Nyár elején új nonprofit galéria indult Budapesten, székhelyük a nulla kilométerkő. Nem saját tér működtetése mellett döntöttek, hanem a már meglévő intézményrendszert (és annak vakfoltjait) igyekeznek kihasználni, egyik befogadó helyszínről a másikra vándorolva. A kurátori kollektíva által létrehozott Teleport Galéria bemutatkozó kiállítását a Bocskai úti TIT székházban tartotta.
A kiállítás tere a TIT székházának emeletén I Fotó: Kútvölgyi-Szabó Áron
A négy fiatal kurátor – Don Tamás, Gadó Flóra, Istvánkó Bea és Őze Eszter – által szervezett nomád galéria bevallottan inspirálódott az elmúlt pár év hasonló gyakorlatot követő kezdeményezéseiből, amelyek a művészet bevett megmutatkozási tereinek kitágítására törekedtek. Ugyanakkor az elmúlt években minden területen egyre erősödő pop-up láz, és a használaton kívüli, átmenetileg (vagy tartósan) üresen álló ingatlanok hasznosítása, belakása helyett – melyek alkalmi jellegű igénybevétel esetén szintén költséghatékony működési stratégiák – a Teleport elsősorban olyan jellegű helyeken akar felbukkanni, melyek a tágabban vett kulturális intézményrendszer elfeledett, szerintük nem kellőképp kihasznált intézményei. A praktikus megfontolásokon túl azért is vonzódnak ezekhez a terekhez, mert hangsúlyozottan foglalkoztatja őket – a nyitókiállítás témájában is körüljárt – intézményrendszerben betöltött szerepük, és ezzel összefüggésben a megértés vágya: mi vezetett odáig, hogy 2015-ben négy fiatal számára egy ilyen működésmód a legszimpatikusabb választás? Tehát az őket befogadó, különböző jellegű intézmények szerepére, az elmúlt évtizedekben ezekben bekövetkezett változásokra is rákérdeznek.
Ezek az intézmények (pl. művelődési házak, vagy akár a TIT azért is érdeklik őket, mert a Kádár-kor „tűrt” kategóriájának gyakran épp ezek biztosítottak megjelenési lehetőséget. Bár a szellemi előfutárok kutatása és a múlt megismerése kétségkívül fontos – de hosszú távon ugyanilyen fontos lenne az is, hogy az akkori helyzethez képest most meglévő eltéréseket, különbségeket is legalább ennyire kiemeljék, vizsgálják, elkerülve a mostani kiállítás helyenként homogenizáló megfogalmazásait, a helyenként talán túlságosan erőltetett megfeleltetéseket. Mit jelentett például akkor és most a magánszféra (második nyilvánosság) vagy az államhoz való viszony? Akkoriban tényleg minden kulturális intézményt az állam tartott fenn, nem volt független vagy magánszektor.
Kamondi Gabriella Piros-fehér-zöld poroltója a jelenlegi kultúrpolitikai helyzetnek szánt ironikus kommentár. Háttérben Alpern Bernadett Used stones, és Erményi Mátyás Oltás I-IV. című sorozata a falon I Fotó: Bognár Benedek – Simon Zsuzsanna
Természetesen a folyamatos vándorlás arra is alkalmas, hogy mindig az aktuális kiállítás vagy projekt témájához megfelelő helyszínt választhatnak, illetve onnantól hogy megszületik a döntés, a helyszín is erősen visszahat az alakuló kiállításra, az egyes művekre. Az előzetes koncepció és a helyszín tehát kölcsönhatásba lép egymással, és ez már a bemutatkozó Tértágítás című kiállításon is érződött. Nagy kérdés, hogy az ilyen helyspecifikus kiállítások esetében – melyeknél a kurátorok vagy művészek mindig hangsúlyozzák a hagyományos kiállítótérből való kimozdulás vágyát – hogy az épület, intézmény története, atmoszférája mennyire legyen hangsúlyos: mennyiben marad illusztráció vagy látványos kulissza, és mikor ad hozzá valóban tartalmi elemeket a kiállításhoz, mivel gazdagítja a felvetett kérdések komplex körbejárását. Hasonló jellegű helyeket az elmúlt években mindig egy-egy kiállítás, esemény erejéig használtak a szervezők, míg a Teleport jövőbeni rendszeres megjelenéseivel, különböző helyszínválasztásaival ki tud majd rajzolni egy térhasználati mintázatot, tulajdonképpen egyfajta galériaprofilt. A rendszerességgel lehetőségük lesz arra is, hogy a befogadottságot, egy meglévő intézménnyel (vagy épülettel) való átmeneti szervesülést minél többféle felállásban kipróbálják. Azt sem árt tudatosítani, hogy az adott „hoszt” (vagy az általa megjelenített típus) kritikáját mennyire teszi maradéktalanul lehetővé a Teleport kétségkívül kiszolgáltatott helyzete, bár első kiállításuk esetében az árnyalt megközelítés maradéktalanul megvalósult.
Szimán György egyik portálja. Párdarabja az előző fotón a sarokban megbújva látható I Fotó: Bognár Benedek – Simon Zsuzsanna
A Bocskai úti TIT székháznak ráadásul különösen erős háttértörténete van, melyet a Tértágítás látogatói Bódi Lóránt kutatásából ismerhettek meg. Az épület eredetileg, a harmincas évek közepén zsinagógának épült. Ez az utolsó olyan zsinagógaépület Magyarországon, amit eleve ezzel a céllal emeltek, ráadásul modern stílusban: letisztult, nagyvonalú formakezelés, visszafogott díszítés jellemezte. Mai formáját a hatvanas évek végén nyerte el, miután a hitközségtől tanácsi kézbe került, és az ide beköltöző TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) számára kívül-belül radikálisan átalakították. A hely szelleméhez hozzátartozik még a TIT szintén figyelemreméltó története (melyet egy másik bemutatott kutatás, Balázs Katáé jár körül), illetve az épület erős, „megállt az idő” atmoszférája a szocialista tudósokat megörökítő bejárati mozaikkal, a különböző ásvány- és egyéb gyűjteményeknek helyet adó tárlókkal, Kádár-kori berendezéssel, használtkönyv-vásárral. Az épület történetét a kiállításon Alpern Bernadett Used stones című, évek óta egyre bővülő fotósorozatának pár darabja helyezte tágabb kontextusba, melyen funkcióváltáson átesett és magukra hagyott zsinagógákat örökít meg Európa-szerte.
Számomra egyelőre eldöntetlen kérdés, hogy a Teleportnak a kortárs művészet számára szokatlan helyszínekre való terjeszkedésével egyúttal célja-e új közönségek elérése is: mennyire nyitnak például az őket befogadó intézmények törzsközönsége felé, jár-e a tértágítással egy új közvetítői attitűd is, vagy maradnak a kiállítóterekben megszokott kommunikációnál? Ez a kérdés hatványozottan föltehető a Teleport esetében, hiszen az általuk megcélzott intézmények többsége eredetileg éppen a közművelődés és ismeretterjesztés égisze alatt jött létre. A kiállító művészek közül Pálinkás Bence György Népmívelés – Közművelődés – Közösségi művelődés című munkájában vetette össze az elmúlt száz év közművelődési koncepcióit programadó szövegek és építészeti elképzelések mentén. Az elmúlt években a művelődési házakkal foglalkozott már Andreas Fogarasi, a Csakoda, vagy a Tehnica Schweiz és Katarina Šević is – Pálinkás műve egyrészt aprólékos és sokrétű megközelítésmódjával ad újat a témához, illetve az alkotó alappozíciójával, aki a Fővárosi Művelődési Ház által foglalkoztatott kulturális közmunkásként végezte el kutatását.
Pálinkás Bence György installációja: a három videóban egy 1906-ban, egy 1979-ben, és egy 2012-ben épült közművelődési intézményt láthatunk I Fotó: Kútvölgyi-Szabó Áron
A Tértágítás cím a bevett keretekből való kilépésre is utal, emellett az elmúlt években rohamosan szűkülő lehetőségeket ismerve egy ilyen, hangsúlyozottan a térnyerésre, vagy a kitáguló tüdőre, lélegzetvételre is emlékeztető cím a fiatal generáció esetében minimum reményre ad okot, már ami az idáig vezető út megértésére, a jelenlegi terep felmérésére és a hogyan tovább lehetséges módjainak körüljárását illeti. A Tértágításban ugyanis hangsúlyosan jelent meg a múlt-jelen-jövő átjárhatósága is, időben is kitágítva a kiállítás terét. A nomádságból adódó helyváltoztatás majdani ígérete mellett – mely ezt a kiállítást és helyszínt eleve valami kezdetének jelöli meg, és a jövő iránti várakozásunkat felkelti – a kutatásoktól, és kurátori szövegektől kezdve a műveken át azt érzékelhetjük, amire már korábban is utaltam: a múlt és a jelen megértéséhez minden esetben kapcsolódik annak igénye, hogy az esetleges felismeréseket később hogyan tudják továbbvinni a saját (akár kurátori, akár művészi) gyakorlatukban a résztvevők.
Leitner Levente p-900 típusú teleportáló gépe, jelenleg üzemen kívül I Fotó: Bognár Benedek – Simon Zsuzsanna
Ennek a térbeli és időbeli tágasságnak megfelelően első, programadó kiállításukban talán kissé túl sok mindent szeretettek volna bemutatni, összesűrítve az őket foglalkoztató kérdéseket. Így a kiállítás a kutatási anyagokkal, valamint a – majdnem kizárólag erre az alkalomra készült – művekkel szándékai szerint egyaránt reflektált a helyszínre, a művész intézményrendszerben betöltött szerepére, a kanonizálódási folyamatokra, a második nyilvánosság fogalmára, a szocialista közelmúlt feldolgozására, és saját pozíciójukra, azaz a mai helyzetre. A Teleport legfontosabb céljai közé tartozik az is, hogy fiatal művészekkel dolgozzanak együtt, ez a Tértágítás esetében az új munkák miatt intenzív együttgondolkodást jelentett, ahol majdnem mindenki más irányba indult el a kurátorok által felvetett rengeteg téma közül. Mindenképp kiemelendő, hogy jelen esetben többen a közelmúlt feldolgozására tettek kísérletet, és az elmúlt időszak több, „kortárs reflexiókat” felvonultató kiállításával, együtt – Gadó Flóra szavaival – azt a generációs jelenséget járják körül, „hogyan lehet emlékek nélkül emlékezni”.
Laci & Balázs: Thermoflux I Fotó: Bognár Benedek – Simon Zsuzsanna
A kiállítás az épület emeletén kapott helyet egy érdekes adottságú térben: a négyszögletes alaprajzú, nagy, összefüggő teret középen egy tojásdad előadóterem osztja ketté. A Tértágítás csak az egyik felét lakta be: a köríves, ajtókkal tagolt falakon kívül két mű zárta le jelképesen a kiállítás terét, Leitner Levente átmenetileg üzemen kívüli teleport-masinája, és egy helyben lakó pálma, mely ezúttal egy installáció szerves résztvevőjévé avanzsált Rudas Klárának köszönhetően. A műegyüttes így nem szigetelődött el a tér másik felében található tárgyaktól, alkalmassá válva a zavarkeltésre: tulajdonképpen meddig tart a kiállított anyag, és honnan kezdődik a „külvilág”, azaz jelen esetben a TIT belvilága, megszokott konstellációival? A térhatárokat olyan művek mosták el még inkább, mint Laci & Balázs a kiállítótér falára kivándorolt kvázi-kézszárítója, melynek működő hasonmása a TIT egyik-másik mosdójában is megtalálható (sok másik magyar közintézménnyel egyetemben, melyekben a nyolcvanas évektől díjnyertes hazai Thermofluxok fokozták a korszerűséget), valamint Szimán György élőben kivetített trükkös portáljai, melyek tökéletesen alkalmasak voltak a térérzékelés összezavarására, és saját pozíciónk állandó megkérdőjelezésére.
Rudas Klára Itthol című installációjában a pálmafa alatti asztalon tologatós játékok mintájára rendezhettük újra a TIT terének mintázatait feldolgozó nyomatsorozatát I Fotó: Bognár Benedek – Simon Zsuzsanna
Az ovális, mozaikkal borított középső falat a kurátorok infófalként vonták be a kiállításba. Ezen három kivonatolt kutatás kapott helyet, melyekre fentebb már röviden utaltam. A kurátorok (Don Tamás, Gadó Flóra és Istvánkó Bea) nem maguk végezték el a kutatómunkát a meglehetősen rövidre szabott előkészítés során, hanem rendkívül szimpatikus módon, fiatal kutatókat kerestek meg, akik az őket érdeklő témákkal már korábban behatóan foglalkoztak. Így a Teleport egyfajta publikációs felületté is változott, nagyobb átjárást biztosítva a különböző szakterületek közt. Bódi Lóránt egyik munkája a Bocskai úti épület történetét dolgozta fel. Balázs Kata TIT-ről szóló izgalmas kutatása magát a szervezetet mutatta be, főleg a művészeti szakosztály nyolcvanas években, a Kossuth Klubban szervezett eseményeire koncentrálva. Fontos kiemelni, hogy az általa legrészletesebben ismertetett események már egészen más légkörben történtek, mint amelyben az ugyancsak a falon ismertetett Petrigalla Pál-féle lakásszalon működött az ötvenes évek végétől a hetvenes évek elejéig. A Petrigalla-anyag (szintén Bódi Lóránt munkája) kilóg a kiállítás kontextusából, bár hiánypótlóan tárja fel egy korábban minimális mértékben ismert hely működését. Eredetileg a szervezők három különböző „intézménytípust” szerettek volna a kutatásokkal bemutatni a Kádár-korból, a harmadik az egyetemi helyszínekkel foglalkozott volna. Ehelyett került be végül magáról a Bocskai úti épületről szóló anyag.
Lehet, hogy jobb döntés lett volna ebben az esetben, ha inkább a TIT-re és az épületre koncentrálnak az infófallal, bár kétségtelen hogy a Petrigallához lazán kötődő elemek azért finoman áthálózzák a kiállítást. Szemző Zsófi rejtélyes görög művészének élettörténet-rekonstrukciója a múlt töredékeiből szintén érdekes analógiákat mutat azzal, ahogy egy kutató próbálja a csekély fennmaradt dokumentumból rekonstruálni Petrigalla titokzatos figuráját, és megismertetése által nagyobb helyet követelni neki a kánonban. Erményi Mátyás sorozata pedig a „poroltó ellenőr” munkakörén keresztül idézi meg a korszakot, ami látszattevékenységként sok értelmiségit, művészt mentett meg akkoriban a közveszélyes munkakerülés vádjától (akárcsak Petrigallát a TIT-nél betöltött külső munkatársi pozíciója). Micsinai Tamás, aki az egyik Petrigalláról jelentő ügynök volt, amúgy szintén dolgozott poroltó ellenőrként. Mindezzel együtt a Petrigalla-anyag izgalmasabb felütése lehetett volna például egy lakáskiállításnak, és a Tértágításnak se tett volna feltétlen rosszat, ha az épület és a TIT története, az intézményrendszer változásai, a közművelődés témája, és a galéria működésmódja által játékba hozott kérdéseknél marad.
Szemző Zsófia: Alexandros Papadopoulos was here, itt járt Papp Sándor I Fotó: Kútvölgyi-Szabó Áron
Az indulási drukk elmúltával, ha már nem akarnak egy kiállításban mindent megmutatni, valószínűleg még izgalmasabb eseményekbe futhatunk bele a Teleporttól. A helyszínek által körbejárható témák, illetve saját intézményrendszerben betöltött pozíciójuk folyamatos újraértelmezési kísérlete, a különböző formátumokban való gondolkodás miatt fontos, hogy a Teleportnak legyen ideje a kiteljesedésre és ne csak egy pár alkalom után kifulladó felbuzdulás legyen, hanem egy szisztematikusan építkező kezdeményezés. A kissé túlságosan is előtérbe helyezett múltfeldolgozás helyett jobban fókuszálhatnának a mobilitásukból adódó szabadságra, hiszen saját helyspecifikus, alkalmazkodó, kaméleonszerű működésük rengeteg kísérletezésre ad lehetőséget.
