Wachsler Tamás, a Kossuth tér átépítésének programvezetője a Magyar Narancsban arra a kérdésre, hogy mit is jelent pontosan a tér 1944 előtti képzőművészeti arculatának visszaállítása, azt nyilatkozta: “Kizárólag a téren jelen lévő képzőművészeti alkotásokat jelenti. Csak a szobrokat.” (“Az én szempontomból ez technikai probléma”, Magyar Narancs, 2012.05.03.) Ám az olvasó ettől nem lett okosabb. Ha azonban az olvasó nem naiv, bizonyosan eszébe jut, hogy az ilyesmi mégsem pusztán technikai ügy. És nem is esztétikai. Szobrok, emlékművek lebontása, eltávolítása, áthelyezése, új környezetbe helyezése, szinte mindig politikai-ideológiai okok következménye.
Az 1956. október 25-i sortűz áldozatainak emléke. Kampfl József szobrászművész és Callmeyer Ferenc építészmérnök közös munkája | © szoborlap.hu
Azt pedig már kívülről fújjuk: 1944 az új határkő, bele van írva a Preambulumba, az úgynevezett Nemzeti hitvallásba is. Amibe viszont nincs beleírva sok minden más (ha már kell efféle szöveget írni egyáltalán), például 1848 sem, ámbár 1956-ra történik benne utalás, mindez itt most nem mellékszál. Az is világos (tényleg: “nekik” is világos?), hogy 1944 emlegetése egyrészt történelmileg erősen ellentmondásos, másrészt veszélyes, mert gyakorlati következményei teljességgel végiggondolatlanok, a szobrok tekintetében pedig egyenesen értelmetlen. Azt a teret, ugyanúgy, ugyanazokkal a szobrokkal visszaállítani abszurdum. (Hogy pontosan mely szobrokkal, arról több helyen is olvashatunk, például Gerő András történész Retrotér című cikkében, a Magyar Narancsban.) Hogy mit állít a kormányzat a térre, azt nem tudjuk biztosan. Hogy mit bont el, azt körülbelül igen, bár eddig mindössze három műről tudjuk, hogy elkerül jelenlegi helyéről.
A forradalom lángja. Lugossy Mária munkája| © szoborlap.hu
A Károlyi Mihály emlékmű (Varga Imre, 1975), a József Attila emlékmű (Dunánál, Marton László, 1980 ), és minden valószínűség szerint A Forradalom Lángja (Lugossy Mária, 1996). A Rákóczi-szobor (Pásztor János) már 1944 előtt megvolt, a Kisfaludy-féle Kossuth emlékmű (1952) eltávolítása pedig felmerült, de a helyébe visszaálmodott, jelenleg Dombóváron található Kossuth-szoborcsoportról (Horvay János, 1927) mintha mostanában már nem beszélnének. Sőt, Wachsler úgy fogalmaz, “a Rákóczi és a Kossuth szobor adott”, azaz, minden jel szerint maradnak. Nagy Imre szobra (Varga Tamás, 1996) éppenséggel nem a Kossuth téren áll, s körülötte megint csak csend van, amióta az egyik adományozó, Demján Sándor a sajtóban belengette, visszakéri az adományt, ha piszkálják a művet. Nem lehet tudni, mit gondolnak a tér átalakítói Kampfl József szobrász és Callmeyer Ferenc építész munkájáról a földművelésügyi minisztérium falán, azaz falában (A Kossuth téri sortűz áldozatainak emlékműve, 1999). Meglehet, nem gondolnak róla semmit, vagy akár észre sem vették, hogy ott van. Kligl Sándor Kovács Béla szobra (2002) pedig, legyünk őszinték, igencsak banálisra sikerült, s mintha annyira nem hiányozna senkinek, hogy ki is maradt a mostani vitákból. Pontosítok is mindjárt: viták nem voltak itt, inkább diktátumok és azokkal szembeni tiltakozások. Szóval kimaradt a tiltakozásokból, amelyeket főként a városlakók kezdeményeztek, az egyszerű “nagyközönség”.
A közvélemény – vagy jelen esetben helyesebb volna tényleg városlakót mondani – elég jól kifejezte, milyen a viszonya a tér egyes szobraihoz. A József Attila szobor körüli akciók, a civilek kezdeményezte monstre versmondás megmutatták: egyszerűen szeretik azt a művet. Ezzel az érzelmi kötődéssel nehéz mit kezdeni az elméletek szintjén, hiszen a mű minősége enyhén szólva is vitatható. De tény, hogy a kvalitásbeli problémák ellenére azok, akiknek szól a mű, Budapest polgárai, jobbára a költő és életműve lealacsonyításaként, eljelentéktelenítéseként élik meg, hogy az – ahogy állítólag a tervekben szerepel – az alsó rakpartra kerüljön. Maga Marton László gondosan járt el az elhelyezés megválasztásánál, de ne hallgassuk el, hogy a jelenlegi helyről és a műről is voltak viták a szobor felállítása körül. A korabeli bírálatokból a sajtóban maga a művész özvegye is idézett, miközben természetesen elfogult a művész oldalán és egyébként pedig nem járult hozzá, hogy a szobrot elmozdítsák a helyéről. A “kommunista munkásköltő” mitológiáját a szocializmus erőltette, sokszáz iskola és üzem faliújságján szerepeltek színes papírból kivágott József Attila-idézetek, a “Dolgozni csak pontosan, szépen…” több generációnak is a könyökén jött ki, s az idézet többi részét, például, hogy “munkádon más keres”, rendszersemlegesen hallgatják el. Azt, hogy a költő ott, a Parlament mellett kapott helyet, nem lehet leválasztani a szocializmus manipulált József Attila-képéről. Ugyanúgy a hivatalos, idomított, zászlóra tűzött költő jelent ott meg, még ha az ücsörgés a hétköznapiságot hansgúlyozza is. A mű erénye, hogy legalább deheroizál, ám fel sem merült, hogy ez az alak ott, bronzba öntve nem a párt kedvenc költője. Ugyanakkor – megint csak hangsúlyozzuk – az idő megtette a hatását, a szobor, a hely és az értelmezés levált minderről. Megváltozott a kulturális, politikai és történeti kontextus, ha frappírozni akarnánk, azt mondhatnánk, csak a költői életmű nem változott meg. Valójában nem a szobor, hanem József Attila élte túl a manipulációt és hamisítást, ám ha most szobrának el kell kerülnie helyéről, sokan fogják úgy érezni, hogy a jelenlegi hatalomnak a költő van útban, a személy, az életmű, a szövegek s nem pedig a műtárgy, bronz és kő. Az is biztos, hogy ha lett volna transzparens, értelmes és széleskörű vita magáról a térről, ha az elhelyezésnél konszenzusra törekedtek volna, ha a kormányzatnak nem volnának szinte naponta egyéb más, kultúramentesítő, birtokbavevő, represszív gesztusai, az áthelyezés nem vert volna ekkora port. Nagyon nehéz ma pusztán egy lokációról beszélni, hogy hol jobb a szobornak, a Parlament melletti zöld területen, vagy a “rakodópart alsó kövén”.
Károlyi Mihály-szobor. Varga Imre munkája | © szoborlap.hu
Lehetséges, de valószínűleg fölösleges az emlékmű-szobrászatról pusztán esztétikai szempontok alapján gondolkodni. Ennek eleven illusztrációja lehetne a József Attila szobor is és a Károlyi szobor is. Ez utóbbit az a művész hozta létre, aki a múlt rendszerben abszolút kedvezményezett volt, és ez a pozíciója 1989 után sem rendült meg. A szobor ügyes mesterember munkája, nem több. Ráadásul megint csak az akkori állampárt önlegitimáló erőfeszítéseinek egyikeként állították fel, a “vörös gróf” MSZMP általi újrafelfedezésének idején. Károlyit akkor beemelték a populáris szférába is, és lassanként “szabad lett” még filmben is beszélni róla, miközben persze mindez magyarázás, “elhelyezés” volt a hivatalos kánonban. Megint csak történelemhamisítás és manipuláció eredménye a szobor, s a maga korában felállítása gyanúba keverte Károlyit is. Mégis, akár a József Attila emlékmű esetében, itt is azt láthatjuk, más jelentésekkel telítődött az elmúlt idő alatt. Túl azon, hogy az egyik történelemhamisítást nem lehet a másikkal semlegesíteni, Károlyi ma valóban a köztársasági eszme hiteles megjelenítője sokak számára, akik ma az új állampárt gátlástalanságától éppen a köztársasági eszmét féltik, a szobor pedig mégiscsak az első köztársasági elnök szobra. S ne feledjük: Károlyit vehemensen támadta a neonáci Jobbik, megalázva magát a tárgyat, azaz magát szobrot is. Ha valamit a Jobbik támad, az azonnal felértékelődik, védendő érték lesz, a szoborrongálás pedig barbár cselekedet. A Károlyi szobor elbontása nem független Kövér László emlékezetes ígéretétől sem, mielőtt még hivatalos lett volna, megmondta, kvázi hatalmi helyről kinyilvánította, hogy nem marad a helyén. Tökéletesen elhibázott volt Kövér szereplése az ügyben (bár bornírtsága nem volt meglepő), amellett pedig nehéz helyzetbe hozta a technokrata Wachslert is, mert a szoborbontás folyamata most egyértelműen úgy tűnik föl, mint a Jobbik szándékának végrehajtása. Károlyi történelmi értelmezésében pedig úgy, mint a Jobbik értelmezésének kritikátlan kormányzati elfogadása. E pillanatban még senki semmit nem tud a Kossuth tér majdani képéről, de az biztos, hogy aki ma a kormánytól félti a köztársasági eszmét, már most okkal és joggal találja ellenszenvesnek az új teret s igazolva láthatja félelmeit.
Ha pusztán az objektumokat tekintjük, ma Horthy-szobrok állításáról szólnak a hírek, s még mindig áll – törvénysértő módon – a XII. kerületi turulszobor. Ebben a kontextusban szintén elképesztő arról olvasni, hogy – amint Wachsler jelezte – , “egységes ötvenhatos emlékműben” gondolkodnak a tér átalakítása kapcsán. Jelenleg két jelentősebb mű emlékezik ötvenhatra a téren (legális és féllegális emlékpontok vannak még ezeken kívül), Lugossy Mária és a Kampfl-Callmeyer alkotópáros munkája. Ez utóbbi helyspecifikus mű és egy nagyon izgalmas művészi gondolat – kissé félresikerült – megvalósítása. A golyónyomok, belövésnyomok, sőt, leomlott és úgyhagyott erkélyek a legerősebb vizuális jelek a budapesti házfalakon 1956-ból, sőt, sok helyen 1944-45-ből. Elevenné és átélhetővé teszik mindazt, ami a városban történt, amellett persze, hogy a különös sebhelyek arról is árulkodnak, mennyire elhanyagoltak bizonyos utcáink, épületeink. Nem utolsósorban pedig rámutatnak: a történelmünkkel való szembenézésben tetemes adósságunk van. A Kossuth téri sortűz tragikus fordulópont a 1956-os események sorában, Callmeyer Ferenc pedig átélte, jelen volt, a tömeggel együtt menekült be az árkádok alá a lövések elől. Rendkívül izgalmas kérdés lett volna, valóban mit kezd a két alkotó a lövedéknyomokkal, de a kiöntött és golyókkal jelölt nyomok mintha megszüntetnék a dokumentum-jelleget, éppen a sitilizáció miatt. A mű így elfedi, megtisztítja, majd megjelöli és ezzel sajnos el is jelentékteleníti az eleven és fájó nyomot. Ám mégis: van. A golyók vannak, s ízléstelenség, sőt, bűn volna eltávolítani őket a falból. Lövedéknyomot helyreállítani nem lehet, s a mai szemlélő megállapíthatja magában: egy nagy lehetőség kimaradt, egy megrendítő és valóban emlékezésre késztető hely szellemét sikerült kioltani. De különös módon, a munka mégiscsak felhívja a figyelmet arra, hogy Budapest tele van még lövedéknyomokkal, amelyekkel valamit kezdeni kellene, vagy legalább, amelyekről gondolnunk kellene valamit. Talán valami olyasmit, mint amit 2004-ben David Robin Wilkinson, aki Dorottya Galéria-beli kiállítása kapcsán azt tervezte, hogy a golyónyomok megatívjainak pozitív öntvényeiből hoz létre egy művet – egy szökőkutat. A nyomokból, az üres helyekből egy tárgyat.
Egységességről beszélni 56 esetében elég problematikus, nincs, nem is kell, hogy legyen egységes emlékezet, megítélés és értelmezés. Minden ideologikus emlékmű éppen ezért problematikus is egyben. Egy láng, az emlékezés lángja azonban nem az. Lugossy Mária munkája ezért volt (milyen érdekes, máris, önkéntelenül múlt időben fogalmazok) jó és tűnt időtállónak. Igényesen oldja meg azt a feladatot, amit egy “központi” emlékmű megalkotása jelent. A láng, azaz fáklya, amely a művész szándéka szerint az emlékmű legfontosabb eleme, eredetileg mindig október 23. és november 4. között égett volna, ám később ezt úgy módosították, hogy folyamatosan, bár “takarékon” égjen. Boros Géza idézi könyvében Mécs Imrét (Emlékművek ’56-nak, 1997, 1956-os Intézet), aki szerint a láng a “megnevezhetetlen és beskatulyázhatatlan csodára” emlékeztet. Azt már mi, innen tesszük hozzá, hogy talán éppen a megnevezhetetlenség lehet, lehetne a közös nevező 1956 forradalmának megítélésében. Szimptomatikus volna, ha eltávolítanák ezt a művet a térről. 1996-os megszületése transzparens folyamat volt, Göncz Árpád köztársasági elnök javaslatára, a forradalom negyvenedik évfordulójára, az Ötvenhatos Emlékbizottság kezdeményezte felállítását. Meghívásos pályázat volt, a beérkezett művek közül (Berhidi Mária, Gáti Gábor, Lugossy Mária- Hámori Béla, Szöllőssy Enikő-Becker Gábor) Lugossy fekete gránit munkáját választották. Érdekes, hogy a nem túl nagy méret és a tér, a környezet esztétikai értelemben (is) zsúfolt, terhelt volta azt eredményezi, hogy nem emelődik ki, nem szembeötlő, ilyen értelemben nem “központi” az emlékmű. Bár a Kossuth teret nem könnyű “dominálni”. A mű egyszerűségében, a fekete gránitban és az égő lángban mégis megjelenik valamiféle elpusztíthatatlanság. Kevés konszenzusos pillanat volt az 1956-ra való közös emlékezés ügyében. De a 301-es parcellában Jovánovics György emlékműve és A Forradalom lángja ilyen pillanatnak tűnik. Nem látszik semmilyen ok, semmilyen erős érv, amely alapján ezt az emlékművet el kellene vinni a Kossuth térről, el kellene tenni máshová. Ha csak az idomított történelem megtéremtésének szándéka nem ilyen erős érv. És hát rajta az a Kossuth-címer látható, amelyet a forradalmárok tekintettek érvényesnek, amely a rendszerváltás után nem léphetett a pártállami címer helyébe s amely ma az ellenzéki tüntetéseken, megmozdulásokon tűnt fel ismét, a köztársasági eszmét hangsúlyozandó. Nem csodálnánk, ha a tér újraálmodói látni sem akarnák.
