Cenzorkák

Najmányi László: 61.§ (1) Copyright © 2008, Najmányi László

Magyarországon a második világháború végéig hivatalosan működött a cenzúra. Volt nevesített cenzor, lehetett tudni, hogy kinek az ízlésterrorja érvényesül éppen. A bolsevik hatalomátvétel után a rendszerváltásig hivatalosan nem létezett a cenzúra, a valóságban minden korábbinál erősebb volt. Cenzúráztak a Párt illetékesei, és fiókáik, a lapok, kiadók, a rádió és televízió szerkesztői is. Kialakult az öncenzúra: az írók, művészek önként csonkították meg, tették érvénytelenné műveiket, mielőtt bemutatták volna őket a diktatúra illetékeseinek.

A rendszerváltozás után hivatalosan megszűnt a hivatalosan korábban nem létező cenzúra. A felszabadult lakosság vállalta magára a cenzor szerepét. Ahogy korábban a rendszer, a diktatúra átöltözése után az egyének nem tűrik az ellenvéleményeket, a másképpen gondolkodást. A legtöbb ember, ha hatalomhoz jut a tápláléklánc legalján tengődő tartalomszolgáltatók felett – kurátor, szerkesztő, műsorrendező lesz -, a világ legtermészetesebb dolgaként csonkít, ír át, hamisít meg műveket, interjúkat anélkül, hogy a szerző, vagy interjúalany hozzájárulását kérné, vagy értesítené az illetőt. Így az írásoknak, műveknek legalább két alkotója lesz. Az egyik nyilvános, aki elviszi a balhét, akin a közönség számon kérheti művének minőségét, hitelességét, és egy titkos, aki nem adja nevét az átalakításhoz, csak a pénzt veszi fel. Ezt „kreatív cenzúrának” hívja a tudomány. Ha a sértett levélben tiltakozik a szavai meghamisítása ellen, a hamisító nem válaszol levelére. Magyarországon bevett szokás, hogy csak akkor válaszol a minihatalom a levélírónak, ha akar valamit tőle.

A televízióban általánossá vált rutin, hogy az interjúalanynak a műsorvezetők nem adnak időt az értelmes válaszra. A kérdező nagyságrendekkel többet beszél, mint amennyit a kérdezettnek engedélyez. Velem is – noha alaposan elsajátítottam Amerikában a „sound bite”, a 2-3 tőmondatban megfogalmazott közlés művészetét – sokszor előfordult ilyesmi. A nyomtatott és elektronikus sajtóban ugyanezt tapasztaltam. Tekintélyes lapok, portálok szerkesztői írták át, húzták meg írásaimat, s az átírásról, meghúzásról csak akkor értesültem, amikor nyomtatásban, vagy a Neten olvashattam az értelmetlenné varázsolt munkáimat. Gyakran megtörtént, hogy az általam jóváhagyott interjúszövegeket is átírták, megcsonkították, tudván, hogy Magyarországon évekig húzódhatnak, és sokba kerülnek a sajtóperek. Ha a felperes meg is nyeri a pert (erre kicsi a valószínűség, hiszen az alperesnek módjában áll a legjobb ügyvédeket alkalmazni, míg egy írónak, művésznek jellemzően nem – és a magyar bírók is ritkán tartják komolynak az ilyen eseteket) a bíróságok általában csak arra kötelezik a bűnösnek talált kiadványok szerkesztőit, hogy helyesbítést közöljenek, ami, jóval a cenzúra megtörténte után, a kiadványok szövegtengerében eldugva már semmit sem ér.

Rádióinterjúim során gyakran előfordul, hogy amikor a beszaráson szocializálódott, vagy pártkatona kérdező-szerkesztő érzi, hogy olyat fogok mondani, ami az adott politikai konstellációban nem ildomos, megnyom egy gombot és beadja a zenét. A zene vált az audiócenzúra legfontosabb eszközévé, mert a minicenzorok tudják, hogy az agyatlanított hallgatók szívesebben hallgatnak gondolkodásra nem késztető zenét, mint a lelki tespedtségüket megzavaró, maradék agysejtjeiket működésre késztető szöveget. A televízióban a zenével aláfestett képek töltik be ugyanezt a szerepet. Amikor az interjúalany ingoványos talajra téved, a láthatatlan rendező utasítására a kamera elkezd bóklászni a stúdióban, művészieskedve mutatja a reflektorokat, állványokat, a szerkesztő fülét, aztán gagyi „zenés összeállítás” következik.

A cenzúrázásnak számos oka lehet. Az első az irigység, a cenzor kisebbségi komplexusa: tudja, hogy akármit vesz be, szív el, akármennyit gyötri az agyát, soha sem fog olyan minőséget kiizzadni, mint a neki kiszolgáltatott tartalomszolgáltató, ezért igyekszik annak szellemi termékét tönkretenni. A másik ok, amely a cenzorokat működésre készteti a politikától való függőségük. Köztudott, hogy a törvények felett lebegő politika az élet minden szintjét áthatotta az országban. Sikeres vállalkozó, állandó állással rendelkező értelmiségi csak az éppen hatalmon lévő párt kegyeltje lehet valaki, vagy ha a párt ártalmatlannak minősíti. Ezért aztán a pozícióba került senki mindent megtesz azért, hogy a megélhetését biztosító politikai entitás vélt, vagy valós érdekeit szolgálja. A cenzúra harmadik formája a kereskedelmi okokból történő hamisítás, tiltás. A cenzor munkaadója a minél nagyobb volumenű eladásra törekszik. Győzikét könnyebb eladni, mint egy releváns gondolatot. A médiában, a kereskedelmiben és az ugyancsak a kereskedelemnek, politikának, rossz ízlésnek kiszolgáltatott, úgynevezett „közszolgálatiban” egyaránt a silányság, a lebutított szellemi termékek tömeggyártása folyik.

A cenzúra létezésének tagadását, a tiltás, megcsonkítás, hamisítás szabályainak eltitkolását „metacenzúrának” nevezzük. A metacenzor nem is jelzi az eltávolított, meghamisított részeket, és ha kérdezik, nem válaszol, vagy csak mosolyog: „Tudja azt maga nagyon jól”. Sellők, mélységesen tudatlan lazák, fontoskodó, gondterhelt idősebb véleményformálók csattogtatják ollóikat, egereiket, nyomogatják gombjaikat ezekben a pillanatokban is a kurátori, szerkesztői, rendezői trónokon szerte az országban, gondoskodva arról, hogy még gyorsabban, még mélyebbre zuhanjon az eleve nagyon alacsony szintről letaszított szellemi, etikai színvonal.

Vonatkozó régebbi cikkünk: Fundamentalisták és új-baloldaliak Lengyelországban.

8 thoughts on “Cenzorkák

  1. Úgy látszik, hogy a megrögzött kommentezőknek ez a szöveg kicsit magas, vagy még fújják a homokot a fogaskerekek közül.

    Az írás egyébként teljesen jogos.

  2. A felettes és beosztott játéka minden szakmában így működik. Nőknél figyeltem meg azt a módszert, hogy szótlanul lenyelik a békát, hízelgéssel elaltatják a célszemély gyanakvását, majd amikor az már mindenhatónak érzi magát, elárulják.
    Próbálja ki, aki úgy érzi, hogy érdemes.

  3. hát ez így van
    nagyjából
    de az 1. helyre az irigység helyett én valamiféle “felettes” érdeket írnék

  4. “Sikeres vállalkozó, állandó állással rendelkező értelmiségi csak az éppen hatalmon lévő párt kegyeltje lehet valaki, vagy ha …”
    ezt a részt nem értem maximálisan. cenzor volt? 🙂

  5. Eléggé leegyserűsíti a dolgot az írás.
    Pl. “Sikeres vállalkozó, állandó állással rendelkező értelmiségi csak az éppen hatalmon lévő párt kegyeltje lehet valaki, ….” állítás általános, ráadásul sértő is. A “tartalomszolgáltató” számára, fontos, hogy a világot megreformáló gondolatai eljussanak a befogadó közeghez. Kiderülhet, hogy a “tartalom” csak saját számára fontos, érthető, ahhoz, hogy mások is negértsék, bizony szerkeszteni kell azt. Ez még nem biztos, hogy cenzúra, de mégis úgy érzi, legközelebb meg kell válogatni, kinek, hol, miről, mit beszél. Adott esetben hallgathat is. Szerintem!

  6. Lacibetyárnak: Ha újra, ha kell többször is figyelmesen elolvasod a blogomat, meg fogod érteni, hogy nem a szerkesztők, a szerkesztői munka ellen íródott, hanem azt kifogásolom, hogy az írók, művészek – a tartalomszolgáltatók – műveit, interjúit az alkotók, interjú alanyok hozzájárulása nélkül csonkítják meg, írják át, hamisítják meg. Az pedig, hogy a kommented végére odabiggyeszted, hogy “Szerintem!”, semmit sem jelent, hiszen nem saját neveddel, hanem rejtőzködve, álnéven szóltál hozzá egy nagyon fontos, nemcsak az írókat, művészeket, hanem hiteles művekre, tájékoztatásra számító közönségüket is érintő témához.

  7. .köszi, hogy leírtad ezeket. Számomra teljesen alátámasztott véleménynek tűnik: gyakorlatilag általános iskolás koromtól folyamatosan tapasztalom a különböző szellemben elkövetett cenzúrákat (valószínűleg akkor ért a felfogásom arra az egyáltalán nem különleges szintre hogy tudatosuljon bennem a nyomásgyakorlás és mozgáskorlátozás ténye). Én is leginkább az emberi gyarlóság különbféle alakjainak megtestesülésével és a tudat beszűkülésével bírom csak magyarázni a jelenséget. A hülyeség és az agyak bepókhálósodása, a sokféle fortélyos félelem keveredik az irígységgel itten, aztán – a társadalom szerkezetéből adódóan – organikus kiterjedésű gyúelegyet alkot.

    Fontos, hogy nem csak az a ‘cenzúra’ rongálja az egészségedet amit rajtad gyakorolnak: ha nem vigyázol, előbb-utóbb közvetetten akár, de bepuszil a környezetedben sokasodó gonosz, virulens ektoplazma, ami már széjjelrágott néhány élővilágot. Szóval jó lesz vigyázni a zombulással, mert a zombi nem kérdezi ki fia-borja vagy, hanem együltő helyében/helyedben széjjeltép.

    – Persze ha ‘szarba lépős’ hasonlatot használunk a helyzet körülírására, az is kifejező.

    .sztem meg: FUCK!
    Fontos, hogy nem csak az a ‘cenzúra’ rongálja az egészségedet amit rajtad gyakorolnak: ha nem vigyázol, előbb-utóbb közvetetten akár, de bepuszil a környezetedben sokasodó gonosz, virulens ektoplazma, ami már széjjelrágott néhány élővilágot. Szóval jó lesz vigyázni a zombulással, mert a zombi nem kérdezi ki fia-borja vagy, hanem együltő helyében/helyedben széjjeltép.

    – Persze ha ‘szarba lépős’ hasonlatot használunk a helyzet körülírására, az is kifejező.

    .sztem még: FUCK!

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány