Az Elmegyakorlatok-Műcsarnok-könyvek sorozatának legújabb „tagját” olvasva olyan érzéssel gazdagodik az olvasó, amelytől nem támad óhatatlanul nagy kedve a radikális társadalomkritika vagy a kritikai művészet „igazságában” és gyakorlatorientált jövőjében hinni. Norbert Bolz német médiateoretikus és kommunikációkutató rövid, műfajilag esszének éppúgy, mint pamfletnek tekinthető művében – Konzumista kiáltvány – az osztályharc utáni, későkapitalizmus és likvid modernitás, avagy a poszt-ökonómia állapotát írja le, mégpedig a konzumtársadalom apropóján.
Norbert Bolz | forrás: flickr
Bolz egyrészt esszéisztikusan írja le a posztmodern társadalom és én kondícióját, másrészt már-már mint egy politikus „csinál” reklámot a kortárs jelennek, avagy a menekülő kapuknak híján lévő fogyasztói társadalomnak. Bolz logikáját követve, konzumnak lenni jó, sőt az egyetlen biztos és alkalmas módja az egyénnek arra nézve, hogy „megóvja magát” a Nagy Elméletre való törekvéstől, a liberálisokra jellemző Új Komolyságtól vagy éppen a fundamentalista ideológiáktól. Bolz szerint bár recessziója köszöntött be a teleologikus gondolkodásnak – azaz részben túl vagyunk az ideológiák korán – de bizonyos vallásosság iránti vágy töretlen. Ez nem is lehetne másként, hiszen – ahogy fogalmaz – „a fogyasztás nem ígéri sem a történelem célját, sem a végét, mindig valami újat ígér. És hol is következhetne be a transzcendenciától az introcendencia (Introszendenz) felé fordulás, miután a modernitás lerombolta az eget, ha nem az »evilági mélység« meghódításában.”
Rövid könyvének egy recenzense, a kultúrakutató Ludger Heidbrink szerint Bolz könyve egy „vékonyka” provokáció. „Magyar szemmel” olvasva azonban jelentős vállalkozásnak tartjuk. Miközben hazánkban a kritikai közegben hódít a spektákulum és szimulákrum elleni küzdelem, addig Bolz és „követői” kezdik megszokni, hogy ez a küzdelem és az általában vett konzumerizmussal szembeni ellenállás hősies és nemes praxis, ugyanakkor szinte egészen „hiábavaló” tevékenység. „A kultúrkritikusok munkanélkülivé válnak, mert a konzum kezdi elveszíteni rossz lelkiismeretét. (…) A kultúrkritika helyére már rég a vicces culture jamming lépett – és ez a szubverziós technika is az ügyes marketing szolgálatába állt. (…) Tulajdonképpen lehetetlen különbséget tenni a hackerek szubverzív dekonstrukciója és a marketing furfangos öniróniája között.” – írja Bolz könyvecskéjének Konzum fejezetében. Ebben nem téved nagyot, hiszen a napokban éppen egy párizsi ismerősöm mesélte, hogy Franciaországban folytatott beszélgetései megerősítették abban, mi szerint a francia reklámvilág legsikeresebb, feltörekvő, cseppfolyós énnel bíró marketingdiktátorai mindannyian Guy Debord köpönyege alól bújtak ki. A spektákulum társadalmának minden egyes sorát betéve tudják, így közvetve erősítenek rá arra, hogy a „kommunikáció a fogyasztó avantgárdja” (Bolz).
A divat kapcsán Tóth Bori ruhatervező úgy fogalmaz, hogy az tulajdonképpen „alkalmazott művészeti tevékenység”, amely során „a művészet és a kereskedelem szintetizálódik”, azaz úgy kell eladni egy terméket, hogy mellé filozófiát és érzelmeket is vásároljon a fogyasztó. Ez az a pont, ahol hosszabban kell idézni Bolzot, lám a budapesti Opera melletti ruhaszalon és a berlini Technischen Universität Médiatudományi Tanszéke nincs egymástól oly távol: „Ma a vásárlót meta-preferenciák – ahogy Harry Frankfurt filozófus fogalmaz, másodrendű vágyak (second order desires) – irányítják és ő azt követeli: Változtass meg! A márka ebben a folyamatban a vásárló transzformációjának médiumává válik. »Maga a fogyasztó a termék!«”.
Duane Hanson: Supermarket shopper | forrás: fafi.coolcats.fr
Ezek szerint a fogyasztó a transzformáció érdekében vásárolja meg árucikket, és nem csak a pre-ferenciák, hanem preferenciákra irányuló preferenciák aktivizálják és alakítják identitását. „A fogyasztás ma az én kultúrájának médiuma”, melynek társadalmi kontextusa és színpadja nem más, minthogy „az egzisztencia kozmetikázása annál fontosabbá válik, minél szavahihetetlenebbé válnak a kultúra vallási alapvetései és minél nagyobb az ellenállás, hogy a magánéletünket általános törvényeknek vessük alá. Ha a hit meginog, segít a stílus, vagyis az egzisztencia esztétikájaként létrehozott etika.” Elfogadva mindezt, be kell látni, nincs sok kivezető út a fogyasztói társadalomból.
Kaszás Tamás: Kollapszista Emlékmű | forrás: cspv.hu
Míg Magyarországon a kritikai szcéna provokálja – melyet a mainstream, beszéljünk társadalomtudományi vagy művészeti közegről, alig reagál le – a főáramot, addig szerencsésebb kommunikatív „képességekkel” megáldott országokban, régiókban már visszaszól, az odaát egyébként nehezen meghatározható mainstream. Bolz maga is a határon mozog: már nem a kritikai elmélet, de még nem is a reflektálatlan fogyasztói kapitalizmus híve. Úton van, és nem egykori kritikai énje felé. Szemben a német társadalomtudomány nehézkes nyelvtanával, Bolz inkább a közérthetőségre játszik, kiválóan szintetizál, Adorno és Luhmann, éppúgy megfér egymás mellett, mint Marx és Parsons vagy Walter Benjamin és Jack Nicholson.
Bolz az alig kilencven oldalon végig paradoxonokban ír, hiába, még mindig az a modernitás „nyelve”. Balogh István az alábbi módon írja le ezt az elméleti perspektívát: „Ez a kettős – mondhatnánk paradox – nézőpont eleve társadalomelméleti irányultságú, akkor is, ha esetenként filozófiai doktrínák keretében fogalmazzák meg. A filozófiai álláspont ugyanis éppen a paradoxia feloldásának programját szorgalmazza: vagy döntést igényel valamelyik oldal »javára«, vagy a feloldhatatlannak talált ellentmondás »megkerülésére«, meghaladására tesz kísérletet. Társadalomelméleti nézőpontból azonban a modernség korszakában erre nincs lehetőség. Ugyanis nem áll rendelkezésre a paradoxia feloldásának archimedesi pontja”.
Épp ezért Bolz is visszaüzen azoknak, akik szerint lehetséges lineáris kiút a modernitás problémakomplexumából. Bolz nem posztpunk – inkább a médiateória dandy-je – de a legjobb provokátorok egyike, és szemben az alapállítással nem a fundamentalista ideológiák és vallási mozgalmakkal szembeni markáns, a konzumtársadalom védőbástyái mögé menekülés (mint az előbbiekkel szembeni immunitás biztosítéka) gondolata miatt. Érdemes lenne az egyes fejezetek talán legerősebb mondatait idézni annak bizonyságára, hogy nem olyan könnyű vitatkozni azzal, aki a kritikai elmélet (és nyelvének) fonákságait talán annak híveinél is jobban ismeri. Már a Tézis felütése önmagáért beszél: „…a liberális dialógus mögött sem maga az értelem, hanem »a „(pár)beszédbe vetett hit « (faith in talk) áll. Ahogy Carl Schmitt, úgy Stanley Fish számára is az örök dialógus a liberalizmus magja. A liberalizmus álláspontja, az önmagát is kötelező értékkötés paradoxon: »az elkötelezettség elodázása« (the deferring of commitment). A liberálisok a fundamentális hitbéli meggyőződések konfliktusát puszta véleménykülönbségként képezik le, hiszen számukra elvileg nem létezik olyan konfliktus, amelyet racionális deliberációval ne lehetne feloldani. Ami egy vallást megkülönböztet a puszta véleménytől, az az igazsághoz való privilegizált hozzáférés. Ezért nincs liberális válasz a manapság sürgető kérdésre: Hogyan vitatkozzunk olyan emberekkel, akik meg vannak győződve kultúrájuk magasabbrendűségéről?” Főleg, ha azok a liberális gondolkodók és/vagy művészek, akik jól tudják, hogy a dogma a liberális párbeszéd ellentéte, mégis példamutatóan dogmatikusok.
Barbara Kruger: You are not yourself | forrás: anamorphosis-kate.blogspot.com
A Tranzit olvasóinak azonban talán ez a legkevésbé érdekes mondanivalója Bolz gondolatainak. A Tézis, Terror, Háború fejezetet követően lépünk rá a Konzum oldalaira, amelyek sorai egyszerre szolgálhatnak falfirkaként, illetve médiatudományi PhD-tézisként. Élménytársadalom, rizikóesztétika, presztízsfogyasztás mint az elismerés utáni vágy iskolapéldája, technikai immaterialitás, gondoskodó kapitalizmus én-projektjei – ezek lennének azok a szempontok, amelyek mentén a kritikai művészetnek az egyébként is bizonytalanságra épülő és „szocializáló” modernitás talaján újra és újra gyökeret kellene eresztenie.
Különben Bolznak lesz igaza, azaz bár az ember be van zárva a konzumtársadalom falai közé, de ennél jobb rabságot kívánni sem lehetne. Hát a helyzet ugyanakkor úgy áll, hogy ebben a formában ez egy hatásvadászat állítás, még akkor is – Bolzot követve – a legrosszabb konzumtársadalom is jobb, mint a legjobb fundamentalizmusra épülő közösség.
Ma még nem tudni, hogyan folytatódik a konzum narratívája, mikor jön el a konzumtársadalom totális összezáródása. A paradoxon abban áll, hogy bár az utóbbi nincs messze, de még az ellenkezője is bekövetkezhet. Egy biztos: Bolz könyve inspiratív, de „fogyasztása” utána sem lettünk okosabbak.
Böcskei Balázs
Norbert Bolz: Konzumista kiáltvány. 2010, Budapest, Műcsarnok. 980Ft
A Lukács-parafrázis a végén szellemes, bár nem biztos, hogy ebben a formában igaz ( ahogy a lukácsi sem volt az, bár ki tudja? )
Nekem csak 2,5, költői és impresszinosztikus kérdésem lenne. 1/ A hatalmas, szinte végtelen elméleti irodalomból miért épp ezt kellett most magyarra lefordítani? (1,5/ Hol van Szabolcsi-36-os, stb., hogy kifejtse erre a választ?) 2/ Milyen az a(z intellektuális) platform, ahol Carl Schmitt és Stanely Fish neve ugyanabba a sorba illeszthetők egymás mellé?
@timár.kati:
A másodikra: Láncz(i)-vezérelt.
@iparterves: Ezt nem értem…. Mit jelent azt, hogy “Láncz(i)”? Feltételezem, hogy egy személy (vagy több személy: Láncz és Lánczi? — és akkor ez egy kis szójáték is?), de nekem ez a név nem mond semmit…
@timár.kati: Elszállt egy kommentem, megismétlem ( ha mégis megjelnt volna, elnézést – tehát) Lánczi András, a Corvinus Egyetem tanára (neo)konzervatív gondolkodó, C. Schmitt tanainak – ha jól tudom – fordítója ( bár, ahogy olvastam valahol, Paczolay Péter fodította valamelyik munkáját ), de mindenképpen: terjesztője.
Mert Schmitt tanai a mai világban újra szobatiszták lettek. Ilyen a világ.
@iparterves: Ja, értem! Ehhez csak két dolgot tudok hozzátenni. Az egyik Schmitt tanainak és cselekedeteinek kapcsolatára vonatkozik, amiről a nyilvánvaló közhely, Heidegger is eszünkbe juthat. Az általam annyira kedvelt Chantal Mouffe is — akit semmiképp se tekinthetünk (neo)konzervatív gondolkodónak — azt mondja épp C. Schmittről, hogy az esetében ezt a kettőt (az elméleti munkásságát és a morális tulajdonságait) szétválasztaná. Hááát, ez az, amit én nehezen tudok elfogadni… még Mouffe-tól is….
A másik inkább ennek a sornak (C. Schmitt és S. Fish) a létjogosultsága. “Tudom”, hogy ön nem az elmélet embere (hahaha), de a morális szempontokon túl sem látom azt a kapcsolatot megalapozottnak. Ezt a könyvet nem biztos, hogy el fogom olvasni, úgyhogy nem tudom, hogy Bolz vagy a cikk szerzője hozza ezeket össze. Ha az előbbi, akkor ezeket a jóindulatúan nagyívűnek látszó kapcsolatokat nem ártana a cikknek kritikával kezelni, ha pedig maga a cikk szerzője, akkor a baj ennél nagyobb….
@timár.kati: Nem tudom, ki az a Chantal Mouffe, sorry.
Ami viszont az etikum és a produktum elválasztását illeti, igen szép példa Heideggeré. Nahy szellem, pocsék jellem.
Nem pusztán arra gondolok, amiről manapság “illik” megfeledkezni, a náci alapvetésére, az egyetemi beszédére, hanem – én ilyen kis voyeur vagyok ám ! – a Hannah Arendt-tel való kapcsolatára ( amelyről egy nem túl meggyőző, de tényeiben Heideggerről a hányingerünket keltő módon szóló könyv is megjelent magyarul ).
Schmitt ugyan alaposan pöttyös a nácizmusa miatt, nade micsoda szellem! Aki befeketült -mindkét értelmében – az számomra már nem lehet szellem(óriás). A tisztesség minimuma és a tudományos teljesítmény valamilyen módon kívánják egymát ( egymást feltételezésükről már nem lehet szó, sajnos ).
@iparterves: Igen, teljesen igaza van, szerintem is az Arendt-momentum a legfelkavaróbb — és egyben számomra a legkevésbé magyarázható — az egészben. (ez egyébként miért is voyeur-ség?)
Mondjuk én azt sem értem (mint ember és mint nő), hogy Arendt miért állt ki később Heidegger mellett, mert lehet, hogy ha ezt nem tette volna meg, akkor ma nem itt tartana a H-recepció… (és itt most nem a személyes megbocsájtás lehetőségéről beszélek, hanem a nyilvános kiállásról).
Melyik ez a könyv, amit a témában említ?
Chantal Mouffe politika-elmélettel foglalkozik és elsősorban azért érdekes, mert a demokráciának egy, a Habermas-étól radikálisan eltérő felfogását hozta létre. Mouffe-nál a demokrácia legfőbb “mozgató ereje” nem a Habermas-i konszenzus, mert Mouffe szerint ez csak ideiglenesen elfedi a mélyben egyébként meglévő (és a konszenzustól el nem tűnő) ellentéteket és vitákat. Szerinte a demokrácia lényege az ellentétek viták útjáni felszínre kerülése (elnézést a kicsit nyakatekert és magyartalan fogalmazásért). Mindebben fontos szerepet játszik az identitások közötti “harc”, illetve antagonizmus. Hozzám ez a felfogás azért is áll közel, mert 1/ a szubjektumot nem abszolutizálja és univerzalizálja, 2/ a demokráciát nem egyfajta tőlünk független entitásként látja, hanem egy performatív (!) úton folyamatosan, újra és újra létrehozandó konstrukciót (in the making) 3/ nem célja az ellentétek szőnyeg alá söprése és ezáltal eliminálása.
Még egy fontos dolog — hogy Mouffe-nál megjelenik a demokrácia (mint egy politikai formáció) és a liberális kapitalizmus (mint egy gazdasági szisztéma) szétválasztása. Ami véleményem szerint politikailag roppant fontos “vívmány”….
“A tisztesség minimuma és a tudományos teljesítmény valamilyen módon kívánják egymát” — hát, igen…..
ezt most nem értem. itt nem látszik a kommentem, viszont oldalt igen… hová tűnt???
“Míg Magyarországon a kritikai szcéna provokálja – melyet a mainstream, beszéljünk társadalomtudományi vagy művészeti közegről, alig reagál le – a főáramot…” Kéne némi rendet itt – mely a szabadság nemtője – tenni.
khm… fordítva.
… márhogy a szülötte.
…és lehetne sorolni. Lehetett volna kicsit szerkeszteni. (bocs, hogy itt ipartervezek, de ha már ő sem..)
@timár.kati:
Hannah Arendt – Martin Heidegger. Egy kapcsolat története, író: Elzbieta Ettinger.
megjelent: O@kishawa: Osiris, 2001.
Arendt magatartása is érdekes, de még inkább Jaspers szerepe az ügyben.
kishawa: ? ( Azért, remélem, nem tart cenzornak. )
@kishawa: igen, ez a mondat nekem is feltűnt, de sajnos az egész dolog (a cikk és a könyv) annyira nem érdekes, hogy megérje bele energiát feccölni… én csak egy számomra nagyon fontos (és kevésbé ízlésbeli) momentumot ragadtam ki (Schmitt–Fish)…
Ez azért érdekes, hogy iparterves-ből most már nem csak főnév (“ipartervicum”), hanem ige (“ipartervezik”) is lett…. Némi (marha nagy) szarkazmussal kérdezem, hogy lehet, hogy mégsem ő a tranzit.blog trollja?
@iparterves: Érdemes azért elolvasni?
Mire gondol Jaspers szerepének a kapcsán? Arra, hogy doktoranduszként befogadta Arendt-et (ezt szerintem Jaspers nagyon jól tette), vagy valamire Heideggerrel kapcsolatban? Ez utóbbiról nem tudok semmit, de ez az én hibám (ha van mit tudni)….
Elnézést, de nem tudom megállni, hogy ne szóljak közbe. Szerintem kishawa nem “cenzorként” látja önt (az azért nagyon abszrud lenne), hanem “csak” a kritikai hang megjelenítőjeként, amit (velem együtt) hiányol ennek a cikknek (és talán a könyvnek is?) a recepciójából (és amit persze nem kizárólag az ön “hatásköre”, még szép is lenne, az már az abszurd abszurdja lenne és a max. 200 főből álló szcéna menthetetlen állapotát tenné csak nyilvánvalóvá). De remélem kishawa kiigazít, ha tévedek….
@timár.kati: Érdemes elolvasni, mégha nem túl erős a szöveg, akkor is. Jasper, ha jól emlékszem, a háború után játszott közvetítő szerepet a szerelmesek között, s ő is mintha vonzódott volna Arendt-hez.
@iparterves: dehogy, cenzornak véletlenül sem, viszont piszkálódó korrektornak, ahogy magamat is. és tényleg vannak egész bekezdések, ahol minden mondat beteg, amiről (melyről..) nem csak a szerző, de a szerkesztő (hiánya) is tehet.
@iparterves: Lehet, hogy ezek után megpróbálom beszerezni és elolvasni, de most a dolgot nem kommentálnám bővebben….
@kishawa: Korrektor még nem voltam. Ha a szövegek szrekesztetlensége, a mondatok magyartalansága, a kifejezés pongyolasága miatti “inger” formába öntése lenne az, amit nálam észrevételez, akkor elfogadom.
Valóban nehezen, egyre nehezebben bírom azt, ha a lazaság lelplezi a képzetlenséget, tudatlanságot, adott esetben a tisztességtelenséget.
Ha pedig mindez grammatikai szerkezetek formájában ( népszerűbben szólva: írásos alakban ) is megjelenik, akkor a net adta lellehetőségekkel igyekszem élni.
lehetőségekkel, szerkesztetlensége ( állandóan elütök valamit, bocs )
@timár.kati:
A tárgyalt könyv szerzője Carl Schmitt és Stanley Fish egy sorban való szereplésének létjogosultságát a következőkben látja.
Egyik referenciapontja az előbbi „politikai” fogalma, barát-ellenség felosztás és a mindezekből következő liberalizmus-kritika. Fish „szövegbejövetelét” pedig egy hosszabb idézettel illusztrálnám. A könyv egyik tézise a vallási fundamentalizmus kezelésének és a „vele” folytatott párbeszédnek lehetségessége a modernitás „keretei” között. Európa egy jelentős része a liberalizmus, a már utalt kommunikatív etika vagy valamiféle (liberális) proceduralizmus révén látja mindezt megoldottnak. Schmitt logikája szerint a politikai mint olyan kap ezzel sebet – politika természetének félreértése -, de a nagyobb „baj” Bolz szerint mégiscsak az, hogy szerinte az iszlám kultúra napjainkig nem érte el a szekularizáción keresztüli modernizációt, vagy bármennyire is akarnak „beszélgetni” vele a habermasi „módszer” hívei, az aligha fog menni.
Talán érdemes hosszabban idézni Bolzot, hogyan is jut ő el az előbbiekhez: „Az iszlám (…) igényt ugyanis az igazsághoz való privilegizált hozzáférésre: »a vallás lényege«, mondja Stanley Fish, »hogy ne legyen olyan, mint bárki más«.
Ezt az igényt a modern állam természetesen nem ismerheti el. Ezért a vallás társadalmi helyzetére való tekintettel nem ártana megkülönböztetni a toleranciát a tisztelettől. A tolerancia nem veszi komolyan a másikat. Stanley Fish ebben az összefüggésben használja a butik-multikulturalizmus fogalmát, ami a palesztin kendőtől a nepáli nyaraláson keresztül a menedzserek gyorstalpalón elsajátított távol-keleti »bölcsességéig« terjed. (…) A tolerancia e formájával egy magát komolyan vevő vallás nem elégszik meg. Elismerést és tiszteletet kíván. A tisztelet azonban kimerülhet a másik meggyőződése elleni küzdelemben is – gondoljunk csak a kényszerből lefátyolozott nőkre, a tolvajok levágott kezére vagy Salman Rushdie-ra. (…) A magát komolyan vevő vallás nem toleráns. Ezért nem tolerálhatja a tolerancia vallása, vagyis a liberalizmus. (…) Ha elkezdődik a párbeszéd, a liberalizmusnak nyert ügye van. És ezt a jámborok csalhatatlanul megérzik. Ezért abszurd dolog politikai előrelépést remélni a »vallások dialógusától.« Ha a fundamentalisták hajlanának a párbeszédre, nem lenne rá többször szükség. (…) A fundamentalizmus egy olyan tradíció előrehozott védekezése, amely már nem tekinti magától értetődőnek magát és önigazolási kényszer gyötri; agressziója a »dialógus elutasításában« (refusal dialogue) manifesztálódik. (…) A nyugati világ azt láthatta a fundamentalizmus torz tükrében, ami egyébként rejtve marad univerzális önértelmezésének vakfoltján. A tanítás így hangzik: nem létezik határok nélküli, tehát exklúzió nélküli racionalitás és tolerancia. A liberalizmus egészen ideáig mindenekelőtt annak a művészete volt, hogy láthatatlanná tegye ezt a gesztust. (…) A liberális semlegesség folyamatosan mindig is az exklúzió olyan gesztusa volt, amely az inklúzió gesztusának álcázza magát.”
Így jut el Bolz pár sorral lejjebb ismét Fish szavaihoz, azaz a „vita mindig a kizárás versengő struktúrái közt folyik.”
A rövidke könyv ezen fejezete sem áll meg itt, folytatódik az érvelés, ehelyütt csak arra reagáltam, miért került ezen két ember egymás mellé Bolznál.
@iparterves:
fordító emelett Cs. Kiss Lajos
Schmitt és a liberalizmus:
http://www.vilagossag.hu/pdf/20031018120908.pdf
illetve a már említett Lánczi András: Lánczi Andrástől a Carl Schmitt és a liberalizmus „A klasszikus az egyértelmű, világos megkülönböztetések lehetősége.” c. tanulmány
@kishawa:
„Míg Magyarországon a kritikai szcéna provokálja – melyet a mainstream, beszéljünk társadalomtudományi vagy művészeti közegről, alig reagál le – a főáramot, addig szerencsésebb kommunikatív „képességekkel” megáldott országokban, régiókban már visszaszól, az odaát egyébként nehezen meghatározható mainstream.” – mindezzel arra utaltam, hogy Magyarországon az utóbbi években felnőtt pl. a társadalomtudomány területén egy olyan generáció (vö: Replika, AnBlokk, Eszmélet, Fordulat szerzői, blogok és visszhangtalan könyvek tucatjai, stb.), amelynek számottevő tagjairól, általuk képviselt elméleti és módszertani iskolákról számot sem vesz A tudományos szféra, a médiaelit, a folyóirat- és műsorszerkesztők, szaktudományos – kánon – lapok hivatalosság (….Szemle). Nem megy végbe újabb kanonizáció, annak ellenére sem, hogy az előbbiek reflexív viszonyban vannak mainstream tudományossággal, nem pedig „süketek annak szavaira”, azaz termékeny lehet mindez a főáramra is. Mindezt illusztrálandó, érdemes megnézni a szaktudományos folyóiratokban, kulturális és politikai mellékletekben, havi lapokban megnézni az előbbi szerzők idézetségi mutatóit, az utóbbi lapok tartalmát és témáit, és az utóbbiak terén végbement innovációt. és ezt összehasonlítani mondjuk nem menjünk messze, Lengyelországgal vagy Bolz Németországával.
@Bocskei Balazs:
“…számot sem vesz”-tudomást sem vesz. Kishawának, sajnos, igaza van.
Cs. Kiss Lajost közben megnéztem, köszönöm.
Ami a kanonizációs igényt illeti, az még talán korai, nem gondolja? A kanonizáció egyszerűen nem tud mit kezdeni a gyors változásokkal ( s itt nem a maga generációjának a tevékenységére gondolok, hanem az olyanokéra, mint a korábban és másutt említett Kálmán C. György és kortársai munkásságára. Azt pedig, ugye, nem kívánja, hogy egy évtizedes áldásos, de még marginálisnak mondható szakmai tevékenységük után már a kanonizálás védje meg Önöket?
A kanonizáció is történeti képződmény és folyamatos változáson megy át, így lehetséges, hogy mire “megérnének” a kanonizációra, már olyan új, mértékadó szellemiséget képviselő új nemzedék jön elő új folyóiratokban, blogokban vagy bárhol, amely egyszerűen az Önök munkásságát idézőjelbe teszi, illetve hatályon kívűl helyezi.
Talán ez rejlik sürgető követelése mögött, meg az az igény, amely mindenkiben él: a szélesebb körű elismertségé.
Gondoljon azért bele, hogy mennyit is tett Lánczi professzor Leo Strauss megismertetésért, s ez a kitünő tudós, akinek Az üldöztetés és az írás művészete az egyik legfontosabb írás, amit valaha olvastam, és amelyhez évente legalább egyszer visszatérek, erőt meríteni bölcsességéből, az elismerés közelébe sem került nálunk. )
@Bocskei Balazs: Ha jól értem idézetét, nem Bolz-nál, hanem Önnél jön össze Fish és Schmitt. Ami a szöveg elején állítottal szemben igen lényeges különbség, mégha különböző irányú megközelítéseiben a “könyv szerzője” hozzá is nyúl mindkét gondolkodó eszméihez.
Ez az eklektika – még nem ismervén Bolz könyvét, de elolvasandóként feljegyeztem – az Ön szövegében is visszaköszön.
Ezredvégi neoeklektika? Minden megfér mindennel? Anything goes?
Majd maga megválaszolja ezt is.
@iparterves:
Fish-Schmitt a blogbejegyzésben is idézőjelben van, azaz még mindig Bolz (eredetiben 21. oldal).
Bolz könyve valóban eklektikus, már-már zavaró is lehet egy-egy olvasónak, mármint a túlzsúfoltság (már-már “neobarokk” – hiszen a vonalvezetés tiszta, de ki-beékelések, ráadásul egymásnak ellentmondó elméleti iskolákkal és szerzőkkel már-már túlzsúfolttá teszik) különösen ezek az új és/vagy más kontextusba helyezések.
kérdésre csak a bejegyzésből az alábbi bekezdéssel tudok válaszolni: “Bolz az alig kilencven oldalon végig paradoxonokban ír, hiába, még mindig az a modernitás „nyelve”….”
@Bocskei Balazs: Vita helyett olvasni fogok, majd visszatértünk rá.
A paradoxon annyiban a moderenitás nyelve, amennyiben a modernitás a görög filozófiával kezdődött…
Azért a kanonizáció ügyében tett igénybejelentése alátámasztására szolgáló érveket ( a mennyiségieken kívül ) még várom.
@Bocskei Balazs: köszönöm a válasznak szánt idézetet, de sajnos, ez az én valódi kérdésemre mégsem válasz. Arra meg végképp nem, hogy te a könyvnek ezeket a részeit, illetve a szerző “módszerét” miért nem kezeled kritikával?
A kanonizáció kérdéséhez — ezzel a problémával én is sokat küzdök a magam területén, de nekem az a véleményem, hogy az ilyen könyvek, mint pl. Bolz-é, ezt épp hogy hátráltatják, nem pedig elősegítik.
@iparterves: Lehet, hogy én félreértettem Böcskei Balázs válaszát (Schmitt és Fish egy platformra való hozásáról), de akkor — mint azt fentebb már jeleztem — a hiba még nagyobb, mint gondoltam….
Amit ön jóindulatúan eklektikának nevez, az számomra pusztán instrumentális opportunizmus és intellektuális nihilizmus.
@timár.kati:
Recenziómat leírónak szántam – igen, van az úgynevezett tény-érték vita, vagy igen nincs önmagában történő “leírás” – de egy “provokátor” könyve engem nem arra sarkallt, hogy (egy általam egyébként többé-kevésbé helyesnek vélt gondolat/ideológia/nézőpont/módszer jegyében fogant) prekoncepció jegyében üssem – mint egy instrumentális opportunizmus jegyében – a szerzőt, hanem, hogy a Magyarországon kevésbé általános “provokációmorzsákkal” foglalkozzunk.
Annak ellenére, hogy “nagy a baj”, mégis ide engedném Heller Ágnes – magyarul 1997-ban megjelent – sorait, utalva arra, hogy a fenti probléma (azaz a vita lehetségessége egyáltalán) foglalkoztatja és belátásra is készteti(!) még A kommunikáció szükségességét hirdetőket is:
„A liberális nyelv grammatikája nem jelent egyebet, mint a liberális eljárást. A puszta procedúra (bármilyen szubsztantív értéktől, elvtől, vagy credótól mentesen) egyfajta Jolly Joker a politikai játszmában. A liberális nyelvben benne rejlő belső logika, amely üres proceduralizmushoz vezet. A liberális nyelv felhígulása be van programozva magába a nyelvbe. Ez az oka, hogy a liberális politikai nyelv – rövid történelmi intermezzóktól eltekintve – nem lehet az egyedüli szubszantív politikai nyelv a politika színpadán, sőt domináns is csak nagyon ritkán lehet ez ennek a nyelvnek az erőssége és egyben gyengesége is. Ez az erős oldala, mivel így képes figyelembe venni a világnézetek, a metafizikák, az értékek, és az elkötelezettségek pluralizmusát, röviden, igen sokféle életformát, mert mindig visszahúzódhat a puszta grammatika (proceduralizmus) státusába, közben mégis megtartva önazonosságát. Végül is ha épp a diskurzus szervezet liberális marad, akkor valamennyi nem-liberális, fundamentalista és egyéb csoport köteles követni a liberális nyelvjáték, a diskurzus módszereit, és ha így történik, a végeredmény meg fog felelni a liberalizmus elveinek. Az azonban illúzió, öncsalás.
A liberális politika erőssége (hogy visszahúzódhat a puszta proceduralizusba) egyúttal a legnagyobb gyengesége is. Ugyanis a liberális eljárás feltételei csak papíron, vagy a filozófus fejében léteznek. Mondanunk sem kell, jó, hogy legalább ott léteznek, mert norma nélkül az ember elveszti a kritikai elmélet mércéjét. De ha valaki úgy beszél a normatíváról, mintha reális volna, ezzel szentesít mindenféle antiliberalizmust, zsarnokságot, kényszert és hazugságot a liberális proceduralizmus áldásával”. (Heller: A politika Isten halála után)
@Bocskei Balazs: Azzal maximálisan egyet tudok érteni, hogy a “leírás” nem egy objektív műfaj, mert nagyon is megjelenik benne a leírás szerzőjének “világlátása”. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy az adott szerző (és itt most még mindig maradhatok az általános szinten) nem kellene, hogy tisztában legyen saját nézeteivel és az ezekből fakadó “elfogultságokkal”. Ennek minimálisan is meg kellene nyilvánulnia abban, hogy a leíró nyelve eltér a leírni kívánt szöveg nyelvétől — ami a te írásodra, sajnos, nem jellemző. Én ezt tartom benne talán a legproblémásabb vonásnak.
Azon persze lehet vitatkozni, hogy mit jelent pontosan a “recenzió”, milyen módon lehetséges egy recenziót megírni és mit tartalmazna. Elfogadom természetesen, hogy a recenzió kimerülhet az adott könyv ismertetésében, de akkor is problámának tartom a fenti, nyelv/metanyelv szétválasztásának kérdését, illetve ennek hiányát. Valamint azt is problámának tartom, hogy a tranzit.blogon megjelenhet egy ilyen “kritikátlan” írás akkor, amikor a blog alcímének első tagja épp a “kritika” szó. Akkor én, mint olvasó, elvárnám, hogy ebben a szellemben publikáljanak itt szövegeket (vagy akár képeket, mint pl. tette azt anno Kisspál Szabolcs). Ez utóbbi természetesen a szerkesztők felé adresszált kritikám.
Ami a “provokátor” kitételt illeti, ettől a minősítéstől szoktam csendesen gutaütést kapni. Volt benne elég részem, amikor Franciaországban éltem, ahol minden felháborítóan slampos gondolkodású, karriervágytól fűtött nagyotmondóra használták ezt a kifejezést, ami véleményem szerint még a véleményalkotó lustaságát is takarja — ezzel jól meg lehet úszni a komolyabb kritikai vélemény megfogalmazását, mert egyébként is “provokátor”-nak nevezni valakit az olyan “szexi”. Ezzel azonban sikerül egy füst alatt egy produktív és radikális kifejezést is “kiherélni”. Én ennek személy szerint roppantul nem örülök.
Azt, hogy idehozol egy idézetet Heller Ágnestől, szintén problematikusnak tartom. Ha Heller Ágnessel szeretnék vitatkozni, akkor megkeresem őt. Annál is inkább, mert nem is értem (a hiba természetesen az én készülékemben van), hogy mit akarsz egyáltalán ezzel az idézettel mondani? Ez mire érv vagy ellenérv abban a vitában, ami köztünk zajlik és aminek elsődleges tárgya a te írásod (és csak másodsorban és áttételesen Bolz könyve)?
És akkor még nem is beszéltünk Bolz nézeteiről! (bár ettől szívesen eltekintek, lévén merő időpocsékolásnak tartanám a magam részéről, ha ezt a könyvet el kellene olvasnom, hogy vitába szálljak róla)
@Bocskei Balazs: Ördögi dialektika. Kérdés, hogy igaz-e vagy “a filozófus fejében létez”-ik?