarian Conceptual Art. The László Beke Collection, 1971
könyvbemutató és beszélgetés
2015. május 7.; 19 h

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány