Szép? Inkább új világ – A rendszerváltás és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója egy tágabb kontextusban

A tranzitblog.hu idéntől tematikus blokkokat jelentet meg. Az aktualitásokat követő „magazin” rovat legújabb, most induló sorozata az FKSE 60. évfordulója alkalmából létrejött Stúdió ’18 – Szalon / A jövőt végképp eltörölni kiállítással párhuzamosan vizsgálja a Stúdió rendszerváltás utáni történetét és tágabb kontextusát.


 

„A kortárs művészet nem vonzó a vállalkozók feltörekvő osztálya számára,
akik még nincsenek túl az eredeti tőkefelhalmozás nehézségein”
– Bencsik Barnabás, 1998

 

Az 1990-es években radikálisan átalakult a magyar társadalom, ezen belül a művészeti világ, és így a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának működése is. Azonban ha kettőt hátrébb lépünk, akkor azt láthatjuk, hogy ezek a változások olyan hosszú távú folyamatokba illeszkedtek, amelyekben az 1990-es évek nemcsak cezúrát, hanem folyamatosságot is jelentettek.

a_MG_0081

Szarvas Márton idén márciusi cikkében írta: „a Stúdió a rendszerváltás után a kulturális termelés mezejének előszobájaként működött”,1 de ezt az állítást nyugodtan kiterjeszthetjük a korábbi évtizedekre is. A Stúdió az 1958-as alapításától kezdve azt szolgálta, hogy a művészeti mező integránsan termelődjön újra, azaz a főiskolát frissen elvégzett alkotók ne torlódjanak fel, és a pályakezdés nehézségei közt ne akarják felborítani a mező szabályait, hanem anyagi és kiállítási támogatásokat kapva elkezdhessék építeni saját karrierjüket. Természetesen az újratermelődés sosem azt jelentette, hogy a művészeti mezőbe frissen belépő alkotók ugyanazokat a műveket festenék, mint az abban már jelen lévők. Sokkal inkább arról van szó, hogy az új generációk saját felfogásukkal, esztétikai paradigmáikkal lépnek be, és ezeket akarják beleírni a művészeti világ játékszabályaiba/játékszabályai közé, nem pedig a szabályrendszert akarják felborítani. Ilyen, esztétikai jellegű konfliktusok jelentek meg az 1960-as évek Stúdiós kiállításain is, ahol, ahogy azt Zombori Mónika feltárta, új esztétikai paradigmák próbáltak több-kevesebb sikerrel helyet szorítani maguknak a művészeti intézményrendszerben.2

Ha eszerint a Stúdió elsődleges szerepét a művészeti mező dinamikus újratermelésében látjuk, akkor azt vehetjük észre, hogy az 1990-es években nemcsak a Stúdió működését közvetlenül meghatározó gazdasági-politikai környezet változott meg, hanem az a művészeti világ is radikálisan átalakult, amelynek a Stúdió akarva-akaratlanul a reprodukcióját végezte. Így a fiatal művészek a művészeti mezőbe való integrálásának az útjai is megváltoztak. A Művészeti Alap anyagi csődjével és az FKSE az alapról való leválásával egyre kevesebb stabil forrás adódott a szociális juttatásokra, megritkultak a Stúdió minden tagját alanyi jogon bemutató szalonjellegű tárlatok is. Ezek helyett a projektalapú együttműködések, nemzetközi rezidenciaprogramok, kurátori kiállítások kezdtek dominálni. A szűkülő szociális biztonság és a táguló önkifejezési szabadság paradoxonja azonban nemcsak a művészeti mezőt érintette, és nem a köztársaság 1989-es kikiáltásával, vagy az 1990-es első szabad választással kezdődött. A cigányságot például hasonló, már a későszocializmusban elinduló folyamatok érintették,3 amelyek kiteljesedéséhez a rendszerváltás gazdasági-politikai átalakulása nagyban hozzájárult.

A változás tágabb kontextusát az a történeti átalakulás adta, amely során az 1970-es évektől megerősödtek az országnak a nem szocialista világgal való kapcsolatai, és az azoktól való függősége is. Ezt szemlélteti az alábbi ábra, amelyen jól látszik, hogy hogyan válik dominánssá már az 1980-as években a nem szocialista országokkal folytatott külkereskedelem. Ugyanennek a folyamatnak a művészeti vetületeit írta le 1993-ban György Péter, úgy, hogy Néray Katalinnak köszönhetően már az 1980-as évek második felében létrejött Magyarországon a nyugati típusú művészeti nyilvánosság ígérete és lehetősége.4

nk_01

 A nem szocialista országokkal folytatott kereskedelem aránya a magyar külkereskedelmen belül. Forrás: Pinkasz András, Gerőcs Tamás: A KGST a világrendszerben. Egy félperifériás kísérlet gazdaságtörténeti elemzése. In: Eszmélet, No. 117. 15-36.

Ebben a kontextusban a (cigánysággal szemben relatíve jó helyzetben lévő) művészeti mezőnek legalább egy része profitálni is tudott a rendszer átalakulásból. Azonban a nyugati reintegráció nem hozta el a kortárs művészet gyors kommodifikációját (áruvá válását), mivel a helyi tőkefrakciók nem beszélték, és nem is értették a kortárs művészet nyelvezetét. Ahogy az évtized végén Bencsik Barnabás summázta: „a kortárs művészet nem vonzó a vállalkozók feltörekvő osztálya számára, akik még nincsenek túl az eredeti tőkefelhalmozás nehézségein”.5

A rendszerváltást követő éveket, amelyek hosszú távú globális folyamatokban illeszkedtek, nemcsak az új tőkések megjelenése jellemezte, hanem a munkanélküliség ugrásszerű növekedése, valamint a GDP radikális csökkenése is.6 Ennek a hatásai közvetlenül érintették a kulturális szférát, az éves múzeumlátogatások száma például a rekordot jelentő 1987-es 2 millióról már 1989-re 1,6 millióra csökkent, majd a rendszerváltás után 1 millió körül állapodott meg.

nk_02

Forrás: KSH

A csökkenő és egyre kevésbé a kortárs művészet felé csatornázott lakossági és állami erőforrások, valamint a kortárs művészet iránt érdeklődő tőkések hiányában a Stúdió infrastruktúrája az 1990-es, 2000-es években megfogyatkozott, a finanszírozás és a programok terén egyre erősebben egy nemzetközi beágyazottság és az ezzel járó projektalapú finanszírozás kezdett dominálni. Ez együtt járt a nemzetközi kortárs művészet nyelvezetének térhódításával, amiből elsősorban azok a szereplők tudtak profitálni, akik esztétikájukban és nyelvtudásukban is kompatibilisek voltak a nemzetközi trendekkel és elvárásokkal. Bár ezt, az 1990-es évekbeli, első kurátori Stúdiós kiállításokkal, a szervezet egyesületté való alakulásával, a Gallery by Nightokkal és a kiépülő nemzetközi csereprogramokkal fémjelzett periódust egyfajta “aranykorként” is szokták emlegetni, azonban a globális képzőművészeti mezőbe való félperifériás reintegráció korántsem volt konfliktusmentes. Voltak, akik az alternatíva nélküli nemzetközi integráció mellett törtek lándzsát, mint Bencsik Barnabás, aki szerint „mivel a kortárs művészet csak nemzetközi színtéren tud létezni, el kell kerülni a provincializmust és az ezoterizmus közömbösségét, és elengedhetetlen, hogy ezek a fiatal művészek ennek a színtérnek legyenek a részesei, és hogy a művészetük egy olyan nyelven beszéljen, amit mindenhol értenek.”7 Eközben a Stúdió ’92 kiállítást megsemmisítő kritikájában György Péter ugyanerről a nyelvről azt írta, hogy az nem más, mint szakmai beavatottsággal való hivalkodás és a nemzetközi művészeti folyóiratokban megjelenő alkotások reprodukálása.8

Az 1990-es évekre a Stúdió sikeresen vált a nemzetközileg is beágyazott művészeti mezőbe való belépés előszobájává, azonban látnunk kell, hogy ez a funkció nem különbözött radikálisan a Stúdió korábbi szerepétől. Azaz, a Stúdió megváltozó felépítése, szervezeti kerete, profilja nem azt jelzi, hogy a Stúdió funkciója teljesen átalakult volna rendszerváltás után, hanem inkább azt, hogy a tágabb társadalmi környezet és annak az a művészeti alrendszere változott meg, amelybe a mindenkori Stúdió integrálni próbálja a pályakezdő alkotókat.

 

Jegyzet

  1. Szarvas Márton: Kell-e érdekvédelmi szervezet a fiatal képzőművészeknek? In: Mérce, 2018. március 12. https://merce.hu/2018/03/12/kell-e-erdekvedelemi-szervezet-a-fiatal-kepzomuveszeknek/
  2. Zombori Mónika: Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében 1. rész: A hatvanas évek In: Artmagazin 2015/8. 32–37 o. http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/studio_kiallitasok_a_korabeli_dokumentumok_tukreben.3430.html
  3. Kovai Cecília: A cigány-magyar különbségtétel és a rokonság. L’Harmattan Kiadó, 2018
  4. György Péter: A mélypont. In: Új Művészet, 1993. május, pp. 23–26. Újraközölve: Uő.: Levél a Mesterhez, pp. 60–66.
  5. Bencsik Barnabás: A Sketch of the Young Art of the 1990s. In: Obserwatorium, Műcsarnok, Budapest, 1998. p. 19. (ford.: N. K.)
  6. A rendszerváltás egy globális folyamatokba beágyazott történetéhez lásd: Éber Márk Áron, Gagyi Ágnes, Gerőcs Tamás, Jelinek Csaba és Pinkasz András: 1989: Szempontok a rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához. In: Fordulat No. 21. pp. 10–63.
  7. Bencsik Barnabás: A Sketch of the Young Art of the 1990s. In: Obserwatorium, Műcsarnok, Budapest, 1998. p. 23.
  8. György Péter: A mélypont. In: Új Művészet, 1993. május, pp. 23–26. Újraközölve: Uő.: Levél a Mesterhez, pp. 60–66.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány