Mocsok és düh

„Now is the winter of our discontent
made glorious summer by this son (sun) of York“

Csecsemő vagyok (vagyis inkább csecsszopó), akinek minden vicc új. Most láttam csak Julian Temple filmjét, a The Filth And The Fury-t, amely gyerekkorom egyik kedvenc együtteséről, a Sex Pistolsról készült, még 2000-ben. Nem most volt. Nagyon nem. A kétezres paradigmák és parák már nem érvényesek, amit akkor sejtettünk, ma bizonyosság, rosszabbul élünk, mint nyolc éve, és a dolgok jobbára aggasztóbbak. De ez már csak így van. 1977 meg főleg nem most volt. Angliában 31 éve, nálunk kicsit később. Részben nincs elavultabb dolog a punknál, részben pedig nincs aktuálisabb. Csak hát az aktualitás a dolgok halála is olykor, mármint ha az aktualitást a divat diktálja, (s nem fordítva áll a helyzet), mint most a punk esetében.

Különös látvány (nekem, csecsszopónak), hogy tizenötévesek biztosítótűvel a fülükben, pepita övvel (ska-referencia) a szűk, megtépett farmernadrágjukon, PVC dzsekiben, Ramones pólóban, halálfejes Converse tornacipővel szaladgálnak a Ferenciek terén, gimnáziumi zenekarukban a gitáros pedig – action paintinges gesztussal –  festékkel összefröcsköli a Fender Telecastert. És nem azért, mert a bennem élő nosztalgia kéri ki magának, hivatkozván, hogy többek között a Ferenciek tere, a Felszab punk gyülekezőhely volt mondjuk 1983-ban. Nem, mert nem lakik bennem ilyesfajta érzés. Nem kérem ki magamnak, csak furcsa. És némileg megértem John Lydont, aki Julian Temple kamerája előtt (egyébként nem láthatóan, hiszen a megvilágítás miatt szándékosan csak sziluettjét érzékeli a néző) azt mondja, nem ezért kezdtük el ezt az egészet. Londonban, 1977-ben nem középosztálybeli gyerekek rohangáltak bőrdzsekiben, hanem konkrétan szemétbe öltöztünk, mert egyrészt nem volt más, másrészt mert nem akartuk és tudtuk megvenni a divatipar holmijait.

Az már más kérdés, hogy a genezis pár pillanatát leszámítva rögtön ott settenkedett a punk körül a divatipar, hiszen a Pistols Vivienne Westwood és Malcolm McLaren akkor alternek számító divatbutikjában gyülekezett, a zenészek pedig az amerikai New York Dolls gesztusait kopírozták. Igaz, Lydon ki nem állhatta az agyafúrt McLarent. Nem ő talált ki engem, én saját magam vagyok – mondja a filmben. A Sex Pistols tagjai aztán úgy döntöttek a kilencvenes évek vége felé, hogy most már ők is szeretnének egy szeletet a tortából, az nem járja, hogy a punk divaton mindenki keres, csak ők nem. Nincs igazuk? Filthy Lucre Live címmel újjáalakulós turnét rendeztek, és kasszíroztak egy csomó pénzt. De hát már a hetvenes évek végén mesterei lettek a lehúzásnak, két lemezkiadó is kirúgta őket, borsos kártérítésekkel (miközben még egy hangot sem rögzítettek e kiadók számára), mert megrettentek a Pistols botrányos médiaszerepléseitől. Mesterien mentek tönkre is persze, a pénzt elszórták, meg finoman kivarázsolta a zsebükből McLaren, hogy aztán az utolsó turnéjukon, Amerikában már autópálya-motelekben találják magukat, és hitelkártyájukon annyi se maradjon, amennyiből egy papírpoharas kávét lehet venni a  benzinkútnál. Éreztétek már átverve magatokat? – szólt John Lydon (akkor még Johnny Rotten) utolsó mondata a Pistols utolsó koncertjén San Franciscoban, majd lesétált a színpadról, a zenekar pedig még játszotta egy darabig a No Fun című szám két akkordját, majd szintén eltűnt az emelvényről. Rotten még aznap este kilépett, Sid Vicious pár hónappal később meghalt, a maradék tagok meg csak szimplán szörnyen érezték magukat az egész 26 hónapos (!) és egyetlen nagylemezes közös históriától.  

No Fun. A tragikus történethez (amelyet maga Lydon jellemez eképp), tökéletes kontextust teremt Julian Temple filmje. Egyben szépen is alkalmazza az irodalomból ismerős cut up-technikát, meg a punk alapvetését, a Do It Yourself-et. A Pistolshoz Shakepespeare-t keveri, III.Richárdot, mint a társadalom romlottságára rámutató s azt gátlástalanul ki is használó fattyút, a brit komédiás-kultúrát, azaz a tévé szórakoztató kabaré műsorait (az ottani Telepódiumot, emékszünk még az ittenire?), a nacionalista jelképek zsibvásárát, a brit hetvenes évek gazdasági zűrzavarának és tüntetéseinek képeit, a királynőkultuszt, a történelmi filmek kard ki kard-romantikáját, az animált comics-ot, a pornográfiát, a blöfföt és a viccet. Okosan csúsztatja össze ezek képi és audio-rétegeit, a God Save The Queen-ben megszólal Shakespeare, Johnny Rotten monológja közben pedig valami, a Monty Python figuráknál is agyamentebb televíziós mulattató.  

A Pistols túlélői nem látszanak, jobbára csak sziluettjük tűnik fel, de inkább csak a hangjuk. McLarené is. A Filthy Lucre turnéból pedig gyakorlatilag semmi. No Fun – nem volt vicces egyáltalán, kommentál a zenekar, semmi nem volt szórakoztató ebben az egész zenekarosdiban. Legjobban akkor érezték magukat, amikor az egész Nagy-Britanniát érintő letiltások idején álnéven turnéztak kis klubokban, meg akkor, amikor a sztrájkoló tűzoltók megsegítésére tartottak két koncertet, egy délutáni matiné előadást (!) gyerekeknek és egy esti bulit. A kettő között pedig tortacsatát a kissrácokkal.

Nagyjából ennyi, a többi, ahogy mondani szokás, történelem, azt pedig nem a négy (+1) punker írta. John Lydon televíziós személyiség lett, vezetett műsort a VH1-on és a Discovery Channel-en (pókokról, meg mindenféle ijesztő rovarokról), előtte még összehozta a nyolcvanas évek egyik legizgalmasabb együttesét, a P.I.L-t (Public Image Ltd.), és közben folyamatosan beszólogatott mindenkinek. Semmi köze a punk esztétikához, ha a biztosítótű és az összefestékezett zakó a punk esztétika. De hát ő maga a punk öregapja. S ki hinné: érzelmes is; Vicioust – ha nem is látható módon, de – megkönnyezi a filmben.

Júliusban Budapesttől háromszáz kilométerre, Újvidéken lép fel, az Exit fesztiválon az ős-Pistols-szal, azaz Paul Cook, Stve Jones, Glen Matlock társaságában.

A mocsok és a düh ma Kelet-Európa két címerállata. S miközben megjósolhatatlan, mi lesz Belgrádban a területvesztés-trauma következtében, illetve Budapesten a kormányelkergetéssé felstilizált népszavazás után, elönti-e újra a kosz az utcákat, miközben ezeken az utcákon méregdrága retropunk holmikba öltözötten szaladgálnak a tizenévesek, a Sex Pistols tagjai majd szórakoz(tat)nak egy jót a péterváradi erőd kulisszái között, III. Richárd minden cinizmusával, a piszkos anyagiak nevében.

 Nagy Gergely

4 thoughts on “Mocsok és düh

  1. Az érzés ismert számomra. Én egy puhány 32 éves mérnök vagyok aki még mindíg Ramones-t és “Halott Kenediket” hallgatok. A fű alatt besurranok egy-egy NOFX koncertre vagy Toy Dolls-ra.

    Pár éve le akart tarhálni két “szakadt” tincsi lányka. A műkoptatott bakancsa többe került mint az öltönyöm. Tényleg ki kellett röhögnöm.
    Hát itt tart ez a mozgalom szerintem.

  2. Punkokat mindenki lehúzta erről a Peter & TTB is sokat írt a honlapjukon maró gúnnyal. A Pistols 30 éves múltjára csináltam is egy pólót aktualizálva a mára: http://www.andybarhol.hu
    Ha ez is lehúzás, akkor legyen az! Inkább poénnak szánom.

  3. Na igen, punknak lenni ma nem olcsó dolog.

    Úgy tudom a Sex Pistols jön a Szigetre is. Annyira vegyesek az érzéseim. Miért ne álljanak össze csak a pénzért? Tegyék, megérdemlik. Kiváncsi vagyok így rájuk? Nem igazán. Igaz, nagyon szomorú, és fájdalmas ára volt, de a Clash soha nem állt össze újra. És ez így van jól. Jó a régi zenekarokat látni, öregebbek, de ez már nem AZ. A gondolkodásomat enélkül is nagyban befolyásolta a punk mozgalom, az amiről csak olvashattam, és 1975-től indult Angliában, vagy itthon 1978-tól. Ettől függetlenül rengeteg jó zenekar született, akik punk zenét, vagy punk rockot játszanak. Most mi is a problémám? 🙂

  4. Köszi, egyetlen hinyom volt, hogy az elején ígért párhuzamokból csak a utolsó bekezdésre maradt.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány