(Ludwig múzeum, július 3-október 11)
Robert Capa
A kérdés, hogy mitől jó egy fotó, Robert Capa (alias Friedmann Endre) kiállítása kapcsán, úgy vélem, nem alaptalanul merül fel. Ezt a kérdést feszegeti Roland Barthes is a Világoskamra című esszéjében, ahol arra a megállapításra jut, hogy egy fényképnek kell lennie egy, a figyelmünket megragadó középpontjának, úgynevezett punktumának, amely akár egy nyílvessző, belénk hatol, és amely nem hagyja, hogy tekintetünk hanyagul elmenjen mellette. A punktum arra késztet, hogy tudatunkban rögzítsük a képet, és vissza-vissza térjünk hozzá azért, hogy megfejtsük, vajon mi is ragadott meg bennünket az adott képben. A képek másik csoportja Barthes szerint az úgynevezett studium (tanulás, tudás) rendjébe tartozik, melyeket műveltségünket, kulturális ismereteinket mozgósítva fejtünk meg. Ezek a képek nem kavarnak fel, de emlékezetünkbe vésődnek azáltal, hogy tömören, emblematikus módon tudatosítanak bennünk bizonyos, kultúránk kereteihez kapcsolódó ismereteket.
A haditudósító Robert Capa képei túl azon, hogy legtöbbjük Barthes mindkét kritériumának megfelel (hol egyiknek, hol másiknak, hol mindkettőnek egyszerre), birtokolnak még egy olyan jellegzetességet, mely a szubjektivitást nagyra értékelő Barthes számára is érdekes lehetett volna. Ezek a képek ugyanis – megkerülve a posztmodern ideológiákat – a szubjektum és a mű szoros összefonódását hirdetik. Capa képei nemcsak egyszerűen fényképek, hanem „Capa képek”. Ez viszont nem csupán azt jelenti, hogy csak a szerzőre jellemző stiláris jellegzetességei vannak (ami a művészi fotók esetében általában is érvényes), hanem azt is jelenti, hogy miközben a szubjektum a műben és a mű által válik azzá, aki, a művek és az életmű plasztikusan viselik magukon a művészszemélyiség nyomait.
Ha végignézzük a Ludwig Múzeum narratív rendben felépített tárlatát, két szorosan egybefonódó történet rajzolódik ki előttünk. Egyrészt – a studium szó elsődleges értelmében – láthatjuk, hogy a háborús hadszínterek hogyan váltották egymást a II. Világháborúban, hogy hol mi történt, hogy hol hogyan élték meg az emberek a háború borzalmait, másrészt viszont kiolvashatunk egy élettörténetet, Capa történetét, mely a fotós által látogatott helyszínek egymásra következéséből rajzolódik ki. A fotókat nézve olyan paradox érzése támadhat az embernek, mintha a képen keresztül látná a kamera mögött álló, életét a háborúban kockára tevő szenvedélyes fényképészt.
A haditudósító Capa – bár például lesifotós módjára Trockijt is lencsevégre kapta – a mai értelemben mégsem volt paparazzo. A paparazzikra jellemző szenvtelenség és kívül állás, mely tevékenységüket etikai szempontból meglehetősen kérdésessé teszi, Capa attitűdjét egyáltalán nem jellemezte. Épp ellenkezőleg: ő testileg és érzelmileg egyaránt részt vett azoknak a katonáknak az életében, akiket fotózott. A kép készítője által tanúsított részvét és szenvedélyes jelenlét teszi ezeket a fotókat a néző számára is közelivé, és teszi lehetővé az empátia megjelenését befogadói oldalról is, melynek következtében a fotók nem „sztorikat” mesélnek el, hanem a megismételhetetlen emberi élet egyedi eseményeiről szólnak.
Különösen látványos mindez a halál pillanatát rögzítő képeken, mint például a híres Milicista halála című, a spanyol polgárháborúban készült felvételen, ahol a patetikus pózban megdermedt, még álló, de már meglőtt katona a halál tragikumát az emberi méltóság megidézésével enyhíti.
Milicista halála
A képeken átsejlő részvét legtöbbször szó szerinti értelemben vett részvételt is jelent, mint például a 44-es normandiai partraszállást rögzítő képeken, mely eseményt sokan a demokrácia elleni merényletnek tartottak. (A partraszállást megörökítő fotók közül összesen 11 sikerült, mivel állítólag Capa egy segédre bízta azok előhívását, aki elrontotta a képeket). Talán ezeken a képeken érződik leginkább a lencse másik végén lévő képkészítő láthatatlan jelenléte, aki a partraszálló katonákkal együtt tudatában volt annak, hogy itt nem a németek elleni harc a tét, hanem a puszta túlélés.
Normandia
Hogy Capa nem volt paparazzo, azt a háború befejezése után Chartres-ban készült képek is jól mutatják, ahol a kollaborálással vádolt francia nők haját levágták, a férfiakat pedig kivégezték. Annak ellenére, hogy a legtöbb Capa kép akció központú, ezeken a képeken sokkal inkább a hiány melankóliája jelenik meg. Mint például a levágott hajakat mutató fotókon, vagy azon a képen, ahol egy kopasz anya és egy nagyanya látható egy kisgyerekkel (apa nélkül).
De Roland Barthes gondolatát újra felidézve, ha válogatni kellene a képek közül olyanokat, melyek nemcsak studiummal (a háború eseményei és borzalmai), punktummal is rendelkeznek, az imént felsorolt fotók (páldául a Milicista halála) mellett jómagam az élettörténet szempontjából egy teljesen marginális képet választanék. Egy olyan képet, mely Haifában készült egy zsidó menekülttáborban 1949-ben. Rajta egy táskát cipelő asszony és egy az anya szoknyájába kapaszkodó kisgyermek látható. Ahogy Barthes mondja egy helyütt, a punktum-mal rendelkező képekben az az izgalmas, hogy első ránézésre nem tudjuk értelmezni a képet, nem tudjuk megmondani, miért ragadott magával? A kép egy hétköznapi eseményt mutat, és mégis olyan érzése támad az embernek, mintha legalább annyira hozzátartozna Capa történetéhez, mint a normandiai partraszállásról készült képek. A kép punktuma számomra a kisfiú alakja, aki táskával a vállán sátrak és bunkerek között könnyeden, lendületesen lépdelő anyja szoknyájába kapaszkodik. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az anya és a kisfiú képe (így együtt) a háborús tudósító, a mindig vidám és energikus életművész, a Hollywood-ban Ingrid Bergman szívét is megejtő – ám az édesanyjának levélben mindenről aprólékosan beszámoló – Capa személyiségének kettősségét mutatja. A bátorság és az esendőség, az életet habzsoló lendület és a halál közelségét kereső melankólia, a társasági lét és az otthontalanság kettősségét, mely Capa alakját, a kiállításon és a demonstrációs filmen bemutatott sármos „szuperférfi” képet árnyalja és emberivé teszi.
Haifa
Végezetül, ha ismét feltesszük a kiinduló kérdést, hogy mitől jók Capa fotói, válaszként azok komplexitását volna érdemes kiemelni. Capa eredetileg sajtófotós volt, fotóival azonban képes volt átlépni a hadi beszámoló szűkös kereteit, és a fényképeket önmagukban is élvezhető és értelmezhető, többrétegű autonóm felületekké tette. Fotóművészeti szempontból is értékelhető képeivel olyan életművet hozott létre, melyből szubjektum és mű összefonódásának köszönhetően mindmáig kihallatszik az „én beszélek” felvállaltan háborúellenes és egyben részvétteli attitűdje.
