Létezik ilyesmi, épp az 50. jubileumát ünnepli egy 50 napos eseménysorozattal. A gyanúsan korosnak tűnő évforduló azonban nem a létezett szocializmusból sikeresen átmenekült nómenklatúra szülinapi partija: a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) valóban fiatal képzőművészekből áll, és nem mellesleg a magyar kortárs képzőművészet legprogresszívabb tömörülése – de ezt már e blogon jópárszor megírtuk. Ami mindebben érdekes, az a jelen, pontosabban az, hogy a hivatalos kultúrpolitika által megtépázott (állami források radikális lecsökkentése révén), majd pár éve a szakma által (informális beszélgetések során) majdnem teljesen leírt egyesület nemhogy nem szűnt meg, hanem megújult: előtérbe került a civil mentalitás.
A Fiatal Képzőművészek Stúdiója 50. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás-sorozatán 50 napon keresztül minden nap új kiállítás nyílik. A képen a Szájjal és aggyal festők világszövetsége (SZAF) által rendezett kiállítás részlete látható. Fotó: Orbán György
A civilség előtérbe kerülésének „első jelei” a galériavezetői státusz megszűntetésével kezdődtek. A stúdió vezetősége a galériavezetői munkakört, hatalmat és fizetést a tagságból önkéntesen jelentkezők között osztotta szét. S folytatódott különféle túlélési technikák bevetésével, mikoris a vezetőség elhibázott kultúrpolitikai döntések okán rákenyszerült, hogy a Rottenbiller utcai iroda egy részét társadalmi munkában galériává alakíttassa át, ekképpen biztosítva a kiállítási tevékenység folytonosságát (az V. kerületi kiállítótérért a helyi önkormányzat teljesíthetetlen bérleti díjat kért). Majd megalakult a Stúdió Fórum, amely kifejezetten a szakmai együttgondolkodás és vitakultúra kibontakozásának kíván platformot nyújtani. Mindeközben tüntetést szerveztek, illetve állásfoglalásokat írtak különféle kultúrpolitikai témákban. Mindezek hangsúlyozása azonban sokak szemében egy afféle „rózsaszín” olvasata a történteknek, mert a „közösségesdi” nem egyértelműen erőteljes, és mert a szakmai színvonal nem ezeken a változásokon keresztül mérhető….
Antal Balázs és Hatházi László kiállítása. Fotó: Orbán György
Szakmai berkekben ugyanis többen aggodalmukat fejezték ki a legutolsó galériavezető, Molnár Edit utolsó éveit meghatározó színvonalas szakmai programok jövőjét illetően. Molnár Edit nem művész, hanem „művészettörténész”. Azért az idézőjel mert szaktudását nem az iskolapadban szerezte, hanem a Stúdiónál, s igaz ez még akkor is, ha stúdiós karrierjét egy neves nemzetközi kurátorképző programmal zárta le. Nem nőhette volna ki magát profi kurátorrá, ha nincs a Stúdió – hangzott el egy magánbeszélgetés során, mely megjegyzéssel minden egykori munkatárs feltehetőleg egyetértene. A szétosztott munkakör kapcsán nagyon hamar olyan problémák jelentkeztek, mint a részvételi kedv, vagy az egységes szakmai koncepció és felelősség hiányának kérdései.
Csoszó Gabriella: Születésnap paradoxon című kiállítása. Fotó: Csoszó Gabriella.
Mindezek ellenére, számomra úgy tűnik, hogy aggodalomra nincs igazán okunk: megszűnt ugyan a galériavezetői státusz, de kiállítások azért létrejönnek, és továbbra is lehet „kurátorkodni” a nem művész tagoknak is. Ezt mutatja Fenyvesi Áron aktivitása, aki ugyan „csak” titkár, és nem galériavezető, mégis rendezhetett egy kiállítást az Ernst Múzeumban. Mindemellett – kicsit vulgárisan szólva – ki is dolgozhatja a belét a jubileumi évforduló kapcsán, ti. az 50. évfordulót július óta 50 napon át egy-estés kiállításokkal ünneplik. Továbbá László Zsuzsa eddigi tevékenységét is meghatározza – legfrisebb példaként a nemrégiben a Tranzitblogon megjelent kritikáját említhetném – hogy stúdiósként a tűz közelében van. Sajátos szellemi műhelyként is felfogható tehát az FKSE, ahol futnak tovább a régi szakmai programok, de a lényeges fejlemény mégiscsak az érdekvédelem és a cilvil mentalitás szervezeti megjelenése. Aggodalomra tehát nemhogy nincs ok, hanem esetleg észre kellene vennünk, hogy mi történik valójában a Stúdióban.
Garami Richárd kiállítása. Fotó: Szalai Bori.
Mert mi is a stúdió voltaképp? Egy szakszervezet, mely megnevezésnek mindeddig nem volt túl sok értelme, s ha volt, akkor is inkább pejoratív minőségben. A renszerváltás előtt független szakszervezetek nem működhettek, így a fogalom valódi jelentésbázisa a művészeti kontextus számára is elfelejtődött. A kezdetben még létező szociális támogatás mára már megszűnt, és a Stúdió egyre inkább az ún. „szakmai munkára” fókuszált, amelybe azonban a közösségépítés vagy az érdekvédelem már (illetve még) nem tartozott bele. (A 80-as évek miliőjét árasztó irodahelységet is egy külföldi művészpáros tette barátságosabbá, úgy 2000 környékén, egy művészeti projektjük keretében, mivel a tagságnak nem volt „kapacitása” ilyesféle igények kielégítésére, ha egyátalán voltak ilyen igények akkoriban.) A rendszerváltást követően a galériavezető a szakmai elismerést nemzetközi kiállításlehetőségek és csereprogramok kiépítésével nyerte el, illetve azzal, hogy nemzetközi tapasztalatait visszaforgatta a kiállítási gyakorlatba. Mindennek a szakszervezetiséghez kevés köze van, holott mind a mai napig (!) a Stúdió a fiatal képzőművészek szakmai integrálódásának kihagyhatatlan stációja, mi több, olyan legitimizációs hatalommal bír, amilyennel egyetlen más magyar NGO-ként működő művészeti csoport sem, és amelyet egyedül a Magyar Képzőművészeti Akadémia mondhat magáénak.
Gerhes Gábor kiállítása. Fotó: Szalai Bori.
Nyilvánvaló tény, hogy csereprogramokkal és networképítéssel sokkal hamarabb és sokkal látványosabb szakmai sikert lehet elérni annak, aki galériavezetőként kurátori ambíciókat dédelget, illetve azoknak a művészeknek, akik önmagukat menedzselve kevésbé tudnának bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe, mint a gyakran parttalan munkának tűnő közösségépítéssel. A kérdés csupán az, hogy a hazai vagy nemzetközi szakmai elismertség lenne-e a tagságot képező művészek kizárólagos igénye, érdeke? Úgy tűnik, hogy már nem, legalábbis vannak arra utaló jelek, hogy változás állt be az egyesületi működés céljait illetően. És természetesen itt nem kell nagyokat gondolni a részvételi kultúráról vagy a közös érdekek mentén történő taktikai koalíciók mögöttes ideológiai hátteréről – 2008 Magyarországán élünk, és a Stúdió voltaképp nem más, mint egy posztkádári szervezet. Valamint arra a következtetésre sem kellene jutni, hogy a szakmaiság korábbi felfogása a progressziót kevésbé képviselte volna, mint a jelenlegi törekvések. Sokkal inkább arról van szó, hogy a rendszerváltás nem a kilencvenes évek elején történt meg, mikoris a Stúdió papíron egyesületté alakult, vagy amikor nemzetközileg aktív lett, hanem pontosan az elmúlt pár év során, mikor a szűk értelemben vett szakmai igények kielégítése mellett elkezdődött a kollektivitást érintő, új típusú érzékenység intézményesülése.
Győrffy László kiállítása. Fotó: Szalai Bori.
Való igaz, hogy a szakszervezet elnevezés meglehetősen problematikus lehet művészeti kontextusban, ahol a szolidaritás eszmeisége kizárólag alkalmi koalíciókra hathat ösztönzően, mert az ízlés kérdésében nem létezik szolidaritás. A Stúdió azonban még ennél többet is jelent: alternatív helyként működik, legalábbis amíg állami pénzből képes fenntartani magát. Mert mitől is alternatív egy alternatív hely? Gyanítom, hogy ez a hazai kontextust tekintve legalább annyira homályos fogalom lehet, mint a szakszervezetiség lehetett pár évvel ezelőtt. Attól alternatív egy kiállítóhely, hogy képes függetleníteni magát a piactól, és „grassroots”-alapon működik. A közhiedelemmel ellentétben nem a programja teszi azzá, hanem a szervezeti felépítése, valamint az az igény, hogy autonóm módon működhessen, a tagok „saját passziójának”, vagyis egyéni művészeti kísérleteinek adjon otthont. Nem véletlen, hogy a nyugati országokban az alternatív helyek virágkorukban (hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje) sem rendelkeztek jelentős számokban mérhető közönséggel. Csupán önmaguk, azaz tagságuk és szűk baráti körük örömére rendeztek kiállításokat. A mai Stúdió tehát nem pusztán szakszervezeti jelleggel működik (mint tette annak idején mondjuk az Art Workers Coalition), hanem független helyként is funkcionál, s mint ilyen, egy érdekes helyi hibrid képződmény.
Andreas Fogarasi, Folyóirat projekt című kiállítása. Fotó: Orbán György.
Tamás Gáspár Miklós egy tévéinterjújában a kortárs képzőművészetet nevezte meg a globalizációval szemben kritikus, valamint a baloldali hagyományokat értő és művelő hazai közösségek egyik mozgalmas színtereként. Meglepő módon, példaként a nyugati egyetemeken tanult szakemberek munkáját említette, akik hazajőve, kinti intellektuális élményeik által inspirálódva képviselnek társadalomkritikus gondolatokat. Anélkül, hogy túlságosan felértékelném a Stúdió körül történt változásokat, valamint alulértékelném a nemzetközi tapasztalat fontosságát, nem hiszem, hogy strukturális változás menne végbe a hazai kortárs képzőművészet nem létező diskurzusát tekintve (azt meg egyátalán nem gondolom, hogy ha lenne, akkor azt az Artworld vagy annak oktatási intézményei inspirálnák). De az mindenképp pozitív fejlemény, hogy intézményi szinten elindult valami, és talán nem véletlen, hogy épp egy fiatalokat tömörítő szervezet háza táján történtek – nehézségek közepette – úttörő kezdeményezések.
La Hasil Adkins Ensemble Tradicionell. Fotó: Orbány György.
