Mit jelent a digitális kép?

Sokszor kérdezik tőlem, hogy meg tudom-e különböztetni a digitálisan és az analóg módon készült fényképeket, ha már ilyen sokat foglalkozom a digitális képek mögötti apparátusokkal. Ilyenkor rá kell világítanom arra, hogy pont ebben a kérdésben értik félre a legtöbben a digitális fotográfia mibenlétét. A leképezés technikája ugyanis már több éve egy olyan határ fölött mozog, hogy a különbség elenyésző és igazából szinte teljesen irreleváns. A ma ismert digitális technológiák arra születtek, hogy az analóg képalkotást minél pontosabban imitálják (és persze immaterializálják). Így, mivel a gyártóknak is az alapvető célja a tökéletes utánzás, képi dimenzióiban lényegi különbség már nem fedezhető fel. Ami miatt a digitális kép egy teljesen új esztétikai kategória felállítását követeli, az a képpontjainak a kalkulálhatósága.

marshal mcluhanról készült videó alapján generált forma_ forrás- prosthetic knowledge.gif

Marshall McLuhanről készült videó alapján generált forma | © prostheticknowledge.tumblr.com

A kalkulált kép

A digitális kép diszkrét képpontokból áll össze, ami azt jelenti, hogy mindegyik képpontjának van egy matematikailag meghatározható (számban kifejezhető) konkrét értéke. Ezekkel az értékekkel lehet műveleteket végezni, akár már a szenzorból való kiolvasás pillanatában is. Ez teljesen új alapokra helyezi a technikai képekről való gondolkodást. A képalkotás eddig zárt rendszerben, egyértelmű kémiai folyamatok mentén történő folyamat volt. A digitalizációval viszont elvesztette a direkt kapcsolatát a valósággal. A látvány és a megörökített kép közé megannyi „black box” ékelődött.

A diszkrét kép valós időben történő kielemzését, manipulációját, illetve a benne letárolt információk feldolgozását hívják „computational photography”-nak. Magyarul talán fotografikus számítástudománynak lehetne nevezni. A képalkotás legaktuálisabb és sokak által kutatott ága. Ez a hozzáállás azért követel új esztétikai alapokat, mert itt már nem a fény által továbbított látvány letárolásáról van szó, hanem a valóság szenzoros vizsgálatáról és a szenzorjelek kiértékeléséről.

Az, hogy a képkészítő milyen elvárásokkal és kompetenciákkal rendelkezik, nagyban befolyásolja, hogy mennyiben használja ki a digitális kép sajátosságait. A privát célú fotózásnál a digitális kép immateriális jellege a legmeghatározóbb. Mivel anyagi ráfordítás nélkül szinte végtelen számú kép hozható létre, bárki addig kísérletezhet, amíg meg nem találja a számára megfelelő kompozíciót. Az utóbbi években a számítástudomány egyre számottevőbben jelenik meg a tömegtermékekben: expozíció javító automatizmusok (arckövető fókusz, mosolyfelismerés, HDR) segítik a felhasználót. Az említett jelenségek miatt mondhatjuk, hogy demokratizálódott a képkészítés. Nincs szükség hozzá semmilyen előismeretre vagy komolyabb felszerelésre. Amennyire üdvözlendő a hozzáférhetőség kitágítása, ugyanannyi problémát is vet fel, hogy a privát fotók többsége a legminimálisabb kultúrtechnikai ismeretek birtokában készül.

Tasos Zembylas szerint az érzékelés (látás) nem pusztán egy inger, hanem inkább egyfajta viszonykészlet, mely alapvetően több jelentésmezőt gerjeszt. Az érzékelés értelmezéshez kötődik és ott, ahol jelentés jön létre mindig megtalálható egy gyakorlati mező, egy gyakorlati háttér is, amely megelőzi és már előzetesen strukturálja a megértési aktust. A látás egy kultúrtechnika birtoklását feltételező kompetencia, egy olyan kulturálisan gerjesztett képesség, mely mindig specifikus és gyakorlathoz kötődik. A probléma csak annyi, hogy a mobilfényképezés korában a vizuális kultúra nevelés szerepét átvették a közösségi oldalak

Az alkalmazott fotográfia, egy az egyben az analóg (filmes) fotográfiai formanyelvet használja, így ezen a téren nem hozott túl sok változást a digitalizáció. Azt leszámítva persze, hogy a feldolgozás sebessége és a publikálhatóság gyorsasága hihetetlen mértékben felgyorsult. A fotóriporterek esetében ez igen fontos tényező, főleg ha a híriparban dolgoznak. A globális média és a hozzá köthető képek átalakulásáról egyébként egy pár hónapja jött ki egy igen izgalmas kiadvány: a Colors folyóirat Making the News című száma. Mint ahogy a Colors is több esszéjében kitér rá, ennek a szakmának a máig legnagyobb kérdése a hitelesség.

femto ke_palkota_s_forra_sMIT.gif

Femto képalkotás | © MIT

A tudományos és ipari felhasználás szintje az, ahol a leginkább kibukkannak a digitális fotográfia kalkulálhatóságának előnyei. Ma már egyáltalán nem számít nagy dolognak, hogy egy lefényképezett témából virtuális 3D modellt lehet létrehozni, pusztán a több szemszögből elkészített képek adatait felhasználva. A Heliometrikus eljárás, pedig a nap mozgása miatt bekövetkező látvány változásokat kihasználva képes ugyanerre. Az elmúlt évek legnagyobb szenzációja azonban a femto fotográfia volt. Az MIT média laborjában a Ramesh Raskar vezette kutatócsapatnak sikerült kidolgoznia egy eljárást, amivel a fény terjedését tudják megörökíteni. Esetükben már inkább a szenzorosan felfogott adatok vizualizációjáról van szó, semmint klasszikus fényképezésről. Azonban az észlelés alapja itt is a fényérzékeny szenzor, akárcsak a lakossági gépek esetében. A különbség csak a szenzor érzékenységében és az általa gyűjtött hihetetlen mennyiségű adat feldolgozásban mutatkozik. Nagy kérdés, hogy az említett példák, illetve a lehetőségeket folyton feszegető egyetemi kísérletek mikor és milyen körülmények között lesznek hozzáférhetőek szélesebb körben.

A példa sajnos azt mutatja, hogy a jelenlegi helyzetben a digitális képalkotás hasznát a kereskedelmi szektor tudja a leginkább kiaknázni. A VIP vendégeket már algoritmusok ismerik fel, és a kirakatok sikerességét is a képfeldolgozó egységek igazolják vissza:

 


A digitális rögzítésnél szinte mindegy, hogy álló vagy mozgó képről van-e szó, a  technológiai háttér mindkét esetben a fényérzékeny szenzor. Az egyetlen ok, amiért csak az elmúlt 4 évben terjedtek el a mozgókép rögzítésére is alkalmas eszközök, az a számítási teljesítmény. Egy HD videó folyam olyan léptékű adatmennyiség, aminek kezelésére, feldolgozására, letárolására csak az elmúlt évek számítástudománya kínált megoldást. A számítástechnika további fejlődésével azonban már nemcsak az adatokat tudjuk majd kezelni, hanem a videók és a képek tartalmáról is valós időben kapunk majd információkat. Akár olyan zavarba ejtő dolgokról is, mint a videó alanyának érzelmei.  Két komponens határozza meg, hogy mi fog átszivárogni az egyetemi kutatólaborokból a mindennapokba: az egyszerűség és az eladhatóság. Mint a kereskedelmi szektor által használt példákból láthatóvá vált, a különböző mintafelismerések igen könnyen hasznosíthatóak és eladhatóak. A fogyasztási szokások nyomon követését (tracking) segítő digitális képalkotásnak tehát mindig lesz piaca. A technológia ilyen típusú használata sajnos egyre inkább növeli a centralizált rendszerekkel szembeni kiszolgáltatottságot.

A privát képalkotás frontján pedig egy másik probléma jelenik meg: a már említett inkompetencia. A point-and-shoot kamerák (és a mai megfelelője, a mobil fotózás) a végletekig leegyszerűsítették a képalkotási folyamatot, így bármi, ami ennél bonyolultabb, azt csak nagyon indokolt esetben tanulja meg használni a mindenkori vevő. A legjobb példa erre a Lytro kamera esete. Ez a szerkezet gyakorlatilag forradalmasította a képalkotást, az elkészített kép bármelyik pontjára az expozíció után is lehet vele fókuszálni. Azzal viszont nem számoltak a tervezők, hogy az utólagos fókuszálás feladata, az egy gomb lenyomásához szokott felhasználókra, olyan plusz terheket ró, mellyel nem kívánnak foglalkozni. Így a Lytro jelenleg, csak egy izgalmas kísérleti eszköz a technika fanatikusoknak.

Open source camera_craft-camera.com.jpg

Egy open source camera | © craft-camera.com

 

Jól látható tehát, hogy milyen éles a határ a digitális képalkotás lehetőségei és a használata között. Tény, hogy egy nagyon friss médiumról van szó, amelyik még nem találta meg a saját formanyelvét. Számomra azonban komoly kérdés, hogy ha kikristályosodnak a médium sajátosságai, az mennyiben szolgálja majd a használóit és mennyiben a gyártóit. Mivel hihetetlen komplex rendszerekről van szó, a digitális képalkotó eszközök szinte teljesen hozzáférhetetlenek és megfelelő infrastruktúra nélkül reprodukálhatatlanok. Ez különösen megnehezíti az egyedi, médiumspecifikus önkifejezést. Az algoritmusok sokaságán keresztül megtapasztalt kép – mely egy zárt, a gyártó által uralt rendszerből származik – nem kecsegtet túl sok jóval. Szerencsére vannak olyan kezdeményezések, amik szembemennek ezzel a trenddel: open source kamera operációs rendszerek, és open source kamerák.

mu_holdke_p fe_nye_rte_keibo_l virtua_lis dombormu_-forra_s_Viskovic Jelena -Pa_ll Tama_s .jpg

Viskovic Jelena – Páll Tamás: Műholdkép fényértékeiből virtuális dombormű | © viskovic-pall.com

 

A médium lehetőségeit és az önkifejezés útjait tehát művészeknek, mérnököknek, innovációra éhes csapatoknak kell majd kikísérletezniük, mert a jelenlegi tendencia az, hogy jól kontrollálható disztribúciós csatornákba  (pl. Instagram) tereljék a digitális képalkotást. Az újító szándékhoz nem elég az alapvető fototechnikai ismeretek elsajátítása, még a képek kalkulálásának tudományába vagy a mikroelektronikába is bele kellene látnia annak, aki mélységeiben is fel szeretné fedezni az ilyen típusú képalkotás lehetőségeit. Így érthető, hogy hazánkban is viszonylag kevesen foglalkoznak azzal, hogy mit is jelenthet egy digitális kép.

6 thoughts on “Mit jelent a digitális kép?

  1. “A digitális kép diszkrét képpontokból áll össze, ami azt jelenti, hogy mindegyik képpontjának van egy matematikailag meghatározható (számban kifejezhető) konkrét értéke.”
    A “digitális kép” valójában mindössze annyit jelent, hogy ezeknek a képpontoknak az értékét célszerűségból kettes számrendszerben írják le. A diszkrét képpontokra bontott kép sokkal régebbi keletű. A régi magas-, vagy az offsetnyomás raszterra (diszkrét képpontokra) bontott képe, vagy a TV-képernyőn látott kép nem volt “digitális kép”, mégis, a képpontok értékeinek célszerű változtatásával messzemenőkig tudták manipulálni a képet – analóg eszközökkel. Ráadásul a nyomdai raszterkép mindig is bináris volt, hiszen éppen azért kellett létrehozni, mert a magasnyomó és az offset nyomdagép csak kétféle lehetőséggel bírt, egy adott helyre vagy feketét nyomott, vagy semmit. Éppúgy, mint az ezüsthalogenid kristály, aminek szintén csak kétféle kimeneti állapota van: vagy teljesen megfeketedik a hívás során, vagy egyáltalán nem, és akkor kimosódik. A zselatinos ezüstkép tehát eredendően bináris, viszont a CCD vagy CMOS lapka analóg jelet produkál a fény hatására, és ezt az analóg értéket írják át kettes számrendszerbe.
    Ha létezik “digitális képi világ”, annak sajátszerűségét szerintem nem a digitalizálás ténye határozza meg.

  2. A diszkrét képnek már valóban hosszú multja van. Azonban a digitális kép adatjellegébő adódó kalkulálhatósága, csak az elmúlt évek szenzortechnikai és számítástechnológiai fejlesztései okán teljesedhetett ki. Sokat foglalkoztam magam is analóg elektronikus jelek manipulálásával ( http://www.vintagedigitalism.hu/?p=282 ), illetve a digitális technológia saját kezű kibővítésével ( http://www.vintagedigitalism.hu/?p=61 )és tapasztalataim szerint, egyikben sincs olyan sok továbbfejlődési lehetőség, amely olyan erős irányt kijelölhet a fejlődésre, mint a képszenzor által felfogott látványok adatként való kezelése.

    A digitális képi világ legszembetűnőbb sajátossága, az új típusú terjesztési csatornák (Instagram, Facebook, blogok, felhő alapú szolgáltatások), de meglátásom szerint ezek a csatornák csak az új technológiák adta lehetőségek kiszolgáló rendszrei. A fejlődés irányát a kalkulálhatóság dimenziói fogják meghatározni. Ezekről a ma még mindennapos szinten nem jelnlévő irányokról próbáltam egy keresztmetszetett adni.

  3. @Peter Timar:
    Szerintem a mondat nem a digitális képet magát definiálta, csak egy jellemzőjét írta le.
    De a digitális kép meghatározásának szempontjából sincs jelentősége annak, hogy a képpontok jellemzőit kettes, tízes, hexa vagy más számrendszerben írják le, maga a digitális kifejezés nem analóg (:))a bináris kifejezéssel. A kettes számrendszerben való megjelenítés a feldolgozás egyes szakaszainak jellemzője, nem pedig a képponté. (Ahogyan egy képszerkesztőben már a tízes vagy hexa jellemző.)
    Az, hogy korábban is léteztek diszkrét elemekkel (is) működő technológiák (némelyik e részében de facto digitális), nem mond ellent annak, hogy a digitális kép diszkrét – számokkal pontosan leírható – képpontokból épül fel.
    Ezért azt hiszem, az idézett mondattal nincs semmi baj, az korrekt. Talán nem teljes, de az adott szövegkörnyezetben elég.

  4. @ Csiszár Mátyás

    Csiszár Mátyás :

    ” . . .Az alkalmazott fotográfia, egy az egyben az analóg (filmes) fotográfiai formanyelvet használja, így ezen a téren NEM HOZOTT TÚL SOK VÁLTOZÁST A DIGITALIZÁCIÓ. Azt leszámítva persze, hogy a feldolgozás sebessége és a publikálhatóság gyorsasága hihetetlen mértékben felgyorsult. A fotóriporterek esetében ez igen fontos tényező, főleg ha a híriparban dolgoznak. A globális média és a hozzá köthető képek átalakulásáról egyébként egy pár hónapja jött ki egy igen izgalmas kiadvány: a Colors folyóirat Making the News című száma. Mint ahogy a Colors is több esszéjében kitér rá, ennek a szakmának a máig legnagyobb kérdése a hitelesség. . .”

    Gellér Judit, Az i-kre a pontok

    tranzit.blog.hu/2013/12/10/az_i-kre_a_pontok#more5684347

    “posztfotografikus” link

    Hornyik Sándor :
    A fotográfia a kép korszakában
    Megjegyzések a fotóművészeti mező feltérképezéséhez

    4.oldal

    ” . . .A fotográfia szempontjából nézve a digitális korszakváltás azt jelenti, hogy az elektronikus képrögzítő berendezések, a különféle szkennerek és kamerák, illetve a számítógépek grafikus szoftverei
    képessé tették felhasználóikat arra, hogy átalakítsák és megváltoztassák a korábban jobbára objektívnak tekintett fotografikus képet. A kép ebből a szempontból elveszítette
    indexikusságát. És ez nem csak azt jelenti, hogy át lehet alakítani a valóság tárgyszerű lenyomatát, hanem azt is, hogy a semmiből (értsd: numerikus adatokból) is létre lehet hozni képeket, és alternatív, virtuális valóságokat. Ez egyrészt ahhoz vezetett, hogy MEGRENDÜLT A FOTOGRÁFIA „REALITÁSÁBA” VETETT KORÁBBI BIZALOM, másrészt ahhoz, hogy a kép még a korábbinál is rosszabb ismeretelméleti helyzetbe került, absztrakt entitássá vált, elveszítette korábbi „testét”. . . .”

    Cs.M.
    ” . . .NEM HOZOTT TÚL SOK VÁLTOZÁST A DIGITALIZÁCIÓ . .”

    H.S.
    ” . . a digitális korszakváltás korszakváltás (következménye) . . . MEGRENDÜLT A FOTOGRÁFIA „REALITÁSÁBA” VETETT KORÁBBI BIZALOM . . .”

    Úgy tünik hogy itt mintha, minimálisan nézetkülönbség, hacsaknem, ellentmondás lenne.
    Mit gondol erről ! ? ?

    (Az esetleges ellentmondás önmagában persze nem baj.
    Sőt ! Talán megnyugtathatja Gellér Juditot. (Aki egyébként pertinens abban amit írt.)

    ——

    Második kérdés : Mit ért “formanyelv” alatt ?

    _____

    (( Most tekintsünk el a maga “ALKALMAZOTT fotográfia” kifejezésétől (ami egy magyar szabadalom, a fotográfia 175 éves történénetének összes képe lehet “alkalmazott”. Ez a szó par exc.
    az ‘alkalmazásra’,a ‘felhasználásra’ és nem a ‘készítésre’ utal. ))

  5. @aequare=:

    Formanyelvnek a művészi formaelemek azon rendszerét szoktuk nevezni, amely valamilyen szempontból viszonylag önálló, zárt egységet képez; egy adott művészeti ág, vagy egy-egy alkotóegyéniség speciális kifejezőeszközeinek, formai lehetőségeinek összessége.

    Alkalmazott fotográfia alatt -mint ahogy az a bekezdés második feléből kiderül- a híriparban dolgozó fényképészeket értem. Szintén itt térek ki arra is, hogy Hornyik Sándorral egyetérve “ennek a szakmának a máig legnagyobb kérdése a hitelesség”. Mivel Hornyikhoz hasonló kiválló gondolkodók, már alaposan körbejárták ezt a témát, nem éreztem szükségét a probléma bővebb kifejtésének.

    Az pedig belátható, hogy a híripart kiszolgáló szakemberek, egy igen szűk esztétikai mezőben mozoghatnak csak, melynek sarokköve a mindenkori hírfogyasztók képolvasási kompetenciáihoz való igazodás. Mivel az említett képolvasási kompetenciák az analóg fotográfia formanyelvén alapszanak, a híriparban dolgozók egyszerűen nem tehetik meg, hogy kisérleti eljárásokkal gazdagítsák “speciális kifejezőeszközeiket”.

  6. @Mátyás Csiszár:

    Amit ír csak megerősit az ‘ártatlan bárány’ (mellék)szerepben
    (amit kiosztottam magamnak). Vagy, ha akarja, azt is írhatom
    hogy Gellér Judit helyett – én nem nevében – kérdezem “hogy vannak e válaszok” ?
    Ezért kérdeztem hogy kinek higgyek
    magának : ‘a digitalizáció nem hozott túl sok változást’
    vagy Hornyiknak : ‘megrendült a fotográfia “realitásába” vetett korabbi bizalom’ ?
    Ismerje el, hogy ez egy alapvető kérdés. (még akkor is ha egy ‘ártatlan bárány’ kérdezi)
    Ha maga mindenáron egyet akar érteni Hornyikkal
    az a maga ügye de ettől a kérdés kérdés marad. . .
    Tehát ?

    (Most egy kicsit a maga malmára hajtva a vizet 🙂
    Cs.M. ” . . .az érzékelés (látás) nem pusztán egy inger, hanem inkább egyfajta viszonykészlet, mely alapvetően több jelentésmezőt gerjeszt. Az érzékelés értelmezéshez kötödik és ott, ahol jelentés jön létre mindig megtalálható egy gyakorlati mezö, egy gyakorlati háttér is, amely megelözi és már elözetesen strukturálja a megértési aktust. A látás egy kultúrtechnika birtoklását feltételezö kompetencia, egy olyan kulturálisan gerjesztett képesség, mely mindig specifikus és gyakorlathoz kötödik.” (5.bek.)

    (Ezzel mintha azt mondana hogy bizonyos (!!!!) schadografie ról hihetjük hogy egy Mars-lakó portréja de egy alma-képről majd nem jut eszünkbe egy eddig még sosemlátott ásvány mikroszkopikus képe. Helyes.)
    —-
    Cs.M. : “Szintén itt térek ki arra is, hogy Hornyik Sándorral egyetérve “ennek a szakmának a máig legnagyobb kérdése a hitelesség”.
    Ha ezt írná Hornyik is, ezt a szót használná (most hirtelen nem emlékszem) akkor erről én azt gondolom hogy “ennek a szakmának” nem a ‘hitelesség’ hanem a hihetőség a “legnagyobb kérdése”.
    Egy képen egy hús-vér nyúl egy valódi úthengert visz a hátán.
    Ez nemhihető.
    Ez a kép megjelenik egy újságban :
    “Egy hús-vér nyúl egy valódi úthengert visz a hátán.” aláírással.
    Ez az újság hitelét veszti.
    A “hitelesség” azokra a médiakra vonatkozik amelyeken, vagy amelyekben, “ennek a szakmának” a képei feltűnnek.
    Ez a különbség, így, első pillantásra, szinte jelentéktelennek tűnik de Hornyik Sandor necrophage, de legalabbis necrophile, szövegének mondatrésze : ” . . .megrendült a fotográfia „realitásába” vetett korábbi bizalom . .” mindenekelött a médiára vonatkozhatna.
    Minden szerző a fotó utópisztikus voltárol ír már 51-ben.
    Miért nem tette inkább a ‘bizalom’ szót (is) idézőjelbe Hornyik ?

    Tehát kinek higgyen Gellér Judit (és vele én is) ?
    Magának vagy Hornyik Sándornak?

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány