November 5-én, a Parasztok atmoszférában című hivatalos záróeseménnyel véget ért az OFF-Biennále Budapest második kiadása. Miután a közreműködők és látogatók cseppet kifújták magukat, sor kerülhet az oly gyakran elmaradó összegzésre és kiértékelésre.
Közhelynek hangzik, de belátható, hogy egy ilyen fesztivál típusú eseményből a másodikat a legnehezebb megszervezni, különösen akkor, ha az első olyan nagymértékben mozgatta meg a közeget, mint az OFF1. Két évvel ezelőtt a mindenki által ismert kultúrpolitikai fejleményektől alapjaiban megrengett és deprimált közegbe töltött friss energiákat a kezdeményezés. Az idei esemény előkészítése során nagy lehetett a nyomás az OFF kurátori csapatán, hiszen az elmúlt két évben megtanult a kortárs művészeti közeg együtt élni a kialakult helyzettel, új független intézmények alapultak, és fontos kiállítások szerveződtek. Az első OFF koncepciója a hazai intézményrendszer újraépítésének alapvető igényén túl tematikailag nem szűkített, így a második kiadás alkalmával szükségszerűen többet kellett állítani. Valószínűleg a szakma részéről az OFF szervezőire nehezedő presszió eredményezte, hogy bár a kurátori statement már 2016-ban körvonalazódott, mégis az előzetes tervekkel ellentétben mintegy fél év csúszással valósult meg Gaudiopolis 2017 – az öröm városa 2017. szeptember 29. és november 5. között. A szakma egybehangzó véleménye, hogy a jól körülhatárolható történeti alapokon nyugvó koncepció jót tett az idei eseménysorozatnak. A Valahol Európában című kiállítás történeti és tudományos kontextusba helyezte, míg a kurátori csapat által szervezett központi kiállítás és kapcsolódó projektjei, Aki bújt, aki nem… címmel érthetően bontotta ki a témát. Külön kiemelendő pozitívum, hogy a 2015-ös esemény kulcsszavai az OFF-Biennále mission statement-jévé fejlődtek, ami szöveggé formálva szerepel az idei programfüzet első oldalain.
Egy eseménysorozat második darabja azt sem kerülheti el, hogy összehasonlítsákaz elsővel. Az OFF esetében a fókuszált kurátori koncepción kívül a legalapvetőbb különbség a pályázat útján kiválasztott projektek csökkentett számában keresendő. A szűkebb keresztmetszet szintén előrelépésnek tekinthető, amellett, hogy még így is szinte befogadhatatlan mennyiségű program és kiállítás megnyitó jellemezte az öthetes biennálét. Bár az OFF tavaly közzétett nyílt felhívására már a Gaudiopolis kérdésfelvetéseinek ismeretében pályázhattak a művészek és kurátorok, valamint az elbírálás szempontjai között is szerepelt a központi témára való érzékenység, mégis sok esetben nehéz volt felfedezni direkt kapcsolatot. Összefoglalva talán a játék, az oktatás, a közösség, a társadalmi vízió és az utópia fogalmainak ötös fogata az, amelyek valamelyike vagy mindegyike megjelent a kiválasztott projektekben. Kétségtelen, hogy általában a nagyszámú kiállítás és esemény sokszínűséget biztosít, de egész egyszerűen képtelen azonos mértékben reflektálni egy pontos kurátori felvetésre. Kevesebb, de fókuszáltabb projekt felvonultatásával határozottabb üzenet kommunikálható, ennek viszont árnyoldala, hogy kevesebben kapnak lehetőséget is. A 2015-ben befogadott közel 200 kiállítás és esemény után az idei OFF kompromisszumos középutat próbált kialakítani, de talán még mindig érdemes lehetne tovább csökkenteni a kommunikálandó üzenet egyértelműsége és az arra történő reflexió megkönnyítése érdekében. Egy olyan eseménysorozat esetében, amely rengeteg szokatlan vagy efemer helyszínt vonultat fel, szintén kulcskérdés a látogató tájékozódásának megkönnyítése. A két évvel ezelőtti, szinte használhatatlan térképhez képest idén igazán hasznos és kezelhető programfüzet született magyar és angol nyelven, ami remélhetőleg elektronikus formában hozzáférhető lesz a későbbiekben is. A biennále típusú kiállítás sorozatok legnagyobb erénye, hogy pillanatképként merevíti ki az adott időszak művészeti állásfoglalásait, ezek a „screenshotok” pedig később összehasonlíthatóak. Amennyiben az OFF valóban hosszú távon gondolkodik, úgy legalább a honlapon szükséges lenne a projekteket mindenki számára hozzáférhetően archiválni, a későbbiekben pedig nagyobb terjedelmű kiadvánnyal támogatni az eseménysorozatot, ha másképp nem kivitelezhető, akár a kiválasztott projektek mennyiségének csökkentésével. Az elmúlt két OFF tapasztalatainak birtokában, ilyen és ehhez hasonló kérdések megvitatására lenne érdemes időt szakítani a következő időszakban, az egyes kiállítások elemzésén túlmenően.
Hogy mielőbb megkezdődjön egy remélhetőleg minél teljesebb monitoring, ugyanazt az öt alapvető kérdést tettem fel az idei OFF Biennále különböző státuszú résztvevőjének. Székely Katalint kurátori stábtagként, Lázár Esztert és Nagy Edinát projekt kurátorokként, Gróf Ferencet mint művészt és Zsámboki Miklóst mint többszörös OFF-maratonistát kérdeztük. A rapid kérdőív célja az első körös reakciók gyors begyűjtése volt, melyet remélhetőleg hosszabb, részletesebb és konstruktív párbeszéd követ.
Milyen élmény volt számotokra az idei OFF az elsőhöz képest?
Zsámboki Miklós: Fókuszáltabb, mindenképp maradandóbb.
Nagy Edina: Jó. Talán nem volt benne/körülötte az az eufória, ami az első kiadást jellemezte, de ugyanúgy inspirálóak voltak a helyszínek és a projektek is. Koherensebb volt a program a Gaudiopolis hívó szónak köszönhetően.
Gróf Ferenc: Miután az első OFF-on egy köztéri eseményt (Société Réaliste: Universal Anthem) és egy képeslap formájában megvalósult projektet mutattam be, idén meg egy önálló kiállítást, most jóval kevesebb időm volt bejárni az egyes helyszíneket. Két éve egy húszfős francia művészhallgatókból álló csapattal érkeztem, velük mászkáltam mindenfelé, míg idén az acb galériában dolgoztam végig, és a megnyitó után vissza kellett utaznom Párizsba. Az októberi programokat csak online követhettem.
Székely Katalin: Röviden: húzós, de örömteli. Hosszabban: egyrészt sokkal nehezebb volt, mivel az első OFF naiv lendülete után már nemcsak hogy előre lehetett látni a buktatókat, hanem mintha kicsit sűrűbben is jöttek volna. Másrészt viszont könnyebb volt: megvolt már ugye az az élmény, hogy képesek vagyunk ezt megcsinálni, és emiatt sokkal jobban is tudtuk, hogy mit szeretnénk.
Mit láttok a 2017-es OFF-Biennále legnagyobb erényének?
Lázár Eszter: Az idei OFF egy körülhatároltabb kurátori koncepció mentén szerveződött, és kevésbé a mennyiségre, mint inkább a minőségre fókuszált.
N.E.: A válaszomban egy ELTE-s hallgatómat idézem, aki egy OFF-fal kapcsolatos beszélgetésen mondta a következőt: ebben az OFF-ban az a jó, hogy nem annyira vagy inkább nem olyan direkt módon konfrontatív, mint az első volt. Ahol, és ezt már én teszem hozzá, tudjuk, hogy ez a konfrontatív jelleg sokakat rosszul érintett, ki is maradtak belőle, míg mások épp a direkt konfrontációt kevesellték, és emiatt bírálták az első OFF-ot. Szóval, a hallgatói hozzászólásra visszatérve, még az hangzott el, hogy a második kiadás sokkal komplexebben, sokkal szubtilisebb, de mégis jól érzékelhető módon beszél a minket körülvevő, az aktuális kultúr-/oktatás-/egyéb- politikai helyzetnek köszönhető problémákról. Akinek van szeme erre, észrevette az éles kritikát.
G.F.: Koncentráltabb tematika, átláthatóbb struktúra, egymással dialogizáló programok.
Zs.M.: Létrejöttek tényleg jó kiállítások, jó volt a központi téma.
Sz.K.: Több minden van, amit kiemelhetnék, de a második OFF legnagyobb erényének egyrészt talán a sok új, az OFF keretében vagy felkérésére létrejött művészeti produkciót tartom, másrészt pedig a művészetpedagógiai programot: nemcsak azért, mert nagyon sok gyerekhez sikerült idén eljutnunk, hanem mert az edukációs program most tényleg egy önálló projektként (is) működött, ráadásul egy hosszabb távú projekt részeként. Az edukációs csapat tagjai a Hős utcában kezdtek el dolgozni a Kontúr Egyesülettel, és az ottani gyerekekkel végzett munka nem is ér véget az OFF-Biennále lezárultával.
Mit láttok a mostani OFF legnagyobb hiányosságának?
Zs.M.: Kívülről: nem volt idő tényleg meg is nézni a kiállításokat, folyamatosan megnyitók voltak, a kiállítások nem látszottak a megnyitók mögött. Ez szerintem a kritika helyzetét is nagyon megnehezíti, pedig nagyon fontos lenne mint kiállításokat kritizálni ezeket, nem csak mint az OFF-Biennále eredményeit nézni. Ráadásul a kiállítások egymás konkurensei lettek. Jobb lenne, ha a központi megnyitóval megnyílnának a kiállítások is, és az egyes projektek nem megnyitókat szerveznének, hanem programokat, illetve ha lennének több kiállítást összefogó események. A honlap nehezen kezelhető volt, nagyon jó lett volna egy “kiállítások” menüpont és egy térkép. Belülről: A kommunikációban sok baki volt, pl. rosszul feltüntetett nyitva tartás, Facebookon rossz nap beharangozott programok, későn zúdított ikon-hírlevelek.
G.F.: A szervezők legnagyobb erőfeszítése ellenére is előfordultak átfedések, talán még mindig túl sok volt a párhuzamos program. De persze nem lehet tíz napig nyújtani a megnyitó hétvégét, az időhiány volt a legnagyobb ellenség, úgy tapasztaltam.
N.E, L.E.: Az idei biennálén számunkra nem volt teljesen egyértelmű az OFF kurátori csapatának, a meghívott és a pályázati projekteknek az egymáshoz és a nagy egészhez való viszonya a kommunikáció, a finanszírozás és az utóélet (további kiállítások) szempontjából. Ezeket érdemes lett volna tisztázni a résztvevők listájának véglegesítésekor, hogy elkerüljük a félreértéseket.
N.E.: A 2015-ös OFF-hoz képest szerintem lényegesen kevesebb volt a sajtójelenlét. A célkitűzés, az OFF policy lényege végeredményben a művészet demokratizálása, elérhetővé tétele, a más hangon megszólalni tudás stb. De ha a szélesebb közönség nem tud róla, mert az Index, a 444, a 168 óra stb. – tehát a megmaradt kevés sajtóorgánum, ami kritikus kultúrát (is) hirdet – nem foglalkozik vele, akkor mit várunk? Ezt kifejezetten elkeserítőnek találtam.
L.E.: Az első OFF egy olyan önszerveződő esemény megvalósítását tűzte ki célul, amely egyfajta katalizátorként működött volna a hosszabb távú, a művészeti szcéna különböző szereplőinek aktív részvételét igénylő, érdekérvényesítő stratégiák vizionálására és realizálására. 2015-ben különböző tematikájú és célú fórumokat, workshopokat szervezett az OFF kurátori csapata a résztvevő művészek és kurátorok számára, hogy civil szervezeti működési modellek mintájára, közösen felmérjük és kitaláljuk, hogyan tudna hatékonyabban (hálózatban) működni a kortárs művészeti közeg. Az OFF beszélgetések hatalmas energiákat igényeltek a szervezőktől, de valahogy mégsem tudott belobbanni az egész, amelynek okai sok szempontból tanulságosak. Talán többek között emiatt történt az, hogy a szcéna-építő törekvés 2017-re már teljesen háttérbe szorult, és a találkozók inkább a projektek előkészítésére fókuszáltak. (Ezt azonban nem a hiány-listába tenném, inkább a 2015-ös és a 2017-es OFF kiadás különbségének egyik aspektusa.)
Sz.K.: Itt is több minden van, ami szóba jöhet, és ilyenkor nekem mindig azok a legrosszabbak, amiket én nem csináltam meg a lehető legjobban – szóval a legőrületesebb hiányosságok számomra például a programfüzetben lévő elírások, nyomdahibák, amiket már ugye nem lehet javítani. És persze hiányként élek meg olyan projekteket is, amiket helyszínhiány vagy forráshiány miatt el kellett időközben engednünk. És ide tartozik az is, ami már az elsőnél is nagy hiányosság volt, hogy idén sem sikerült (pénz, paripa, fegyver hiányában) egy katalógust megjelentetni.
Melyik volt idén a kedvenc OFF projektetek?
Sz.K.: Ezt tényleg nem tőlem kéne megkérdezni, egyrészt, mert a kötelező válasz az lenne, hogy „mindegyik”, másrészt valóban nem is tudnék kiemelni egyet-kettőt-hármat. Nekem amúgy éppen ez jelentette a legnagyobb élményt idén, hogy milyen sokféleképpen és milyen árnyaltan kapcsolódtak az egyes projektek a Gaudiopolis által felvetett kérdésekhez; hogy volt egy összkép, amit ez a sok szereplő együtt rakott össze, nagyon sokféle nézőpontból mutatva be ugyanazt a történetet.
Zs.M.: Repülő Kajak, Könyvbarátság, és az Instagram-csatorna is szuper volt. Legközelebb lehetne kevésbé esemény centrikus, lehetne pörgetni a kiállítások dokumentációját is. Viszont: az önkéntes fotósok nevei sehol nincsenek feltüntetve.
L.E.: Az én hármasom: a Könyvbarátság, a Valahol Európában, és A Műhegyektől a politikai vallásig. És az esemény-jellegű projektek közül szintén lehetne még sorolni párat.
N.E.: Szerettem a Sven Johne-filmet a Hidegstúdióban, azt különösen, hogy csak magában volt bemutatva.
Mit vártok az OFF-Biennále harmadik kiadásától?
G.F.: Hogy egy radikális rezsimváltást követően a főváros komoly költségvetéssel és egy üresen álló ingatlannal dobja meg az OFF-ot, az új kulturális miniszter biankó csekkeket szór a megnyitón összesereglő tömeg közé, majd Björk vezetésével a Dead Kennedys interpretálja a VHK “A Halál móresre tanítása” című első lemezét.
Sz.K.: Én – meg szerintem többen mások a résztvevők közül – még a mostanit „éljük túl”: visszaszállításokat intézünk, beszámolókat írunk stb. Szóval elég nehezen veszem rá magam arra, hogy egyáltalán belegondoljak a következőbe. Az alapvető elvárásom persze ugyanaz marad: a rengeteg kihívás mellett ugyanolyan öröm és élmény legyen rajta dolgozni, mint az első kettő OFF-on. Ehhez hozzátartozik például az is, hogy maradjunk „kicsik” és rugalmasak, és még jobban erősítsük a különböző hazai és nemzetközi együttműködéseket.
N.E.: Valahogy úgy érzem, hogy végesek az erőforrások. Ráadásul én két, Eszterrel közösen létrehozott OFF-os projekt után mondom ezt, tehát minden tiszteletem a kurátori stábé, akik az egészet összefogják. Hogy összerakj egy projektet, finanszírozd, oldj meg mindent, és még a működtetésről is te gondoskodj, azt hiszem, túl sok egyszerre. Nem tudom, hogy ez két év múlva is menni fog-e? Tudom, hogy utópisztikus, de a hátteret kellene valahogy biztosítani, valamennyivel több infrastruktúrát.
L.E.: Elképzelhető, hogy két év múlva ismét vissza kell térni az OFF eredeti elképzeléséhez, és más jellegű projektekre, ismét az önszerveződést erősítő tréningekre lesz szükség. Valóban nagyon sok energia ez mindenki részéről. A Repülő kajak létrejöttében rengeteget segítettek az ismerőseink, jelenlegi és volt diákjaink, minden kreditet elhasználtunk. Jó lenne az OFF szellemiségén túl valami kézzelfoghatóbb fenntarthatósági paraméter is. Bár éppen az első mondat jelzi ennek a nehézségét.
Zs.M.: Jelenlegi struktúrája mellett az OFF szerintem nem fenntartható: szakmailag inkább a kurátori stáb profitál belőle, miközben a(z önkéntes szerepébe szoruló) szcéna működését hónapokra blokkolja, legyen szó munkaerőről, infrastruktúráról, anyagiakról. A megvalósult kiállításokhoz valójában nem tett annyit hozzá, hogy ne lehetett volna nélküle is megcsinálni – ha erre rájön a szcéna, az az OFF kritikája, de egyben sikere is.
Borító: Johanna Billing: Úgyis addig élek, amíg meg nem halok / I’m Gonna Live Anyhow Until I Die, 2012, jelenet a film ből
