A csoda ugyan nem következett be 2016. október 17-én este a Telep-(Art) Galériában, de azért nem mentünk hiába. Különleges performanszt láthatott a szűk teret megtöltő közönség, ha kivárta a jókora késéssel kezdődő megnyitót. Vegyük először a szereplőket!
Kiss Meta Dorka ‒ kurátor, kortársművész, szexmunkás, aki rendezte és megnyitja a kiállítást.
Bajusz Orsolya – az egyik kiállító művész, aki bele-beleszól a megnyitó beszédekbe, majd bemutatja Rahelinna Hópehely főszereplésével A Világ Legelnyomottabb Embere című, frissen készült animációs filmjét.
Gottmayer Lea Sára – a második megnyitó beszéd szerzőjének felvett neve. Róla annyit érdemes tudnunk, hogy korábban – ez év májusában – még lelkesen üdvözölte a Rosenfeld Mirjam Ráhel által jegyzett Transzzsidó kiáltványt, majd szeptemberben szatirikus cikket írt az identitások szabad piacáról mint áhított állapotról (Csak a szabad piac tudja elhozni az identitásszabadságot és a történelem végét), most viszont már a gój testbe született transzzsidók nevében leleplezi és kizárja a közösségből a náci múltját elhallgató Rosenfeld Mirjam Ráhelt, megvetése jeléül még annak gój nevét is megadva, ami sértésként nem kisebb annál, ami nemecsek ernőt érte.
Eperjesi Ágnes – az egyik kiállító művész, aki a magyar trikolórt és a zsidó sábeszdeklit kombináló fotóival az inkluzív nacionalizmust képviseli, határozott ellenpontjaként az akár szektásnak is mondható, a kizárólagos transzzsidó identitást valló csoportnak, de szövetségeseként a bináris oppozíciók dekonstruálóinak. (Ez utóbbiak a „queeringelők”, azaz a queer-elmélet hívei. Az angol queer szó eredetileg furcsát jelent, majd a múlt század közepétől főleg homoszexuálist, hogy azután a „vagy férfi vagy nő” sémájától elszakadni nem tudó gender-elméletet meghaladó, dekonstruáló elmélet jelzőjévé lépjen elő.)
Fúziós ételek – a kóser és a proli konyha előnyeit egyesítik, népszerű fogásk a Flódni á la Békásmegyer, a Mikrós zsidótojás (kóser vegetával), a Marginalizáltak maceszgombóclevese, a Sínai-hegyi Borzaska, továbbá a proli identitásukat is átélni kívánó, elfoglalt transzzsidóknak ajánlott Globus sóletkonzerv. A verniszázson fogyasztható fúziós ételek alkotóelemei: csirkehús, sajt, humusz, Ripszropsz, lekvár(?), mák, maceszgombóc (lehet, hogy más is, amit nem sikerült megkóstolnom vagy titráló nyelvvel azonosítanom); alkotóik pedig Katz Sára Eszter és Kóhn Hágár Benjamina, két elkötelezett transzzsidó aktivista, akik közösen jegyzik a Kísérlet egy valóban felszabadító és emancipatórikus jelentőségű gasztrokritikára című írást a Dinamó Műhely blogoldalán. E műhely résztvevői „korszerű, zöld, feminista és aktív” politizálásra törekszenek. Az „igazi magyar transzzsidó értelmiséginek” mondott Kóhn Hágár Benjamina nemcsak a konyhában küzd az inkluzív judaizmusért. Az angol nyelvű tudományos világban sem teszi le a fegyvert, Löwy Izráel Slomóval vállvetve harcol inkluzív aktivista gyakorlata tudománypolitikai leképezéséért a Transgender Studies és a Jewish Studies fúziójában. Csatakiáltása is van, természetesen angolul: Die cis scum. (Nem fordítom le: a magyarok másképp durváskodnak.) E jelszó kíméletesebb megfogalmazása a kiállításon is olvasható Susan Faludy darts-korongra emlékeztető, tondón látható portréja mellett: „Az a judaizmus, amely nem transzzsidó-inkluzív, nem az én judaizmusom.” Mindennek alapján úgy sejtem, ő lesz a következő kizárandó ellenség, csak a főideológusnak még nem volt rá ideje, vagy talán alkalmasabb időpontra vár.
Mécs Miki – az egyik kiállító művész, faszkereszt-képeivel szerepel.
[Rosenfeld Mirjam Ráhel – többször megidéztetik az est folyamán mint a májusban közzétett Transzzsidó kiáltvány szerzője, amelyet valaki az álbaloldal tumblr-oldalon hagymázas szövegnek minősített, másvalaki egy másik tumblr oldalon viszont egyértelmű paródiának. Ő maga itt nem volt jelen, hacsak nem inkognitóban, tekintve, hogy a performansz egyik eleme az ő ünnepélyes, in effigie kizárása volt a közösségből állítólagos „náci-fetisizmusa miatt”.]
Schmied Andi – az egyik kiállító művész, a Kóhn Hágár Benjamina által készített, burkolatlan szex-célzásokkal díszített kerámiatárgyak melletti posztamensen láthatók parányi O baget és kordonszalagot formázó szobrai.
[Weiss Eszter — blogoló, újságíró, a Reflektoron (reflektor.hu, amelyet a Tudózsidó egyik blogolója, kérdés, mennyi joggal, LMP-közeli portálnak tart) májusban interjút készített Kis Meta Dorkával mint a jövő posztművészével és posztpornósával. A kiállításról is hírt adott ugyanitt egy nappal a megnyitó előtt, nem tudni, megjelent-e a verniszázson, lévén titkolózó alkat: facebook oldalán – ha az valóban az övé – „karitatív programszervezőnek” mondja magát, de ezen túl semmilyen információt nem közöl idegenekkel.]
S mit ígért a facebookon a Telep Galéria? Idézem: „Évszázadok óta a Nyugati szél áramlatai hoznak szégyent a magyar kisebbségvédelemre. Most azonban megfordulhat a szélirány: Budapestről indulnak el világhódító útjukra a legelnyomottabb kisebbség tagjai, akiket a Föld valaha a hátán hordott. Magyarországon követeltek először figyelmet maguknak, s most igazi Hungarikumként robbanhatnak be a világ színpadán. Nekünk, szövetségeseknek kötelességünk eme legelnyomottabb kisebbség világuralmi törekvéseit támogatni, nyelvüket megtanulni, hogy ezzel identitásukat affirmáljuk.” (Stíluskritikailag megállapítható, hogy ezt bizony nem a galéria vezetője, Kovács Kristóf írta, hanem valószínűleg Bajusz Orsolya.)
A performansz 5 szakasza:
1. A falakra akasztott, illetve posztamensekre helyezett munkák megtekintése, a fúziós ételek és a bor tisztességtudó szemrevételezése (fogyasztás nélkül!)
2. A kurátor megnyitó beszéde
3. Az ideológiai tisztaságon őrködő főideológus szövegét felolvassa egy színészi képességeket csillogtató szőkeség, akiből hosszú hajú parókáján kívül nem sok látszik, ő is valamilyen transzlény lehet
4. Az animációs film megtekintése felszabadult nevetgélés közepette
5. A fúziós ételek elfogyasztása, a boré is, amelyről csak remélni lehet, hogy nem volt fúziós.
A kurátor megnyitója inkább megzavarta, semmint felvilágosította a hallgatóságot a maga kortársművész és szexmunkás önértelmezéséből merítő, határozott hasonlatokból építkező keretmetaforájával. A felütés: „A művészet olyan, mint a fasz ‒ nagy, lüktető, betöltő, behatoló, pervazív”, majd a coda: „Köszönöm a múzsának, hogy tudok faszt szopni.” Noha beszédében közvetve utalt a kiállítás koncepciójára is ‒ hogy a reálpolitika jegyében „queeringelni kell a binaritásokat”, például a rózsaszínt és a kéket összekeverve lilát létrehozni ‒, csak a performansz végeztével hullott le a szemekről a hályog, s vált világossá, miről is beszélt. A válogatás szempontjaira, a kiállított munkákra egy szót sem vesztegetett, kivéve a hamarosan megtekinthető „csodálatos új animációs filmet”.
A főideológus szövegének értelmezése nemcsak komoly hermeneutikai rutint igényel, de a szakirodalmi előzmények feltárását is. Nem vagyunk elvakult sztálinisták, akik beérik a kritika elsajátításával anélkül, hogy valaha is találkoztak volna annak tárgyával, hogy legalább illően leköpdöshessék a pellengérre állított bűnöst. Tehát tudnunk kell, mit is írt a kriptonáci, fetisiszta Mirjam Ráhel a maga először olyannyira lelkesen fogadott kiáltványában, még ha immár lelepleződve nem takarózhat is azzal az átlátszó mentséggel, hogy „az írást eredeti jiddisből fordította”. Menjünk tehát sorban!
A Transzzsidó kiáltvány a Reflektoron mintegy cikként jelent meg, amelynek leadje szerint a transzlények (transzneműek, transzfajúak stb.) létezése bizonyíték „az emberi sokféleség és változatosság csodálatosságára”. A szerző a transzzsidók, a gój testbe született zsidók nevében szól, akiknek egyenlő jogokat, tehát identitásuk elismerését követeli. Ugyanis hiába van neki és sorstársainak zsidó agyuk és lelkük, hiába kerültek a kozmopolita ideológiák bűvkörébe, hiába hatalmasodott el bennük a világuralom vágya, hiába vonzódnak egy Jud Süsst megszégyenítő bujasággal a pénzhez és a szexhez, hiába siránkoznak képzelt sérelmeiken: a zsidó származásúak (az ún. ciszzsidók) nem fogadják be őket, hallani sem akarnak a velük kívánt párkapcsolatról, házasságról. Itt nem segítenek a szemita jegyeket beültető műtétek vagy a balkarra tetovált sorszám. Ennélfogva a halmozottan hátrányos helyzetbe szorult transzzsidók az antiszemiták és a transzantiszemiták előítéletes gyűlölködésének céltáblái. Kénytelenek tehát élére állni a minden transzlény elismertetéséért küzdő mozgalomnak.
Főideológusunk májusban még cikkben üdvözölte s egyben továbbgondolta a kiáltvány koncepcióját. Rámutatott, hogy a hátrányos helyzet valóban halmozott, hiszen az említett két csoporton túl a transzidentitásúak közössége is kirekeszti a transzzsidókat. Interszekcionális transzszemitizmusra van szükség, ki kell bővíteni az osztály‒faj‒nem‒szexuális orientáció mantrát „az elnyomások sokféléségét és bonyolultságát sokkal jobban integráló korszerű elméletté”, hogy dekonstruálni lehessen a zsidókat diszkrimináló zsidó‒gój oppozíciót. A létrejövő valódi transzinkluzivitás azután nem ismer határokat, és nem torpan meg a transznemzetikonzultációk előtt sem. Mint ahogy beszáll a megnyomorítottak és megszomorítottak elismerést hajszoló versengésébe, ahol a tét a saját szenvedésekre és áldozati státuszra hivatkozva a tisztelet kicsikarása és zsaroló potenciállá alakítása. (Mint pár nappal a kiállítás megnyitója után – csaknem a látottak ihletésére (?) ‒ Jan Jenssen írta a Die Zeit című mértéktartó német lapban: az elismerés követelése átcsúszik az állandó sértődés politikájába, a csoport identitására hivatkozva mindenki sértőnek találhat és akár le is tilthat bármit.) Ez az igazi egyenlőség, ami értelmetlenné teszi a ciszzsidók kiváltságos hozzáférését a holokausztélményhez, hiszen – mint Lea Sárától megtudjuk – „a holokauszt egy belső történés, belsőleg átélt privát érzés: mindenkinek megvan a maga holokausztja”, mondhatni keresztje.
Termékeny és rugalmas ideológusunk szeptemberre belátja e visszás versengés értelmetlenségét, és új koncepcióval fordul a Reflektor olvasóihoz: „Szerény véleményem szerint az emberi szabadság súlyos korlátozása azt mondani, hogy embercsoportok (nők, zsidók, fogyatékossággal élők stb.) fetisizálása és fetisiszta fantáziáink tiszteletre méltó identitásként való elismertetése etikailag kifogásolható. Az identitások feudalisztikus kisajátítása helyett teremtsük meg az identitások szabad piacát!”
S ezzel elérkeztünk a performansz estéjéhez, ahol a szép szőkeség felolvasta ideológusunk megnyitó szövegét, amely ‒ mint már szó volt róla ‒ leleplezte Rosenfeld Mirjam Ráhelt „mint provokátort, aki nyilvánvalóan azért épült be közénk, transzzsidók közé, hogy lejárasson minket”. Majd feldicsérte a kiállításon bemutatott politikai művészetet, amellyel a kurátor, rokonai, barátai és üzletfelei „a történelem vége felé vezető utat szeretné[n]k kikövezni”. Súlyos megállapítások nyomasztó terhét üdítő versikékkel fűszerezte. Ezeket idézem is, nehogy elvesszenek az utókor számára. Íme:
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a csillámpónit etetik,
Válogat a dzsendermagban,
A ‘csúti patkány sem él jobban.
Hol Holokauszt emlékműveink ágaskodnak,
Választott családjaink leborulnak,
Áldó közösségi maszturbációs workshop mellett
Keretezik queerelmélettel szent neveinket.
A Transzzsidó-férfijogi barátságra
Esküszünk,
Esküszünk, hogy marginalizáltak tovább
Nem leszünk!
Több beszéd szerencsére már nem volt, jöhetett a performansz negyedik szakasza (Bajusz Orsolya animációs filmjének a közös megtekintése). Az animált rajzokból felépített film az elnyomottsági olimpia kerületi, városi és országos selejtezőjét mutatja be. Egy Thatcher-idézettel indít – „There is no such thing as society” – és egy felirattal: „2016, párhuzamos világ, Budapest a hatalomátvétel után”. Ezt követően – a film aktuális változatában – a következő felirat olvasható: „A szómágia sötét hatalma uralja a várost ‒ De a piac szabad! A szabad piac elhozza az identitásszabadságot ‒ Mindenki az lehet, aki lenni akar, úgy marad életben, ahogy tud ‒ Van egy legendás identitás ‒ Claimingelőire náci vádak várnak ‒ Senki se merte affirmálni ‒ Egészen mostanáig…”
Az animált rajzokból felépülő öt és fél perces filmben a reménybeli olimpikonok étlapról összeválogatott identitásukkal egymás után lépnek a nézőközönség elé, autenticitásukkal hivalkodva. Az identitáselemeikkel egymásra licitáló bizonykodás terminusait szemmel láthatóan a CEU-n sajátították el (a vonatkozó filmkocka a „Herkules a válaszúton” klasszikus témájának parafrázisa, ahol az erény vára helyén magasodó disztópikus tornyot szivárványos félkörív díszíti), s a genderfajták és transzlények végtelen felsorolását csak a szemináriumi munka folytatására figyelmeztető sürgetés szakítja félbe: már megint queeringelni kell, most épp a gyöngyöspatai cigányok és a Magyar Gárda ellentétet kell dekonstruálni. Ám a „transzok” versengése folytatódik, és a transzzsidóknak igazságot követelő nemváltó alak kerül ki győztesként, mivel az Úristenként trónoló Judith Butler ítélete szerint még a ciszzsidóknál is elnyomottabb. Immár semmi sem állhat világuralmi törekvései útjába.
Jöhet a fúziós csemege.
A számos csavarral és több médiumban is kifejtett gondolatmenet végül is az, hogy ha feministaként nemcsak módszertani individualisták vagyunk, de politikai cselekvésünkben sem ismerjük el az egyéneken túl társadalmi nagycsoportok létezését; ha elfogadjuk, hogy az identitás – többek közt a nemi (gender) identitás nem társas interakciókban kikristályosodó személyiségünk foglalata, hanem mindenki kénye-kedve szerinti egyéni választásának, a divatokhoz igazodó identitásbarkácsolásnak a dolga, akkor egyszer majd arra ébredhetünk, hogy a férfi hegemónia az egyéni döntések sérthetetlen szuverenitására hivatkozva még az alárendelt pozíciót is magáénak követeli, ahogy a toleranciát követelő transznők „férfijogi barátsága” még a feministák indulatait és politikai mozgásterét is kisajátította.
Ez a veszély ugyan elkötelezetten rasszista és a politikailag korrekt beszédmódot csak hírből (rossz híréből) ismerő hazánkban kevésbé fenyeget, e téren még nem értük el a miénknél modernebb társadalmakat. Számunkra érthetőbb példa a zsidókra (és a cigányokra) hivatkozás: az inkluzív transzzsidók kinevelése olyan hungarikum lehet, amellyel tényleg „elhagyhatjuk a fejlett Nyugatot”, ahogyan a kiállítás címe ígérte.
Közel harminc éve egy kiváló magyar filozófus azt találta mondani egy magánbeszélgetésben, hogy a feministákkal az a baj, hogy nincs humoruk. Jelentem: van.
