Gyerekjáték meggyőzni a közembert, hogy amit “adóforintjaiból” vettek, az szemét. Hiszen a védendő művészet mintapéldánya ott áll a budapesti XII. kerületben, a turulszobor az. Hiszen a filozófusok, a filmesek, színházasok is loptak, naná, hogy az egész művészbagázs erre játszik. Ennyi a koncept – a kormányzati konceptuális mű. Amely dermesztő módon mutat vissza az Entartete Kunst-ra, az “elfajzott művészetre”.
Ahogy az várható volt, a színház, a film és a filozófia után most a képzőművészet, ráadásul a kortárs képzőművészet került célkeresztbe. Hazánk kérlelhetetlen purifikátora, Budai Gyula és tisztítóbrigádja kortárs köztéri művek értékét fogja vizsgálni. Ezzel együtt pedig – korántsem mellékesen – elkezdődött a médiakampány, amelyet a Magyar Nemzet cikke vezetett be: Egymilliárd “műalkotásokra” (sic!) címmel február 5-én.
A cikkben konzekvensen lekicsinylő módon, lejárató jelzőkkel szólnak a kortárs művészetről. Konkrét művekről – pontatlanul modernként aposztrofálva ezeket–, valamint készítőikről és megrendelőikről. Azt sejtetve, hogy ez bizony mind humbug, élősködők pénzszerzési akciója, színtiszta korrupció.
A szöveg tökéletesen alkalmas arra, hogy felerősítse a kortárs művészettel szembeni legrosszabb, legásatagabb előítéleteket. Az ”ilyet én is tudok”, a “mi kerül ezen ennyibe” és az “ingyenélő művészek” fogalmi mezejében gázol a lap, szügyig a sztereotípiában, büszkén lobogtatva provinciális butaságát.
A hangnem alpári,
az állítás ferdítés. Kezdjük az utóbbival. Az elszámoltatási kormánybiztos a PPP (public-private partnership) konstrukcióban zajlott beruházások bizonyos körénél keres fogást. Így került elő a Magyar Universitas Program, amely 2005-ben indult oktatási infrastruktúra-fejlesztési program volt. Keretében egyetemi épületekhez, vagy épületekbe kortárs műalkotások is kerültek – a gyakran nagyszabású munkálatok szerves részeként. Az ezekre elköltött összeg nem egymilliárd, hanem mintegy a fele, s ezt a pénzt kötelező volt műtárgyakra költeni, egy olyan szabály értelmében, amely bizonyos beruházásoknál a beruházási érték 1 %-át erre irányozta elő. A gondolat európai, a minta is az. Nem beszélve a hazai közelmúltról, a szocializmusban ugyanis működött már efféle szabályozás nálunk is.
Az úgynevezett elszámoltatás most a PPP-konstrukciókat támadja és a leggyengébb láncszemnek a művészet tűnik Budaiék számára. Mi egyéb is volna, mint gyenge láncszem? Itt a legszubjektívebb a megítélés és a legsimább a terep. Művészek és műkritikusok tiltakoznak majd: hát aztán?
Itt kockázatmentesen lehet elherdált milliókról hörögni, a kormányzat fan clubjának pedig édes a dallam, amit a Magyar Nemzet húz a fülükbe:
“A balliberális kormányoknak esetenként húszmillió forint közpénzt is megért egy-egy modern műalkotás: így például a narancssárgára festett falrész vagy több, egymás mellé helyezett műanyag kocka. Az előző kabinetek az oktatási nagyépítkezések keretei között egymilliárd forintot költöttek efféle alkotásokra. (…) Budai Gyulának például arra a kérdésre kell majd választ keresnie: különféle formabontó műalkotások megérnek-e az államnak öt-, tíz-, esetenként húszmillió forintot. Különösen akkor, ha a modernnek nevezett mű nem más, mint egy narancssárgára festett falrész, esetleg néhány nagyobb méretű, egymás mellé helyezett átlátszó műanyag kocka. Efféle alkotásokra összesen egymilliárd forintot áldoztak a szociálliberális kabinetek, a hatalmas summát közbeszerzési eljárás nélkül, az úgynevezett PPP-beruházások kapcsán fizették ki…”
A fent említett „falrész“ minden bizonnyal Gál András művét akarja jelenteni, amely természetesen nem pusztán
„narancssárgára festett fal“,
de amelyet egyes hozzáértő fórumozók (a vox populi mögül kicsattogó fogsorok) máris a szobafestés kompetenciájába utaltak. Monokróm műalkotásról van szó, amely reflektál közegére, egy köztérre, egy egyetemi aulára, címében pedig (Who’s afraid of yellow?, 2006, azaz Ki fél a sárgától?) művészeti előzményre is utal (Barnett Newman: Who’s Afraid of Red, Yellow and Blue, 1966). Ám ezt most a művészet- és intellektus-ellenes hisztériában nehéz lesz elmagyarázni.
Az Universitas az ország több tucat pontján, sok magas nívójú művet eredményezett. Minden pályázat, megvalósult pályamű megtekinthető a neten, végig nyilvános volt a folyamat, a költségvetésekkel együtt. (Azt már csak mellékesen fűzzük ide: tessék mondani, műalkotásokat hogyan lehet közbeszerzési eljárással vásárolni?)
A művek médiumai sokfélék, van térplasztika, van elektronikus mű, térinstalláció, festmény, murális munka, hagyományosabb értelemben vett köztéri szobor. (Egy ilyet kipécézett a Magyar Nemzet is. Farkas Zsófia Őrsejt , 2009 című munkáját, amely a Semmelweis Orvostudományi Egyetem előtt látható, címlapjára tűzte, mint “kötelezően” megvett és persze színvonaltalan művet.)
A Magyar Nemzetnek ez most mind egyként “modern”, meg “formabontó”. Pontosítsunk: nem modernek ezek a művek, hanem kortársak. És nem formabontók, mert ennek a kifejezésnek egész egyszerűen nincs értelme itt. Térspecifikusak, egy adott helyre, adott kiírásra születtek. Örvendenünk kellene, hogy egyáltalán megvalósultak. Abban az országban, ahol a köz nevében leginkább Szt. István szobrokat rendeltek a közterekre, s ahol ezeket többnyire közepes iparosok állították elő szakmányban, ott nehéz másnak, mint haladónak tekinteni ezt a programot. Hogy kinek mennyire tetszik, az más kérdés. De ebben az ügyben talán nem a purifikátor és nem a most a helyszínekre küldendő igazságügyi szakértők az illetékesek. A program zsűrije mindvégig szakmai volt, s a tekintélyes szakemberekhez (élükön a már elhunyt Néray Katalinnal, a Ludwig Múzeum volt igazgatójával) az egyetemek és a városok is rendelhettek tagokat.
Gyerekjáték elbizonytalanítani,
majd meggyőzni a közembert, hogy amit “adóforintjaiból” vettek, az szemét. Hiszen a védendő művészet mintapéldánya ott áll a budapesti XII. kerületben, a turulszobor az. Hiszen a filozófusok, a filmesek, színházasok is loptak, naná, hogy az egész művészbagázs erre játszik. Ennyi a koncept, a kormányzati konceptuális mű. Utána már csak elégszer kell ismételgetni a vádakat a megfelelő szócsövön keresztül. Erre a szerepre készséggel ajánlkozik a kormányzat uszító közlönye, a Magyar Nemzet.
Az egész mögött húzódó esztétika egyrészt kínosan nevetséges. Pont olyan, mint a korai Kádár-korszak bigott absztrakció-ellenessége. Az anekdota szerint egyébként a Képzőművészeti Lektorátusnál Ormos et., amikor a “semmit sem ábrázoló” absztraktok után pár évvel meglátta a hiperrealistákat, a fejét fogta ijedtében. Te jó ég, hiszen ezek ábrázolnak valamit! Akkor már inkább az absztraktok!
Túl az anekdotikus múltba visszavivő hangulatokon, a Magyar Nemzet, Budai és – mi mást lehet feltételezni – a kormányerők bizonyos részének esztétikája ennél rémisztőbb előképekre is mutat. Az Entartete Kunst-ra, a nácik “elfajzott művészet” koncepciójára, amely először gúny tárgyává tett, majd betiltandónak, leköpdösni valónak és végső soron megsemmisítendőnek ítélt minden modernista, progresszív művet, izmust, irányt és alkotót. Akár tudnak erről az elszámoltatók és propagandisták, akár nem, ezt a szellemet engedték ki a palackból.
Forrás: community.hu
Nagyon köszönöm, hogy felrakta ide is a cikket.
Az indítása megmutatja, miről és hogyan szól.
A művészbagázs kifejezéssel a “közember” – vajh az meg ki lehet? – őrületes értetlenségét mutatja.
Innen már nem is lehet nem azonosulni Önnel: az értetlenek, a buták és a politikailag elfogultak azok, akik brmit is akarnak a Művészekkel ( most kihagyatjuk a filozófusokat ).
Én mindegyik vagyok. Közember is.
Nekem a kínos, ahogy maga és a “művészbagász” akar engem sarokba sorítani és kriminalizálni, mert – nem Budai-fle – kritikát mernénk gyakorolni a MŰVÉSZET felett.
Nem, mondja Ön is, a MŰVÉSZET érinthetetlen, hiszen: “A program zsűrije mindvégig szakmai volt, s a tekintélyes szakemberekhez (élükön a már elhunyt Néray Katalinnal, a Ludwig Múzeum volt igazgatójával) az egyetemek és a városok is rendelhettek tagokat.”
Mint tudatlan közember, szeretném ha tudna nekem mutatni egy olyan zsűrifelállást, amelyben az elfogadó is szerepelt.
A közember természetesen hülye is, mint azt Öntől megtudhatjuk. Mert “Gyerekjáték elbizonytalanítani,majd meggyőzni a közembert, hogy amit “adóforintjaiból” vettek, az szemét.”
Miért gyerekjáték? Miért van az Ön szerint – aki, ha jól emlékszem beleírta magát a kommerciális zene hazai történetébe basszusgitárosként, így a közemberrel a koncerteken is találkozhatott élő formában -, hogy a közember értintetlen maradt a kortárs művészettől?
Ez ön szerint a közember bűne?
Olyan szépen írja Gál András művéről, hogy: “Monokróm műalkotásról van szó, amely reflektál közegére, egy köztérre, egy egyetemi aulára”.
Mondja el saját szavaival, hogy hogyan reflektál? Milyen módon? beleilleszkedik a környezetébe vagy éppen elválik tőle? Maga teremti meg a saját környezetét?
Igen, ebben a “művészet- és intellektus-ellenes hisztériában” kell (!) kos szóval elmagyarázi ezt. Nem elharapni a mondatot és gondolatot, hanem végigvinni és kifejteni.
Vagy nem tudja elmondani? Az más.
Idézem a mű méltatását:
“helyzetekre, téri kapcsolatokra születnek. Olyan programfestészetet követ, mely vizsgálja a festészet ősi elemét, vizsgálja a képiség alaptulajdonságait és a tiszta egység, a kép és közegének viszonyából létrejövő abszolút értéket.
Gál kép és térszervezése kettő, egymással festői „dialógusban” álló táblaképre épít. Mindkét tábla – a tér 90° szögében – sárga felület, melyek képterét önmaguk felosztása, horizontális törése mozgat meg, így egyfajta hieratikus felépítést jelez, de a képelemek egyszínűsége a nyitott mezőt valósítja meg, azaz éppen a fölé- és alárendeltség állapotából emeli ki a műveket.
Gál téri elemzése tökéletesen valósul meg. A zsűri hibátlannak találta a megoldást és méltónak az igényes egyetemi és építészeti közeghez.”
Ez annyit mond a közembernek, hogy a két festmény önmgával társalog, s a saját terén kívűl semmi máshoz nincsen köze. Önmagukkal állnak dialógisban – ahogy a ortárs művészet egésze.
Kifelé nem nyitottak, befelé élnek ( ha élnek egyáltalán ), s ezt “tökéletes téri elemzésnek” nevezni, “hibátlannak”, az valamiképpen az értékítéletek egysíkúságának a következménye.
Miután a monokróm festészet is valamiféleképpen a komcept jövevénye, ugyanazt a kérdéstömeget váltja ki, mint a koncept vagy az EU bürokratái által a nem-művlészet kategóriájába száműzött installációs művészet.
Nem olyan egyértelmű a művészet és a művészi munka és a művészi munka eredményének megítélése, mint ahogyan a cikk látni óhajtaná.
A művészet mindig is kérdéses volt, s akkor tette a legjobban, amikor saját maga kérdezett rá arra, mi is önmaga.
Ma erre nem hajlandó, képviselői ( már ha tényleg azok ) erre képtelenek.
kezdenek olyan szektává válni, amely csupa-csupa Pápából áll: valamennyien megkérdőjelezhetetlen tekintélyek, minden kinyilatkoztatásuk ( művük ) a csalhatatlanság jegyében készült, annak jegyeit viseli magán.
Áruló és ami még rosszabb: értelem nélküli értetlen, aki meg meri kérdeőjelzni a Művészetük létét, értékét ( s ez magában foglalja a pénzben is kifejzethető érteket ).
És ezért lehet aztán a sárba rántani a “közembert”, s egyben a leheteő legundorítóbb mdon meggyanúsítani azzal is, hogy az ő hátán, a hülyeségét – mert a Művész és az azzal azonos Művészet szerint a közember egyszerűen hülye! – odáig lehet szélesíteni, hogy minden modern művet megköpdössenek.
Az fel sem merült magában, hogy a mávészet is valamiféleképpen történelmi termék és a közember is ugyanennek a történelem a hordozója, alakítója és tereltje? A művészet története és a társadalom története mintha jó néhány ponton érintkezne egymással, s a modern művészet olyannyira kanonizálódott ( még a legbutább, a tv sorozatait néző közember is tudja, ki az a Picasso ), hogy a mávészettel újra eljátszani ugyanazt nem lehet.
A maga által is képviselt “bagázs”-szelet viszont arra tesz kisérletet, hogy rögtön ezzel ugorjon elő.
Fenyeget, mert pozicióját fenyegetve érzi? Agresszív, mert egy másik agresszióval találkozik?
Üt, hogy még nagyobb pofon ne kapjon? Diszkrediálni igyekszik, hogy a saját diszkreditálását elkerülje?
Az elfajzott művészettel és a a szocialistkultúrpolitikával való példálózása, egymásra vetítésük olyan érzetet kelt, mintha a kettőt valamilyen módon azonostaná,
S ez bennem a mély undor benyomását kelti,s azonnal reakciót, amely az ilyen véleményt elutasítja.
Megismételni tudom, hogy a művészetet mindenkinek joga van értékelni, a művészetet nem a mávészek és magyarázóik kijelntéseire kell nagynak, értékesnek éspláne nem igaznak elfoganunk, a befogadónak joga és kötelessége személyesen vizsgálatot tartani önmaga és a mű felett is.
A pénzügyi részét az egész ügynek pedig meg kell vizsgálni és ez a vizsgálat alkalmat adhat arra, hogy a mecenatúra céljait, eszközeit és mértékét az állam, annak polgárai és a mecenáltak együtt és külön-külön is jó alaposan szemügyre vehessék.
A mecenásnak ( adófizető! – az a szörnyűséges, amely a maga által írt lapokat is megv eszi, vagy sem ) annyi joga azért lehet, hogy megítélje, azt kapta-e a pénzért, amit akart, vagy amit kapott, azt jónak tartja-e.
Ha a Művészet és az adófizetők kapcsolata arra egyszerűsödik – s a művészek iygekeznek eképpen szimplifikálna azt -, hogy az utóbbi fizet, az előbbi pedig ad valamit, aminek feltétlenül örülnünk kell ( a műalkotások 91 %-a a történelmi időbe elmerülve értékét veszti, anyagit és szelleit egyaránt ! ), akkor rsszul van ez a kabát gombolva.
Akit érdekelne esetleg a pénzügyi része is a dolgonak ( engem feltétlenül ), annak azért irányadó árképzési mutatóként: Jules Olitski képei az elmúlt hat évben – halála után ! – jól mentek, a hárommiliió és a százmillió foront közötti kategóriában.
Gál András 14 m2-es munkája árát nem tudom, de Olitski egy Gáléhoz hasonló technikával készült akotása ( bocsánat, nem fordítva kellene ezt mondanom? de! ) a 3 m2-es Penelope Flight 6 millióért kelt el.
Alkalmakodva azokhoz, akik – művészek! – négyzetcentiméterben adják meg munkéjuk árát, Olitski-ból négy ilyen kép 24 millió lenne ( az árverező ház 2 5-s hasznával együtt, amit itt nem kellett megfizetni ).
Ha, tegyük fel, a magyar mű ára húszmillió lenne, akkor érdemes még elgndolkozni azon, hogy van-e különbség Olitski és Gál között, és azon, hogy ár-érték arányosságban megfelelő-e az, amit fizettek a műért?
Nyugodtan tessék megrónni ezért a gondolkodásért, de hasonlítani csak kell valamihez azt, amiről szó van.
Képet képhez, árat árhoz.
A százalék az a 25 – vagyis: “az árverező ház 25 %-oss hasznával” – így lenne értelmes (?) a szöveg.
Szolgálati közlemény!
Akit kizárólag a fizimiskám érdekel, nevem, rangom, haj- és szemszínem,doktorátusom megléte vagy hiánya, életkorom, nemem és eddigi munkásságom ( ha van egyáltalán ), politikai elköteleződésem, munkahelyem , fizetésem, vagy más efféle, azt arra kérem, nyugodtan fortyogjon még magában, melengesse indulatait, mert a nicknevemet nem kívánom a web-en kívül használt családi és keresztnevemre felcserélni.
A webes közösségen belül iparterves vagyok ( meg még egy-két-három-sok ) más is.
Akinek tehát mindössze annni préselődik ki a szájából, hogy: ki ez?, azzal nem tudok érdemi párbeszédet folytatni.
Vitatkozni, megbszélni csak azt vagyok hajlandó, ami a témánk. S a téma nem én vagyok,
Szolgálati közleménynek vége!
Ez az idézet Mélyi József És-ben megjelent cikkéből való:
“Most is erről a zsigeri ellenérzésről van szó: „… kérdés, hogy a modernnek nevezett alkotások – például az egyszínűre festett falrész – valóban milliós értéket képviselnek-e. Erre a kérdésre igazságügyi szakértők adnak majd választ – mondta az államtitkár.” Az ilyen fordulatokkal az elszámoltatók öntudatlanul az ötvenes évek kelet-európai absztrakcióellenességét és a harmincas évek Elfajzott művészet-kiállításait idézik meg, ahol csaknem mindig a dolgozó népre és annak „adógarasaira” hivatkoztak.”
Micsoda véleletlen egyezések!
Nagy Gergely cikke február 16-án, Mélyié február 11-én jelent meg.
Bagázs?
Két ember ugyanúgy látja, s szinte ugyanazokkal a szavakkal írja le a véleményét.
Én ezt telepatikus izgalomnak tudom be.
Azt kell egyébként mondanom, hogy ha Budai ügyvéd úr krikinalizálni akarj a Művészet terepét, e ét ember, s a “bagázs” viszont egyszerre a politika védőernyője alá terelni és ki is vonni onnan ( hogy miképpen tudják ezt eljátszani, arra azért kiváncsi vagyok ).
krikinalizálni = kriminalizálni
( a commmunity blogba most jelentkeztem be, s valódi nevem is Iparterves. Most már tudják, jó? )
Aki nincs velük, az ellenük. Most ez a képlet.
@a_jo_pasztor:
Ez rendben is van, de függetlenül attól, hogy “egy megzavarodott ügyvéd, aki általa soha nem olvasott nagyszerű filozófusokat alázhat meg, minden bizonnyal a miniszterelnök jóváhagyásával” – ahogy György Péter írja – dolgozik a művészeti szcénában, mégis érdekelne, hogy van-e húszmilliós anyagi vagy szellemi vagy együttes értéke a sárga monokrómnak.
Azért merem ezt kérdezni, mert egy kicsit utánanézegettem a monokrómitásban “utazóknak”, s láttam, hogy Gál András lengyel társsal is kiállított, Gliszczyński-vel.
Ennek a lengyel alkotónak nem találtam eladott képét, ezért a liveauctioneers.com-ra mentem, beírtam a “polish painting” szópárt a keresőbe és az eladottak között kezdtem kutatni ( százas mennyiségben rendezve a képeket egy lapra ).
A harmadik oldalon találtam két monokróm munkát egy Lazarczyk nevű festőtől, s a findartinfo-n megnéztem az árát. 1200 dollár volt 2009-ben egy közel öt négyzetméteres képe. Az akkortájt 230.000 Ft-ot tehetett ki.
Utánanéztem Lazarczyk úrnak. Sokfelé járt, az artfacts.net-en, a röhejes rangsorban a 24.000. körül van.
A Re:Art nevű lengyel internetes galériában egy nagyméretű, négy négyzetméteres festménye már másfél millió Ft-nak megfelelő zloty.
Most akkor minek mi az ára? Ha Ámerikában negyedmillióért lehet megkapni egy Ká-Eu művészt, akkor az az értéke a világban, vagy nekünk a hazaiért mindig sokat ( sokkal többet ) kell fizetnünk?
Tud erre valaki valami okosat mondani?
A PPP még mindig jobb konstrukció volt, és szívesebben “lenyelem” a sok pénzt elvivő műalkotásokat, mint azt, hogy a múzeumok költségvetésének nyolcadát elveszik.
Amikor vitatkozom NG-vel és megkérdőjelezem a szakma kiváltságosainak ( vagy a magukat éppen annak képzelőknek ) a kijelentéseit, akkor sohasem gondolok arra, hogy ilyen tarvágásnak kell bekövetkeznie.
Ésszerűségre, átgondolt szervezeti átalakításokra igen, de fűnyíróra: nem!
Hogy mindenki tudja hol a helye:
A futbólisták képzésére idén úgy 2.000.000.000 FT-ot ad a NE(f)M(i).
A közgyűjtemény és színházak pedig “suck”.
Ez a helyzet. Szomorú, méghozzá nagyon.
Ajánlott olvasmány:
http://www.guardian.co.uk/artanddesign/2011/mar/03/anish-kapoor-arts-cuts-exhibition
Esküdni ugyan nem mernék rá, de a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben kimondottan nagy esélyét látni annak, hogy a kortárs művészet számára juttatott állami kedvezmények és összegeket alaposan szűkülnek és elvonásra kerülnek.
Ha pedig az oktatási irányváltás is eléri a művészeti életet, akkor a most működő művészeti karok ( a sopronitól kezdve az egriig, a pécsitől a budapestiig ) szembe találhatják magukat azzal az állam által közvetített igénnyel, hogy a nem termelő és a jövő szempontjából nem előnyösnek számító oktatási intézményként csökkenjen a felveendő hallgató létszám.
Ez pedig, ha a normatív támogatás elvonásával jár együtt, karok megszűnéséhez is vezethet.
Miközben itt (nem) vitatkozunk a kortárs művészetről, a jövő válik kérdésessé. A befogadók aktív létszámának csökkenését a művészetet termelők csökkenése követi.
Ilyenek ezek mindenütt. Megsértik a művész jogait, eladják azt, amit megvettek tőle. És még lábakat is szerelnek oda, ahova nem kellett vagy lehetett.
Gyöngyöt a disznók elé?
“Caro, who was awarded a lifetime achievement award in 1997, said: “It’s been mutilated. It had legs welded on to it and it is nothing like the original. It stands several feel higher than the original. It is going on show on public exhibition as a sculpture of mine and it’s not.
“I sold it to Peterborough Sculpture Trust, who I understood to be trustees for sculpture to keep for future generations. I didn’t know they would use it as something to speculate with. That doesn’t make me very happy.”
A spokesman for Bonhams said: “The sculpture was commissioned from Sir Anthony by the Peterborough Sculpture Trust, which is now selling the work through Bonhams in order to raise funds for its other activities. The work was commissioned to stand on outside has legs for support. During its long period of exposure to the elements the sculpture has become weathered and at some time was unfortunately spray painted in some areas by vandals. The spray paint has been removed with only minor traces remaining.
“Sir Anthony contends that the legs on which the sculpture stands are not his work although that is not the recollection of the trust’s staff who dealt with the installation of the piece on site many years ago. Whether Sir Anthony was responsible for the legs or not they have no impact on the artistic integrity of the piece. They are invisible when the piece is placed in the ground outside as originally intended.”
A magam részéről gratulálok Utisz-nek a Kossuth díjához.
Az is örömteli, hogy Hauser Bea a díjazottak között van.
Nem egy poszt-konceptuális textiles, viszont nagyon jó. Így egyszerűen