The Artist (2011) plakát | © filmofilia.com
RETRÓ-VÍZIÓ 1.: A korszerűtlen némafilm
Miközben a digitális mozi, a CGI, és az újmédia korában ugrásra kész médiafigyelem övezi a technikai magyarázatokat igénylő új képfajtákat, a régiek gyakran csak feltűnés nélkül belesimulnak a többcsatornás képfolyamba. Alkalmanként aztán beköszönthet az egyszer már kifutópályára állított modellek ideje is: vissza-visszatér a fekete-fehér, újra hódít a 3D, legutóbb pedig éppen a némafilm került újra reflektorfénybe. Michel Hazanaviciusnak a hangos korszak hajnalán leáldozó, illetve felívelő színészi karriereket középpontba állító, elegáns-kedélyes 2011-es filmje igazi midcult termék. Szabályosan hozta a „közönséget, szakmát, kritikát is lehengerlő” formulát, és bár akadt nem egy fanyalgó vélemény is, illetve egyes helyeken a némaságra való figyelmeztetéssel kellett vetíteni, a The Artist a Golden Globe mellett végigkaszált vagy száz fesztivált, és a papírformának megfelelően, az Oscar csúcskategóriásaként végezte, ahol utoljára majd 80 éve nyert némafilm (Szárnyak, 1929).
Ennek nyomán, néhány másik példát idecsoportosítva (köztük a Tarantino–Rodriguez-féle Grindhouse), a The Guardian kritikusa egyenesen egy új filmes retróvízió feltámadásáról cikkezett, mely évtizedek múlva méltán hozza majd zavarba a jövő archivátorait. Nehéz lenne ezt máris trendbe rendeződő tendenciának látni, de az tény, hogy az említett nosztalgikus példák nemcsak bizonyos témákat, stílusokat, hanem az őket létrehozó, letűnt látásmódokat is újra bedobtak a vizuális köztudatba. A főleg divat, dizájn és könnyűzene révén életstílust és tárgykultúrát színesítő retró-jelenség tanulságai pedig a kortárs filmmel kapcsolatban is érdekesek.
A retró, vagyis a popkultúra önnön múltjától való függősége tipikusan a posztmodern vizuális és zenei kultúra kísérőjelensége. Abban, ahogyan a hatvanas évek az Art Noveau és Art Deco építészetet, majd a nyolcvanas évek a hatvanas évek-, az ezredforduló pedig a nyolcvanas évek stílusát újra felfedezte, nem egyszerűen egy múltba révedést, hanem egy „szexi” múltba révedés technikáját ismerhetjük fel, amellyel az elavult, a divatjamúlt valamilyen oknál fogva újraéled, utat talál magának a jelenhez, és pikáns-paradox módon újra sikkes, menő, divatos lesz. A néha giccsbe hajló retrót a történelem a legkevésbé sem érdekli, csak az időközben megszépült, külsőségeiben felidézett múlt, azoknak a hétköznapoknak az aurája, vizuális és auditív lenyomata, amikor még „minden jobb volt”. És ugyan a 15-20 éves elévülési idő alapján bármi a retró célpontja lehet, ami kellő távolságba került, az amerikai mindenevő retróláz a kilencvenes évek végére olyan méreteket öltött, hogy megfigyelők szerint az egyenesen a múlt totális kiürítésével fenyeget.
Tarantino-Rodriguez: Grindhouse (2007) plakát | © omega-level.net
A ráadás az időtlennél, klasszikusnál szűkebb, a vintage-nél szélesebb jelentésű retróban az, hogy mindig pontosan annyival több az általa felidézett stílusnál, amilyen attitűddel nyúl hozzá, és amennyire saját attitűdjére szándékosan reflektál. Mert a múltból sokan merítenek: alkotóművészek, tervezők, dizájnerek, producerek egyaránt inspirációs forrásként tekintenek az előző évtizedek stílusaira, de az attitűd a tisztelettől az iróniáig, az egyszerű kizsákmányolástól a praktikusan recikláláson át a kreatív továbbgondolásig terjedő skálán váltakozhat. Elválik ilyen értelemben a tömegkultúra és a művészet, illetve ezen belül is az egyes művészeti ágak múltkezelése. Az állandó termelésre kényszeredett hollywoodi filmipar például az egyik legnagyobb „retrózó” nagyhatalom, amely főleg piaci megfontolásokból gyakran múltbeli témákat dolgoz újra, de például a „saját múlt”, vagyis az átgondolt, tudatos filmtörténeti utalások, idézetek használata az ötvenes évek derekán induló, szerzői filmes francia új hullám találmánya.
És hogy hogyan tudott „újrázni” egy némafilm 2012-ben? A The Artist esete több szempontból is egyedi – és talán megismételhetetlen. Bár Hollywoodnak – részben a film feltalálása illetve a néma–hangos váltás miatt is – a századelő, illetve a húszas-harmincas évek különösen kedves „háttérdíszlete”, arra azonban ez idáig még egyszer sem vállalkozott, hogy ezt a korszakot önnön korabeli (és azóta nyilván meghaladottá vált) eszközeivel ragadja meg. A nem hollywoodi (francia gyártású), de Hollywoodban befutott (Oscar-esővel díjazott), fiktív hollywoodi sztárokról szóló Artist elsősorban azzal tűnik ki a többi nosztalgiafilm közül, hogy a csupa ismert panelből álló, százszor elmesélt történetet szándékosan „korszerűtlen” módon, képközi feliratos, kísérőzenés, fekete-fehér, pontosan rekonstruált némafilmnyelven adja elő. Eddig ez akár egy a múltat külső rekvizitumaiban kizsákmányoló, némafim-nosztalgiát meglovagoló exploitation film képlete is lehetne, de az Artist európai és amerikai sikerét, a míves kivitelezés mellett, a frappánsan beépített, hangokkal és némasággal eljátszó önreflexív játékoknak és egyéb „áthallási” lehetőségeknek köszönheti: a történetbe aktívan beleszól a forma (hangosfilmtől frusztrált főhős); a film maga egyszerre stílusimitáció és ironikus pastiche (l. a beszéd, a zörejek, énekhang beépítését); a néma–hangos váltás traumáját ugyanakkor az ezredfordulón könnyen lehet az analóg–digitális átmenet parabolájaként is olvasni.
Rolf de Heer: Dr. Plonk (2007) | © film.thedigitalfix.com
Persze, mindettől függetlenül, senki se gondolja, hogy a némafilm ezzel utat találhat a mainstreambe. Mert némafilmek az Oscar-gála hajcihőjétől függetlenül is készülnek már pár éve, de főleg a low-budget, indie szcénára jellemzően. A történelmi némafilm iránti nosztalgia egyfelől egyidős a hangosfilm feltűnésével; később a hetvenes évektől a video- majd dvd-kiadásoknak köszönhetően újra elérhető közelségbe kerültek és divatba jöttek a némák, trendivé vált nagyzenekari kísérettel vetített klasszikusokat nézni; az olaszországi Pordenone-ban tartott, több mint egyhetes némafilmfesztivál tavaly ünnepelte 30. évfordulóját – vagyis miközben a némafilm kétségtelenül az egyetemes kulturális emlékezet és -közvagyon része lett, új néma játékfilmek mégsem készülnek tömegesen. Azaz míg egy-egy elveszettnek hitt némafilm megtalálása nemzetközi izgalmat vált ki, reklámfilmek, videoklipek és rövidfilmek készülnek ebben a stílusban, képzőművészeti projektek alapjául szolgál a filmfajta, a kilencvenes években készült néma nagyjátékfilmek közül elsősorban alternatív fesztiválok fődíját viszi el néhány olyan sikerültebb darab, mint a Tuvalu az álomsziget (Veidt Helmer , 1999), Juha (Aki Kaurismaki, 1999), Cthulhu hívása (Andrew Leman, 2005), Dr. Plonk (Rolf de Heer, 2007) és az Antenna (Esteban Sapir, 2007). Ezekben az egyébként igen különböző darabokban a tízes-húszas évek filmnyelvének rekonstruálásán túl az a közös, hogy értelmezve aktivizálják a stílust: mindannyian valamilyen módon belekomponálják a történetükbe az aktuális jelent, a múló időt, szabadon játszanak el a némasággal, és egyáltalán nem nevezhetőek nosztalgiafilmeknek, mivel önálló céljuk, mondanivalójuk van.
A tömegkultúra a némafilmet gyakran egy külsőségeiről jól felismerhető stílussal azonosítja, mely akár tetszőleges tartalmakra applikált egyszerű effektként is működhet. Jellemző, ahogyan a Google 2011-es április tréfája nyomán a YouTube felvételeket egy 1911-feliratú gomb segítségével egy napig „börleszkesíteni” lehetett; az iPhone-ra kitalált Silent Film Director nevű alkalmazással némafilmmé lehet hamisítani bármilyen saját videófelvételt, sőt, már nemzetközi versenybe is lehet nevezni őket. Az Artist népszerűsége mindezen mit sem változtatott, inkább talán csak megerősítette a némafilm ezen státuszát: a film sikere nyomán a The Artistifier honlapon YouTube-videónkat mostantól bármikor nagyvásznon vetített, Oscar-díjas némafilmmé alakíthatjuk.
Margitházi Beja
