Mindentől függetlenül?

tranzitblog.hu idéntől tematikus blokkokat jelentet meg. Az aktualitásokat követő „magazin” rovat legújabb sorozata az FKSE 60. évfordulója alkalmából létrejött Stúdió ’18 – Szalon / A jövőt végképp eltörölni kiállítással párhuzamosan vizsgálja a Stúdió rendszerváltás utáni történetét és tágabb kontextusát.


Mikor a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) pozíciójáról, múltjáról és jövőjéről tűnődünk, nem árt rögzíteni, milyen körülmények között is töprengünk mindezeken.

Már kezdtük azt hinni, hogy a kultúra, pláne a képzőművészet, végképp lekerül a NER napirendjéről, de a propagandagépezet hirtelen a művészet ellen fordította a krumplipuskáit. A Magyar Idők ominózus cikksorozatában (Kinek a kulturális diktatúrája?) úgy a kilencedik rész körül előkerült a képzőművészet, amelyről nemigen gondoltuk volna, hogy egyáltalán feltűnik a hatalom radarernyőjén. De feltűnt, és úgy látszik, csak az alkalomra vártak, hogy verbális attakot indíthassanak ellene.  Egy kortárs művészeti kiállítás szolgáltatta ezt a bizonyos apropót; nem részleteznénk itt az összes ostobaságot, amelyet a lap a képzőművészetről összehordott, csak annyit jegyeznénk meg, hogy érdekes, egyben pedig hátborzongató volt követni, ahogy a Magyar Idők abszurd koholmánya (nevezetesen, hogy a kiállítás és úgy általában a kortárs képzőművészet a kommunizmust propagálja) pár hét alatt szó szerinti átvételként bekerült az emberminiszter szövegébe is. Semmilyen cáfolat, aláírásgyűjtés, ellencikk nem volt elég ahhoz, hogy a szélsőjobbos hulladéksajtó szóhasználata ne váljék immár Magyarország hivatalos retorikájává – ami persze nem újdonság, legfeljebb a művészet vonatkozásában lehetett az. Ilyen körülmények között viszont nehéz elhinni, hogy azok, akik a Magyar Időknél mérsékeltebb módon követelnek „új kulturális korszakot” (mint például a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója), valóban mérsékeltebbek volnának.

Szeptember közepe felé itt tartunk, s hogy a cikksorozat nyomán a miniszterelnök által erre a hónapra ígért kezdet, az „új kulturális rendszer” felépítése mit is jelent pontosan, egyelőre nem tudni.  Ebben a helyzetben elmélkedünk most az egyik legfontosabbá vált hazai művészeti intézmény, az FKSE esélyeiről, lehetőségeiről.

41951397_1906475906075043_706056678881099776_nA Stúdió Galéria, az FKSE anyagi helyzete miatt 2018 nyarán műteremként kiadva,
illetve a gyűjteménynek helyet adó leválasztás (fotó: Lődi Virág)

2010 után olyan körülmények között találta magát a magyarországi kulturális intézményrendszer, amelyek a kritikus kultúrát képviselő minden intézményi szereplőt arra indítanak, hogy alaposan átgondolják a helyzetüket. A marginalizálódás, a pénztelenség, a felismerhetetlenné torzított nyilvánosság, az alapvető szabadságjogok garanciáinak szétfoszlása, a bizonyos kulturális szereplők ellen folyó gyűlöletkampány folyamatos önreflexióra kényszerít: a pozíciók és praxisok felülvizsgálatára. Kik vagyunk, mit tehetünk, hogyan működhetünk ebben a helyzetben? Jól látható, hogy az FKSE éppen ezt a folyamatot éli.  Csakhogy, miközben nyugodtan végig kellene gondolnia – és tagságával megbeszélnie – helyzetét, közben a létéért is küzd, ami nem segíti a gondolkozást.

Szintén jól látható, hogy az FKSE mint szervezet és mint helyszín felértékelődött az utóbbi években, épp a fentebb leírt folyamatok eredményeként. Mint művészeti entitás és mint kiállítási hely, fizikai tér egyaránt egyre fontosabb lett. Részben persze azért, mert nincs más. A művészet időlegesen autonóm zónákat keres, ahol működhet, megmutatkozhat, hatást fejthet ki, és a Rottenbiller utcai kiállítóhely, műhely és iroda azzá vált. A függetlenség terepévé. De hogyan lehet függetlenségről beszélni az elnyomás légkörében, valamint egy olyan intézményi szisztémában, ahol a normális (értsd: a korábbi) működés látszatai úgy-ahogy még mindig fent vannak tartva, és akárhogy is, de az FKSE is része ennek az intézményrendszernek?

2016 januárjában az FKSE bátor döntést hozott azzal, hogy nem pályázik az MMA-hoz, nem vesz részt a megváltozott szerkezetű NKA döntéshozatali folyamataiban és nem is pályázik hozzá. Előbbi, vagyis az MMA elutasítása abszolút logikus, sőt, egyértelmű volt, ezt tette gyakorlatilag a teljes valamire való kortárs szcéna, az NKA elutasítása viszont már kevésbé volt magától értetődő. Utóbbiban akkor szerzett döntő pozíciókat az MMA, az NKA akkor vesztette el függetlensége maradékát is – később aztán teljesen kiüresítették, mára az EMMI háttérintézménye lett.  Vakmerő lépés volt: ha ugyanis már az NKA-hoz sem pályázik valaki, akkor végképp lemond a hazai közpénzforrásokról.

Végül is ezt a döntését az NKA vonatkozásában az FKSE nemrég felülvizsgálta. De van itt egy fontos mozzanat, és egyben szinte megoldhatatlan probléma: a közpénzhez való viszony egy elnyomó állam árnyékában, egy olyan elosztási rendszerben, amelynek mára gyakorlatilag minden egyes eleme antidemokratikussá vált. Mi van akkor a függetlenséggel? A színtér nagy része nem mondott le arról, hogy pályázzon az NKA-hoz, mint az utolsó olyan szervhez (ez már nem szervezet, csak szerv), amely projekteket még támogat. De magam sem tudom, mi a helyes reakció, mi lehet a dilemma feloldása. Hajlok arra, hogy azt gondoljam, most az az elsődleges, hogy a Stúdió megmaradjon, megőrizze, átmentse magát, a lehető legkisebb kompromisszumok árán. Az állam egyre másra mondja fel a társadalommal valaha megkötött szerződéseit, egyre kevesebb felelősséget vállal, de ha elfogadjuk azt, hogy a kultúra közjó, akkor muszáj folytonosan emlékeztetni az államot (még ezt a jelenlegi államot is) arra, hogy kötelességei vannak. Egyszerűen támogatnia kell a kritikus kultúrát is, lehetőség szerint minél szakmaibb, minél inkább független rendszereken keresztül. Ezer sebből vérzik ma mindez, és a jelenlegi magyar állammal már tárgyalni sem lehet – de sajnos egy, a hazai képzőművészek igen nagy részét képviselő szervezet nem teheti meg, hogy kiszáll, függetleníti magát mindentől.

Fénykép0377 - CopyAlbert Ádám: Keresd a kulcsot: ingatlanpanama „a legpestibb” budapesti utcában, 1 x 1 tábla, 2010
(kép forrása: Belváros, Budapest)

A Stúdió rendszerváltás utáni tradíciója végső soron azt mutatja, hogy a különböző időszakokban mindig néhány ember személyes meggyőződése miatt sikerült megőrizni a szervezetet annak, ami. Ezek a személyek a saját karrierjük, személyes érdekeik helyett a tágabb közösség érdekét nézték – és ezt minden pátosz nélkül rögzíteném itt. Az 1990-es évek elején nagyon fontos volt az átalakulás, hogy a Képzőművészeti Alap egyik szekciójából önálló jogi entitássá vált a Stúdió. (Ne feledjük, hogy van olyan, fiatalokat tömörítő szervezet, jelesül a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, amely időről-időre küzdelembe kezdett az önállóvá válásért, s most úgy tűnik, lemondott róla .) Tagsága lett és vagyona, önkormányzatiságon alapuló szervezeti keretei, működése és a tevékenységéhez eszközei, helyszínei. És ezek – vagyis tagság és vagyon – nem váltak szét, mint a MANK/MAOE esetében, ahol a vagyon egy része egész egyszerűen eltűnt. Nem véletlen, hogy ezek a szervezetek ma tulajdonképpen semmi markánsat nem képesek megjeleníteni a magyar kultúrában. Adottságnak vélnénk mindezeket, pedig erről szó sincs, ezek személyes döntések eredményei, és a mából visszatekintve látszik igazán, hogy az FKSE egész léte és pozíciója mekkora érték.  A Stúdió a rendszerváltás után kiszabadult a politika kontrollja alól. Művészeti értelemben persze az 1980-as években kezdődött el lassan ez a folyamat, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy a keményebb pártállami időkben – hiába szeretnénk hősi múltat belelátni a Stúdióba – a szervezet egyáltalán nem a progresszió terepe volt, a rendszerrel szembehelyezkedő művészek nemigen léptek be a soraiba.

Lehetne azt mondani, hogy fölösleges formalitás csupán, hogy az MKE végzőseinek jó része, szinte automatikusan felvételét kéri a Stúdióba. Amíg a Stúdió belépőt, tranzitállomást jelentett az intézményrendszer más részei felé, addig érthető volt mindez, de ugyan mit jelent ma, amikor gyakorlatilag megszűnt a kortárs művészeti közintézményi rendszer?  Nem jelent már belépőt, mert nincs hova belépni – jól tudjuk, és itt nem is részletezném, hogyan rekednek meg a művész- és kurátorpályák a mai Magyarországon. De mégis, a Stúdió változatlanul őrzi a szakmai önkormányzatiság maradékait. Van helye, vannak nemzetközi kapcsolatai és jelen van a térség művészeti színterén. A hivatalos lehetőségek szűkülésével válik egyre inkább demonstratívvá ez a jelenlét. S annak az alakuló, alternatív intézményrendszernek a része (pl. az OFF-Biennále Budapesttel és a tranzit.hu-val együtt), amely még lehetőségeket képes adni a művészeknek, és képviseli annak elemeit, ami egy normális szisztémát jellemezne.

„A létezés már félsiker” – ugrik be az Európa Kiadó nevű zenekar egyik szövege az 1980-as évek elejéről. Tényleg az. Ne adjuk föl azt a lehetőséget, hogy egyszer összeomlik majd a NER, és újra lehet kezdeni valamit. Csak az lesz jelen ennél a pillanatnál, aki hitelesen megőrizte magát, függetlenül az adott viszonyoktól, és gondolkodó, cselekvő, autonóm entitásként létezik.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány