Művészet a jövőnek

Beöthy Balázs: A kegyelem kör alakban terjed, 1998

Vajon a soha-le-nem bomló anyagból készült, vagy a meg sem valósuló műalkotás szolgálja inkább a jövő nemzedékeket? Lehet, hogy néhány műalkotás túléli még az emberiséget is? Ilyen kérdések fogalmazódtak meg abban, aki részt vett a kortárs képzőművészet és fenntartható fejlődés témakörében február 29-én tartott szimpóziumon.


A rendezvény első felében elhangzó előadások elméleti szempontból közelítették meg a kérdést. A fenntartható fejlődés eszméje két módon vonatkoztatható a művészetre: egyfelől minden műalkotás kapcsán felvetődik a kérdés, vajon az általa használt anyagok és az installálás módja mennyiben környezetbarát, energiaforrás-kímélő. Ennyiben a fenntartható művészet nem feltétlenül jelent politikailag elkötelezett művészetet. Másfelől viszont szerte a világban számos olyan művész és csoport van, akik konkrét témákkal, pl. légszennyezés, veszélyeztetett állatfajok, klímaváltozás, kizsákmányolás foglalkoznak (pl. Phil Collins, Gustav Metzger, Fernando Gracía Dory, Helen és Newton Harrison művei). A fenntartható fejlődéshez kötődő művészet tehát az environmental arttal szemben nem „csak” a környezetvédelem kérdéseire koncentrál, hanem fokozott társadalmi felelősségtudat és a dematerializált műfajok iránti fogékonyság is jellemzi. A fenntartható művészet koncepciója tágabb művészetelméleti kérdésekbe illeszkedik: a művészet autonómiájának és politikai ágenciájának nézetkülönbsége, a múzeum és a piac szerepe az öröklétet célzó műalkotások létrejöttében.

A bemelegítő elméleti köröket követően a fenntartható fejlődés eszméjéhez kötődő művészek mutatták be tevékenységüket; számomra Ivan Ladislav Galeta és Yanina Taneva előadásai voltak a legérdekesebbek.


Ivan Ladislav Galeta: Spirálkazal; e-mailart No1; készült 2005. május 23-án a reggeli órákban Kraj Gornijban
Forrás: artmargins.com

Galeta humort, iróniát és öniróniát vegyítő stílusa egy csapásra elnyerte a jelenlévők szimpátiáját. Előbb (név, hely, évszám megjelölése nélkül) egy sor, a természeti környezet átalakítására épülő land art munkát mutatott be, majd amikor az e művek felett érzett döbbenet és sokk már fokozhatatlan volt, NOART EARTH DAY projektjét ismertette. Ennek lényege, hogy hatalmas földterületet vásárolt meg, ahol permakultúrás gazdálkodást folytat, azaz minimálisan sem avatkozik be a jelenlévő ökoszisztémába. A projekt lényegében egy a művészsztrájk eszméjére épülő konceptuális munka. Galeta művében a címadás arra a javaslatra utal, hogy legalább egy olyan nap legyen (február 28, szökőévekben megtoldva 29-ével), amikor az emberek nem terhelik a természetet műalkotások létrehozásával.


Mentsük meg Iraklit! csoport Irakli beach 2006 08.18.

Yanina Taneva a bulgár Mentsük meg Iraklit! csoport tevékenységét ismertette, akik utcai akciókkal hívják fel a figyelmet a bulgár tengerpart e csodálatos öblét veszélyeztető tevékenységekre (legjelentősebb a zöldterület visszaszorítása a szállodaépítésekkel). Első akciójukban például az aktivisták úgy tettek, mintha egy városi patakban halásznának – a dolog abszurditása (a szennyezett patakból csak súlyosan szennyezett halakat lehetne kifogni) tudatosította az elhaladó járókelőkben a problémát, amely mellett máskor elsétálnak. A csoport későbbi akciói a hatvanas évek amerikai ellenkultúráját, főként a yippie-k politikai performanszait idézik: Pizsamát mindenkinek című akciójukban pl. pizsamában vonultak fel, pózoltak a kameráknak, egy másik alkalommal pedig egy közintézmény előtt strandoltak. Több akciójuk (köztük e két utóbbi is) letartóztatásokba torkollt, ezért a csoport tevékenysége az utóbbi időben az internetre tevődött át.  


REHAB enterieur a Laborban.  Beöthy Balázs  videóinstallációja (A kegyelem kör alakban terjed; porcukor, projektor, vhs, 2008) és Nemes Csaba képei (Válogatott festmények, 2006-7).

A szimpózium mellékleteként REHAB (Elvonó) címmel nyílt kiállítás a Laborban (kurátorok: Maja és Reuben Fowkes). Aki egyenesen a szimpóziumról érkezett, azt némi csalódás érhette: csak a kiállítás fele, három művész alkotásai kapcsolódnak közvetlenül az ott felvetett témákhoz.

Az egyik Galeta emailküldeményeiből álló sorozat: az általa birtokolt területen a természet apró csodáiról (pl. tojást tojó tyúk, egy köteg fokhagyma, egy nagy kosár alma) készült fotóit ready made műalkotások reprodukciójaként küldi szét. Amanda Dunsmore Mr. és Mrs. Krab utópiája című filmje egy holland házaspár életébe nyújt bepillantást, akik egy szép napon hátat fordítottak addigi rohanó életüknek, és meg sem álltak egy skót farmig. A film hosszan kitartott snittjein nem jelenik meg Mr. és Mrs. Krab, csak hangjukat halljuk, miközben a felvételeken pl. komótosan araszoló földigiliszta, jámboran ácsorgó lovak láthatók. A mű egy életmód alternatívát tár elénk, ugyanakkor a címadással távolságot is tart attól. Beöthy Balázs A kegyelem kör alakban terjed című videómunkájában egy öttagú csoport látható felülnézetben, amint egy spanglit illetve italt adnak körbe. Ez az alkotás a fenntartható fejlődést a környezetvédelmen túl az emberiség fejlődéseként értelmező gondolatkörbe illeszkedik, melyről a szimpóziumon Alan Watt ejtett szót. Az egyéneket atomizáló fogyasztói társadalommal és az individuális versengésre épülő kapitalista termeléssel szemben a kooperáció, az emberi viszonylatok újraszövése jelentheti az egyik fő alternatívát – a mű éppen egy ilyen kegyelmi pillanatot mutat be.

A másik három kiállító művész munkái inkább közvetetten kapcsolódnak a fenntartható művészet és fenntartható fejlődés témájához. A miértre a kiállítás koncepciója ad feloldást: eszerint a kiállított művek azt a mozzanatot ragadják meg, amikor az aktivista művész visszavonul a társadalmi kötelékek közül, hogy erőtartalékra tegyen szert. Nemes Csaba olajfestményein hegyek és rétek láthatók, melyeket – mint azt a művet kísérő leírásból megtudjuk – szabadsága idején készített. Pacsika Rudolf akvarelljei és rajzai kétféle módon kötődnek az ejtőzéshez: egyrészt e képek stílusa azt az érzést kelti, hogy alkotójuk merő kedvtelésből, egy laza pillanatban készítette őket.


Pacsika Rudolf, válogatott munkák (2008), akvarellek.

Másrészt az ábrázolás tárgya is ilyen asszociációkat kelt: az egyiken pl. nyugágyak láthatók, amint körbe állítva szélmalomhoz válnak hasonlatossá; egy másikon összekulcsolt, pihenő lábfejek láthatók. Elég, elég, elég – énekli egy egykori nagysikerű jugoszláv zenekar nyomán Denis Kraskovic a youtube-on is elérhető videón. Alighanem a fogyasztói társadalomra mond nemet, bár a képek és a horvátul nem tudók számára érthetetlen dalszöveg alapján ez nem egyértelműsíthető.

Viva Frida! című munkájában Kahlo Amit a víztől kaptam című művét parafrazeálja: a mexikói nőművész pozíciójába helyezkedik, ám az ő lábai elé  tükörszimmetrikusan megfordítva vetülnek az ott látható (civilizáció és természet feszültségteljes viszonyára is utaló) víziók. A megfordítás lehet játékos fricska, de utalhat akár a két művész közötti nemi-földrajzi-kulturális különbségre is. Az anyagok és ötletek újrahasznosítása egyébként a fenntartható művészet egyik fontos stratégiája.  

A kiállítás a társadalomból való visszavonulás témájára épül – ami több kérdést is felvet a szimpózium viszonylatában. Egyrészt: vajon nem naiv-e az aktivizmus és a kivonulás (passzivizmus) oppozíciója? A szimpózium alcíme (Menekülés vagy aktivizmus?) hasonló ellentétet sugall, ugyanakkor éppen az ott felvonultatott művek egy része (Galeta projektje és a Grizedale Arts tevékenysége) azt bizonyítja, hogy bizonyos esetekben a társadalomból való kivonulás és a társadalmi térben zajló aktivizmus nem egymást kizáró vagy-vagy viszonylatban jelennek meg. Másrészt: közismertek-e annyira hazánkban a fenntartható fejlődés eszméi, az általa fókuszált problémák, hogy a témához kapcsolódó kiállítás ezek ismertetése, tudatosítása helyett „az aktivista művész kikapcsolódik” motívuma köré épüljön?

A REHAB 2008. március 28-án zár, addig ki-ki személyesen keresheti e kérdésekre a választ. 

Schuller Gabriella

Magyar művészek vonatkozó munkái a neten:
Kerekes Gábor: Sziget  
El-Hassan Róza – Milica Tomic – Branimir Stojavonic: I am overpopulation
  
Szenteleki Dóra: Nem fáj
Halász Péter Tamás – Domián Gyula: Első forma 2.

Vonatkozó linkek:
A kurátorok honlapja
 

  

  • http://www.indy.media.hu Vida Viktor

    Nem naiv a kivonulás és aktivizmus pozíciója, ellenben, sajnos, minden más pozíció válik naivitásá lassan.

    A harmadik mondatba beleírnám a helyszínt (akkor is, ha van link), hogy egyértelműbb legyen a téma.

    A land-artra én azt hittem már elavultnak számít.

    Az anyagtalan, szándékosan olcsó műalkotást csak filozófiai, elvi, és életmód-szimulációs szinten tudom komolyan venni, mivel nem a művészet ökológiai lábnyoma okozza az ökológiai problémákat. Fontos a változtatás, de látni kell mindig, hogy hol érdemes változtatni, és hol súlytalan. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem vet föl ökológiai kritikát az a művész, aki következetesen öt méter magas hullámzó vasfalakat gyárt szakmányba, azokat repülőgéppel köröztetik a világ múzeumai között. A szarógép (lásd Ernst Múzeum) nagyon jópofa dolog, akarva-akaratlanul fogyasztói társadalom-kritika is van benne, de ha 100 szarógépet gyártok és azokat hagyom évente többször repülőgéppel szállítani a világ kiállításaira, nos ez kiválthat már ökopolitikai bírálatot, de itt is a példaérték, a mintaadás, az egyéni felelősség, és nem a művészet közvetlen szerepe az ökokatasztrófában az érdekes.

  • Schuller Gabriella

    Nem a kivonulás és aktivizmus pozícióját, hanem a kettő OPpozícióját tartom kérdésesnek. A bináris oppozíciókban való gondolkodást az ökofeminizmus (a dekonstrukcióval egyetértésben) a nyugati metafizikus gondolkodásból eredezteti, azaz egyidős a természet leigázására törekvő patriarchális attitűdel. Hogy nem különíthető el ilyen oppozíció, azt a két idézett projekt (Galeta és a Grizedale) bizonyítja: kivonulás mint aktivizmus.

    A helyszínen egyesek azt állították, hogy a bemutatott land art művek némelyike öt éven belül készült. De ami még ennél is fontosabb: hiába készült egy adott munka a hatvanas években, ha a helyi ökoszisztémára mért negatív hatása ma is létezik, netán most kezd érzékelhetővé válni igazán.

    Nem tudom mekkora a művészet és a művészek ökológiai lábnyoma. Valószínű, hogy önmagában nem ez okoz ökológiai katasztrófát, de azért jó, ha mindenki próbálja mérsékelni a magáét, elvégre sok kicsi sokra megy. Én a magam részéről így járok el, nem várok a multikra. A művészet esetében (a lábnyom méretén túl) felvetődik még a tájékoztatás, mozgósítás lehetősége – már ha nem épp nyaralni mentek.

    Az általad is megfogalmazott problémákkal foglalkozik és kínál alternatívát a fenntartható művészet.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány