Pécsi poszt


Nagy Kiállítótér (forrás www.mek.hu)

Egyelőre nagyon úgy fest, hogy a Pécs Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekt majdani krónikása pár év múlva nyugodtan adhatja írásának az „Elveszett illúziók” címet. Nem kell hogy könyvében feltétlenül megjelenjenek a korunkra szabott balzaci hősök, elég, ha a szerző Angoulême városának egykori leírását átemeli. Pedig másfél évvel ezelőtt talán nem is tűnt illúziónak, hogy Pécs valódi kulturális fővárossá váljon, és erről a fogalomról ne mindig Párizs jusson a kelet-franciák eszébe. Ha csak a képzőművészetre figyelünk, a többrétegű tradíciók és az intézményi adottságok akkoriban még megvoltak: a Bauhaus több magyar művésze Pécsről származott el, a Pécsi Műhely a hetvenes években a magyar neoavantgárd élmezőnyéhez tartozott, az egyetemről pedig néhány évvel ezelőtt Keserü Ilona és Konkoly Gyula keze alól tehetséges fiatalok egész sora került ki. A múzeumok nagyon értékes anyaggal rendelkeznek; ehhez csatlakozott két évvel ezelőtt az Antal-Lusztig gyűjtemény egyik fele. Az EKF első terveiben kirajzolódtak egy Nagy Kiállítótér és a Zsolnay Kulturális Negyed körvonalai. Minden adottnak tűnt, hogy a képzőművészeti hagyomány kiemelt szerepet kapjon a projektben, a helyi (-helyközi-távolsági-) és nemzetközi művészek aktivizálásával pedig erős kortárs projektek szülessenek. Számomra például nem látszott lehetetlennek, hogy egy (több) neves külföldi vagy magyar vendégprofesszor meghívása nyomán négy év alatt olyan fiatal művészgárda nevelődjön ki, amely produkciójával a nemzetközi színtéren is megállná a helyét. Vagy 2010-re egy olyan világszínvonalú köztéri művészeti projektet állítsanak lábra, amely akár (helyben) maradandó alkotásokkal is élhetőbbé, izgalmasabbá tehetné a várost.

Idáig az illúzió. Nézzük a jelenlegi valóságot, először a pozitív oldalát: elkészültek a Nagy Kiállítótér tervei, mindenkinek tetszenek. Nemzetközi együttműködésben, remek partnerekkel elindult egy nagyobb Bauhaus-projekt, és lassan formálódik a Zsolnay-negyed koncepciója is. Született néhány apróbb-nagyobb ötlet a közterekre, rezidencia-programra, szimpóziumra. Körülbelül ennyi, ami egy virtuálisan oda-odalátogató zseb-Balzac számára erényként kirajzolódik. Elég azonban, ha a külső szemlélő felüti bármelyik újságot, vagy ártatlanul megkérdez egy-egy pécsi kötődésű művészt-művészettörténészt, azonnal kiderül, hogy innentől kezdve semmi sincs rendben. A polgármester nem látja be a Bauhaus jelentőségét (Amnézia – Várkonyi György nyílt levele az ÉS-ben), a Pécsi Műhely valahogy kimaradni látszik a hagyományok közül, az egyetemről különösebb mozgás nem indult ki. A múzeumok a működésképtelenség szélén – egy cég idén nem küldött karácsonyi képeslapokat a partnereinek, az így megspórolt pénzt a pécsi múzeumoknak, a Csontvárynak és a Zsolnaynak ajánlotta fel, hogy kifizethessék a fűtésszámlákat –, az Antal-Lusztig gyűjtemény bemutatóhelyének pénzügyi háttere bizonytalan. (Cseri László: Harmincmilliós segéllyel működhet a Városi Képtár) A Nagy Kiállítótér fenntarthatóságával kapcsolatban egyre komolyabb politikusi és menedzseri kételyek merültek fel, így az utóbbi napokban felvetődött, hogy esetleg meg se építsék vagy ha mégis, akkor adjon helyet az Antal-Lusztig gyűjteménynek, a Pécsi Galériának és a turisztikai látogatóközpontnak. Esetleg a Csontváryval együtt. Vagy az egész költözzön be a Zsolnay-negyedbe. (Harc indult a Nagy Kiállítótérért) A köztéri művészeti projektek helyett a város inkább díszkőburkolatban és szökőkútban gondolkodik, más világrengető kortárs képzőművészeti kezdeményezésről egyelőre nincs hírünk.

Mielőtt az illúziókkal végleg leszámolnánk, és hátat fordítanánk Angoulême-nek, utoljára nézzünk még szembe a jövő realitásával. A Nagy Kiállítótér sorsa kísértetiesen emlékeztet a Művészetek Palotája esetére – felépítjük, aztán majd meglátjuk, mit teszünk bele, és miért is –, a Zsolnay-negyed pedig talán a Millenáris pályáját követi (Körvonalazódik a Zsolnay-negyed), a Bóbita Bábszínháztól a Csodák Palotájáig. Nem valószínű, hogy bármelyik mozgás feltartóztatható lenne (legfeljebb úgy, hogy egyáltalán nem épül semmi). Nem tűnik életszerűnek az sem, hogy a konzervatív programok felől ne a még konzervatívabbak felé haladnánk. A Bauhaus-projekt, ha kisebb formátumban is, de azért megvalósul. Jönnek majd külföldi művészek – legtöbben a testvérvárosokból –, lesznek szimpóziumok is. Az egyetemen is lesz oktatás: a festők festenek, a szobrászok faragnak. A köztereket újraburkolják, a szökőkutak köpik majd a vizet, a fák nem nőnek az égig.

Lucien Rubempré meg bambán néz Párizs felé.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány