made glorious summer by this son (sun) of York“
Csecsemő vagyok (vagyis inkább csecsszopó), akinek minden vicc új. Most láttam csak Julian Temple filmjét, a The Filth And The Fury-t, amely gyerekkorom egyik kedvenc együtteséről, a Sex Pistolsról készült, még 2000-ben. Nem most volt. Nagyon nem. A kétezres paradigmák és parák már nem érvényesek, amit akkor sejtettünk, ma bizonyosság, rosszabbul élünk, mint nyolc éve, és a dolgok jobbára aggasztóbbak. De ez már csak így van. 1977 meg főleg nem most volt. Angliában 31 éve, nálunk kicsit később. Részben nincs elavultabb dolog a punknál, részben pedig nincs aktuálisabb. Csak hát az aktualitás a dolgok halála is olykor, mármint ha az aktualitást a divat diktálja, (s nem fordítva áll a helyzet), mint most a punk esetében.
Különös látvány (nekem, csecsszopónak), hogy tizenötévesek biztosítótűvel a fülükben, pepita övvel (ska-referencia) a szűk, megtépett farmernadrágjukon, PVC dzsekiben, Ramones pólóban, halálfejes Converse tornacipővel szaladgálnak a Ferenciek terén, gimnáziumi zenekarukban a gitáros pedig – action paintinges gesztussal – festékkel összefröcsköli a Fender Telecastert. És nem azért, mert a bennem élő nosztalgia kéri ki magának, hivatkozván, hogy többek között a Ferenciek tere, a Felszab punk gyülekezőhely volt mondjuk 1983-ban. Nem, mert nem lakik bennem ilyesfajta érzés. Nem kérem ki magamnak, csak furcsa. És némileg megértem John Lydont, aki Julian Temple kamerája előtt (egyébként nem láthatóan, hiszen a megvilágítás miatt szándékosan csak sziluettjét érzékeli a néző) azt mondja, nem ezért kezdtük el ezt az egészet. Londonban, 1977-ben nem középosztálybeli gyerekek rohangáltak bőrdzsekiben, hanem konkrétan szemétbe öltöztünk, mert egyrészt nem volt más, másrészt mert nem akartuk és tudtuk megvenni a divatipar holmijait.
Az már más kérdés, hogy a genezis pár pillanatát leszámítva rögtön ott settenkedett a punk körül a divatipar, hiszen a Pistols Vivienne Westwood és Malcolm McLaren akkor alternek számító divatbutikjában gyülekezett, a zenészek pedig az amerikai New York Dolls gesztusait kopírozták. Igaz, Lydon ki nem állhatta az agyafúrt McLarent. Nem ő talált ki engem, én saját magam vagyok – mondja a filmben. A Sex Pistols tagjai aztán úgy döntöttek a kilencvenes évek vége felé, hogy most már ők is szeretnének egy szeletet a tortából, az nem járja, hogy a punk divaton mindenki keres, csak ők nem. Nincs igazuk? Filthy Lucre Live címmel újjáalakulós turnét rendeztek, és kasszíroztak egy csomó pénzt. De hát már a hetvenes évek végén mesterei lettek a lehúzásnak, két lemezkiadó is kirúgta őket, borsos kártérítésekkel (miközben még egy hangot sem rögzítettek e kiadók számára), mert megrettentek a Pistols botrányos médiaszerepléseitől. Mesterien mentek tönkre is persze, a pénzt elszórták, meg finoman kivarázsolta a zsebükből McLaren, hogy aztán az utolsó turnéjukon, Amerikában már autópálya-motelekben találják magukat, és hitelkártyájukon annyi se maradjon, amennyiből egy papírpoharas kávét lehet venni a benzinkútnál. Éreztétek már átverve magatokat? – szólt John Lydon (akkor még Johnny Rotten) utolsó mondata a Pistols utolsó koncertjén San Franciscoban, majd lesétált a színpadról, a zenekar pedig még játszotta egy darabig a No Fun című szám két akkordját, majd szintén eltűnt az emelvényről. Rotten még aznap este kilépett, Sid Vicious pár hónappal később meghalt, a maradék tagok meg csak szimplán szörnyen érezték magukat az egész 26 hónapos (!) és egyetlen nagylemezes közös históriától.
No Fun. A tragikus történethez (amelyet maga Lydon jellemez eképp), tökéletes kontextust teremt Julian Temple filmje. Egyben szépen is alkalmazza az irodalomból ismerős cut up-technikát, meg a punk alapvetését, a Do It Yourself-et. A Pistolshoz Shakepespeare-t keveri, III.Richárdot, mint a társadalom romlottságára rámutató s azt gátlástalanul ki is használó fattyút, a brit komédiás-kultúrát, azaz a tévé szórakoztató kabaré műsorait (az ottani Telepódiumot, emékszünk még az ittenire?), a nacionalista jelképek zsibvásárát, a brit hetvenes évek gazdasági zűrzavarának és tüntetéseinek képeit, a királynőkultuszt, a történelmi filmek kard ki kard-romantikáját, az animált comics-ot, a pornográfiát, a blöfföt és a viccet. Okosan csúsztatja össze ezek képi és audio-rétegeit, a God Save The Queen-ben megszólal Shakespeare, Johnny Rotten monológja közben pedig valami, a Monty Python figuráknál is agyamentebb televíziós mulattató.
A Pistols túlélői nem látszanak, jobbára csak sziluettjük tűnik fel, de inkább csak a hangjuk. McLarené is. A Filthy Lucre turnéból pedig gyakorlatilag semmi. No Fun – nem volt vicces egyáltalán, kommentál a zenekar, semmi nem volt szórakoztató ebben az egész zenekarosdiban. Legjobban akkor érezték magukat, amikor az egész Nagy-Britanniát érintő letiltások idején álnéven turnéztak kis klubokban, meg akkor, amikor a sztrájkoló tűzoltók megsegítésére tartottak két koncertet, egy délutáni matiné előadást (!) gyerekeknek és egy esti bulit. A kettő között pedig tortacsatát a kissrácokkal.
Nagyjából ennyi, a többi, ahogy mondani szokás, történelem, azt pedig nem a négy (+1) punker írta. John Lydon televíziós személyiség lett, vezetett műsort a VH1-on és a Discovery Channel-en (pókokról, meg mindenféle ijesztő rovarokról), előtte még összehozta a nyolcvanas évek egyik legizgalmasabb együttesét, a P.I.L-t (Public Image Ltd.), és közben folyamatosan beszólogatott mindenkinek. Semmi köze a punk esztétikához, ha a biztosítótű és az összefestékezett zakó a punk esztétika. De hát ő maga a punk öregapja. S ki hinné: érzelmes is; Vicioust – ha nem is látható módon, de – megkönnyezi a filmben.
Júliusban Budapesttől háromszáz kilométerre, Újvidéken lép fel, az Exit fesztiválon az ős-Pistols-szal, azaz Paul Cook, Stve Jones, Glen Matlock társaságában.
A mocsok és a düh ma Kelet-Európa két címerállata. S miközben megjósolhatatlan, mi lesz Belgrádban a területvesztés-trauma következtében, illetve Budapesten a kormányelkergetéssé felstilizált népszavazás után, elönti-e újra a kosz az utcákat, miközben ezeken az utcákon méregdrága retropunk holmikba öltözötten szaladgálnak a tizenévesek, a Sex Pistols tagjai majd szórakoz(tat)nak egy jót a péterváradi erőd kulisszái között, III. Richárd minden cinizmusával, a piszkos anyagiak nevében.
Nagy Gergely
Az érzés ismert számomra. Én egy puhány 32 éves mérnök vagyok aki még mindíg Ramones-t és “Halott Kenediket” hallgatok. A fű alatt besurranok egy-egy NOFX koncertre vagy Toy Dolls-ra.
Pár éve le akart tarhálni két “szakadt” tincsi lányka. A műkoptatott bakancsa többe került mint az öltönyöm. Tényleg ki kellett röhögnöm.
Hát itt tart ez a mozgalom szerintem.
Punkokat mindenki lehúzta erről a Peter & TTB is sokat írt a honlapjukon maró gúnnyal. A Pistols 30 éves múltjára csináltam is egy pólót aktualizálva a mára: http://www.andybarhol.hu
Ha ez is lehúzás, akkor legyen az! Inkább poénnak szánom.
Na igen, punknak lenni ma nem olcsó dolog.
Úgy tudom a Sex Pistols jön a Szigetre is. Annyira vegyesek az érzéseim. Miért ne álljanak össze csak a pénzért? Tegyék, megérdemlik. Kiváncsi vagyok így rájuk? Nem igazán. Igaz, nagyon szomorú, és fájdalmas ára volt, de a Clash soha nem állt össze újra. És ez így van jól. Jó a régi zenekarokat látni, öregebbek, de ez már nem AZ. A gondolkodásomat enélkül is nagyban befolyásolta a punk mozgalom, az amiről csak olvashattam, és 1975-től indult Angliában, vagy itthon 1978-tól. Ettől függetlenül rengeteg jó zenekar született, akik punk zenét, vagy punk rockot játszanak. Most mi is a problémám? 🙂
Köszi, egyetlen hinyom volt, hogy az elején ígért párhuzamokból csak a utolsó bekezdésre maradt.