Nincsen posztfeminizmus, amíg nem volt nálunk feminizmus

Az idei Észt Hét keretében megrendezett Szegfűk és tulipánok című kiállítás alkalmával készült az alábbi interjú Rebeka Põldsammal, aki fiatal kora ellenére számos komoly kiállításon és rendezvényen van túl, melyek feminista kritikával és queer szempontú kritikai reflexióval nyúlnak kortárs témákhoz. Társszervezője a Ladyfest nevű nemzetközi rendezvénysorozat észt programjának, Tallinn első queer kiállításának volt a társkurátora 2011-ben, és jelenleg első évét tölti az ötből a CCA Tallinn tavaly frissen választott igazgatónője, Maria Arusoo mellett.

1KÉP_Mare-Tralla.-Out.-2011.jpg

Mare Tralla: Out, 2011, loopolt videó

Oltai Kata: Március 17-én együtt ültünk a Fugában tartott kerekasztal-beszélgetésen, és ott azt mondtad, bár mára jobb a helyzet, kimondottan nehéz egy szexuális kisebbség jogairól, a feminizmusról és a homoszexualitásról beszélni, akár a szűkebb művészeti közegben, akár a tágabb, társadalmi-politikai térben. 2011-ben kezdeményezője és társkurátora voltál az Untold Stories című kiállításnak, amely az első felütés volt Észtországban a témát illetően, nemzetközi művészek szereplésével. Mi hívta életre a kiállítást?

Rebeka Põldsam: Tulajdonképpen több tényező szerencsés együttállása volt. Az Európai Unió szorgalmazta, hogy legyen egy ilyen típusú vita vagy párbeszéd valamennyi európai országban, és mivel Észtországban nem volt hasonló megnyilvánulás korábban, szabad kezet kaptunk. Ebben az időszakban volt egy komoly kampánya az Emberi Jogok Hivatalának, amely a szexuális kisebbségek támogatását célozta meg, így ők is szorgalmazták. Elképesztően szerencsések voltunk!

100037.jpeg

Rebeka Põldsam

OK: Kiket fed a többes szám?

RP: Hárman hoztuk létre a kiállítást. Anders Harm, a tallinni Kunsthalle kurátora volt akkor, így magát a teret is nagyon jól ismerte, a lebonyolításban pedig – hozzám képest például – óriási gyakorlata volt. A harmadik társ Airi Triisberg. Ő elméleti szakember és aktivista, akkor éppen Lipcsében dolgozott. Tulajdonképpen az egész egy „észt kiállításnak” indult, a lokális színtér feltérképezésére, de nagyon hamar, már a kezdeti fázisban nemzetközi csoportos kiállítássá nőtte ki magát. Azért is érdekes ez a felállás, mert Anders Harmot jórészt inkább soviniszta kurátorként ismeri a szcéna.

OK: Na, ez egy érdekes fordulat! Hogyan keltetted fel mégis az érdeklődését?

RP: Nagyon jó szakembernek gondolom, továbbá elképesztően érzékeny és fogékony, de azért magától egész biztosan nem csinált volna egy gender megközelítésen alapuló kiállítást.

OK: A kiállításnak magyar szereplője is volt.

RP: Levetítettük Takács Mária Kádár-kori leszbikus szubkultúráról szóló dokumentumfilmjét, amit én személyesen nagyon szerettem. Nem egy nagyon kiélezett, kritikus munka, de egy nagyon szép történetet mesél el. Együtt installáltuk Jaanus Samma munkájával. Samma meleg férfiakkal készített interjúkat, akik a hetvenes és a nyolcvanas években voltak aktívak. Hogy jobban megértsd, maga a kiállítóhely Tallinnban a Szabadság téren található, és közvetlenül a tér mellett volt az az útszakasz, amely évtizedekig a melegek „nem hivatalos” találkozóhelye volt. Szóval kimondottan izgalmas feszültséget teremtett ez a kint és bent, ahogy a falakon belül férfiak arról meséltek, hogyan mentek évtizedeken át a fal másik oldalán található parkba és a nyilvános WC-kbe szexpartnereket felszedni, vagy hogyan estek szerelembe, adott esetben milyen támadásoknak voltak kitéve.

 3KÉP_heardstory.jpg

Liisi Eelmaa & Minna Hint: Heard story, 2011, installáció (részlet)
Forrás: virtualwallworld.blogspot.hu


OK:
A kiállítás a homofóbiával is foglalkozik.

RP: Fontos szempont volt, hogy valahogyan ellenpontozzunk. 2011-ben sokkal erősebb volt az aktív, mindennapos homofóbia Észtországban.

OK: Az aktuálpolitika mennyire foglalkozik a meleg kérdéssel?

RP: Azt kell válaszolnom, hogy kifejezetten soviniszta országban élünk. Háromszor volt már napirenden a meleg házasság kérdése, de még mindig nem kapott zöld utat. Ugyanez a helyzet a melegek gyerekvállalásával. Általánosságban a meleg férfiakat jobban diszkriminálják, mint a leszbikusokat, mivel ők jobban szembemennek a médiában az előítéletekkel, azt hiszem. Nézd, az igazság az, hogy az elvek és a törvényhozás szintjén el vagyunk maradva, de a hétköznapi életben már nem olyan rossz a helyzet. Persze, ha rossz helyen, rossz időben megy két férfi kézen fogva, akkor jó eséllyel megverik őket. Van egy erős keresztény csoportosulás, akik aktívan mobilizálják a többségi társadalmat a melegjogok ellen. Valószínűleg a Vatikán támogatja őket.

OK: És mi a helyzet a művészeti közegen belül? Mondjuk mi a helyzet az Untold Stories után.

RP: Vegyesen fogadták. Egyrészt megkaptuk, hogy nem elég „távolságtartó” a témával kapcsolatban, hogy sokkal inkább egy propaganda kiállítás az ügy mellett. Ez részben igaz is, hiszen a kiállítás életre hívásának az egyik oka az volt, hogy semmilyen módon nem volt képviselve ez a szempont intézményi körökben. Ugyanakkor nagyon jó kritikákat kaptunk. Nem akartunk nagyon radikálisak lenni, de voltak a kiállításon olyan munkák, amelyek igenis súlyos témákat érintettek. Vegyük például Marcus Lindeen filmjét, amely két férfiról szól, akik nővé operáltatták magukat, majd vissza férfivé. Elég felkavaró volt a közönség számára, de az óta többször lement a köztévében, és ez egy nagyon pozitív hozadéka a kiállításnak.

regretters_press_large2-500x300.jpg

Marcus Lindeen: Regretters, 2013, videó (részlet) l © Marcus Lindeen


OK:
Ne haragudj, hogy így megkérdezem, de elég elképesztő, hogy szinte 20 éves sem voltál, besétáltál egy intézménybe, és ott egy vezető pozíciójú szakembernek prezentálva az ötletedet, tulajdonképpen életre kelt, ráadásul kollaborációban, egy ilyen projekt. Ez a magyar közegben azt hiszem, teljesen lehetetlen volna.

RP: 2009-ben kezdtem el „házalni” ennek a kiállításnak az ötletével, egy évre rá volt egy nemzetközi szemináriumunk, a Youth in Action program keretében, berlini, baltikumi és kelet-európai résztvevőkkel a leszbikus, meleg és queer aktivista közösségekből. Összegyűltünk, és közösen kerestünk a témát érintő anyagokat és egyáltalán az irányokat, hogy mik a hasonlóságok, mik a különbségek, hogy vetődnek fel a kérdések a lokális színtereken.

Anders és Airi egyáltalán nem akart egy lokális, kizárólag észt művészeket felvonultató kiállítást csinálni – ennek több oka is volt, például az, hogy ezek túlságosan dekoratív és szépelgő munkák lettek volna elsősorban –, így fokozatosan nemzetközivé duzzadt a projekt, annak érdekében, hogy sokszínűbb és kritikusabb legyen. Emellett egyes helyi művészeket új munkák létrehozásával bíztunk meg.

Ugyanakkor nagyon érdekes lenne ezt az ún. „dekoratív” meleg kiállítást is megcsinálni (pl. Ars Homo Erotica, 2010, Varsó; What a Material! Queer Art from Central Europe, 2012, Amszterdam – a szerk.), nekem vagy másnak. Jelenleg tanítok is, és nagyon bízom benne, hogy valamelyik tanítványom kedvet kap a témához. Kimondottan jót tenne az egész szcénának, ha minél szélesebb körben alakulna ki dialógus a többségi társadalmon kívüli csoportok művészetét illetően.

4KÉP_FRolighet.jpg

Flemming Rolighet: Often Straight & ToBeHomo, 2011, installáció (részlet)

 

Nemcsak az elméleti szakemberek hiányoznak, de a művészek részéről is sok típusú attitűd hiányzik. Most például egy új jelenség az S&M szcéna erősödése, gesztusainak és az eszköztárának a beszivárgása a mainstream vizuális művészetekbe. Aztán sok leszbikus művész foglalkozik a gyerekvállalás és a művészlét egymásnak feszülésével. De hogy egy egészen üdítő és különleges példát is mondjak, Jaanus Samma, akit már korábban is említettem, doktori témájaként egy ikonikus közszereplő életét kutatja és dolgozza fel, aki a hetvenes években sikeres közméltóság volt, családdal, két gyerekkel, aztán a rendőrség rajtakapta egy meleg orgián, és onnantól egy elképesztően izgalmas, majd 1000 oldalas akta gyűlt össze, kezdve a rendőrségi ügyeitől, a szex szalonjának a dokumentációján át, az orvosi vizsgálatokig – nem volt egyébként olyan általános akkoriban, hogy valakit melegként „számon tartanak”. Majd 1991 előtt szerelemféltésből elkövetett gyilkosság áldozata lett. Samma ebből készített először egy fiktív operát, Chairman címen.

OK: Valóban, ez egy klasszikus, vérbő opera sztori.

RP: Abszolút! Ezt a munkát 2013-ban készítette a Köhler Prize-ra, amely a legrangosabb észt kortárs művészeti díj, és megnyerte vele a zsűri és a közönség díját is.

OK: Azt veszem ki a szavaidból, és a Fugában, a kerekasztal-beszélgetés közben is azt éreztem, hogy jelenleg Észtországban sokkal oldottabb a helyzet arra vonatkozóan is, hogy „ki beszélhet” meleg kérdésről vagy akár speciálisan nőinek tartott témákról. Valóban így van?

RP: Tulajdonképpen igen. Sok jó művész készít most izgalmas munkákat ezekben a témákban nálunk, azonban azt is érzékelem, hogy még többen vannak, akik nem fejeznek be munkákat, nem gondolják végig, nem artikulálják mondanivalóikat, bátorításra van szükségük vagy másra. Talán csak időre, nem tudom.

OK: Hogy érzed, mi a legnagyobb különbség a nyugati és a lokális, észt szótár között, a queer témát tekintve?

RP: Mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy maga ez a szó, és a mögötte rejlő társadalmi jelenség nem fordítható le észtre egy szóval. A finnek lefordították, mert ők mindent szeretnek lefordítani. Számomra a queer studies leginkább a gender és a szexualitás problémakörének kritikai megközelítése. Ami például teljesen hiányzik nálunk, az a queer antikapitalista-egzisztencialista, kvázi életvitelszerű megélése, megközelítése.

A szakdolgozatomat a kelet-európai queer művészi gyakorlatból írtam, és tulajdonképpen mindenki arra jutott, akikre hivatkoztam, hogy egy az egyben nem fordítható át a jelentéstartalom, sem a kelet-európai, sem a skandináv jelenségekre. Nem ugyanazon az ösvényen jutottunk oda. Persze most kvázi „ugyanott” tartunk, és egy olyan világban élünk, ahol jó esetben ugyanazt értjük a fogalmakon, de nem kell ugyanazokat a lépéseket megtennünk, és ez nagyon fontos. A nyugat sokszor forszírozza, hogy igenis tegyük meg. Például Észtországban senki nem megy szívesen az utcára tüntetni, mert ez egy kimondottan szélsőséges, nacionalista magatartásformának minősül, ugyanakkor a nyugati érdekérvényesítő mozgalmaknak, akár a Pride felvonulásokra is gondolhatok, ez komoly feladata.

OK: Mi az, amit mégis kiemelnél, ami eszköz- vagy magatartásjelleggel működni kezdett?

RP: Az első és legfontosabb az aktivista közösségek megjelenése, hogy csoportok kiállnak a saját, jól körülhatárolt jogaikért, sokszor humoros vagy populáris, közérthető formában, amitől a tagjaik nem érzik magukat egyedül, és egyáltalán nem erőszakos a többségi társadalom számára sem. A másik dolog, amit megemlítenék, az Ana Hoffner, egy szerb-osztrák származású művész, aki kimondottan a másik pólus: erőteljesen használja a művészetelmélet hozadékát, ultrakritikus, és a nyugati és keleti kánont és piszkálgatja. Hihetetlenül érdekes, amit csinál! Egyrészt nagyon tisztelem, amiért ilyen bátran és következetesen beszél, folyamatosan a „másik” szerepéből – akár nőként, akár queerként, akár szerbként –, másrészt viszont azt gondolom, hogy a nagy egészet tekintve, nem old meg sokat. De fontos.

IMG_1452.jpeg

IMG_1431.jpeg

Szegfűk és tulipánok, FUGA, 2014. 03. 17 – 04. 06., kiállítási enteriőr
Fotó: Rebeka Põldsam

OK: A Szegfűk és tulipánok című kiállítás reprezentálta idén az észt képzőművészetet az Észt Hét alkalmával. Hogy lehetséges, hogy egy kvázi nemzeti reprezentációban egy ilyen, a többségi társadalom szempontjából sarkalatosnak is nevezhető kérdésfelvetés kap helyet?

RP: Uhl Gabriella hívott meg januárban, nagyon rövid idő volt rá, de szerencsére mindenki nyitott volt, költségvetést is kaptunk. Egyetlen oldalról sem tette fel a kérdést senki, hogy miért feminista kiállítást csinálok, bár igaz, hogy ez a kiállítás „biztonságos”, olyan tekintetben, hogy nem kisarkítottan szegez oda a falhoz, hanem tulajdonképpen a kollektív emlékezettel foglalkozott a nők szemszögéből. Jó ideje érdekel már ez a téma, a posztszovjet identitás kérdése, ami találkozik a mai harmincas vagy idősebb nők egzisztenciális jelenével. Azok, akik a szovjet időszakban születtek és szocializálódtak, teljesen másképpen beszélnek a női és férfi szerepekről, azok áthagyományozott ballasztjáról.

OK: A kiállított művészek közül mindenki explicit feminista. És mi a helyzet a mostani huszonévesekkel, a legfiatalabb generációval?

RP: Nem olyan erős sem az elméleti, sem a gyakorlati beleállás. Sajnos. De ez nemzetközi jelenség. Változni fog, változnia kell! Nincsen posztfeminizmus, amíg nem volt nálunk feminizmus.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány