Minden a személyes döntésen múlik

Részlet Harun Farocki videójából, a lundi kunsthalle Kreuger által kurált
forradalom témáját feldolgozó kiállításról (2007 szeptember)


Anders Kreuger svéd kurátor az elmúlt évtizedben számtalan kelet-közép-európai projektet szervezett. Azon kevés nyugat-európai kurátorok közé tartozik, akik beszélik is a régió valamelyik nyelvét. Dolgozott szabadúszóként is, de olyan jelentős nemzetközi intézmény létrehozásában is részt vett mint a NIFCA – Kortárs Művészet Skandináv Intézete. Jelenleg a Lunds Konsthall kurátora, valamint a Malmö Művészeti Akadémia dékánja. A művészet hierarchizáltságáról szóló eddigi vitát összefoglalva kérdeztük véleményét a felmerült kérdésekkel kapcsolatban.

A felvetés, miszerint a kurátorok – ellentétben a képzőművészekkel – rendelkeznek jövedelemmel, nem minden esetben igaz. Az sem feltétlen felel meg a valóságnak, hogy a kurátorok többet keresnének, mint a művészek; vagy, hogy társadalmi helyzetük kiegyensúlyozottabb lenne a művészekénél – ez még az intézményi alkalmazottak vonatkozásában sem minden esetben van így. Független kurátorok tekintetében szinte bizonyosra vehető, hogy nem ez a helyzet, és mindez még nyilvánvalóbb a pályakezdő, szabadúszó kurátorokat illetően. Ezekben az esetekben, függetlenül attól, hogy ki mennyi szakmai tapasztalattal rendelkezik, vagy, hogy kisebb, vagy nagyobb művészeti szcénával rendelkező városról beszélünk-e, elég valószínű, hogy átalában a szabadúszó kurátorok alacsonyabb bevétellel rendelkeznek, mint a szakmai eredményeket már elért képzőművészek. Sok kurátor ugyanis alapvetően olcsó munkaerőnek számít – fordításból, szerkesztésből keresi a kenyerét, azért, hogy függetlennek mondhassa el magát.

A státuszbeli vagy pozícióbeli különbség elsősorban attól a munkamódszerttől függ, amit a kurátor a munkája során alkalmaz. Mindezek mellett, természetesen nem szándékozom ignorálni azt a nyilvánvaló tényt, hogy a művészeti világban léteznek nagy hatalommal bíró szereplők, akiknek hatalma intézményi pozíciójukból fakad. Vannak közöttük kurátorok, vannak közöttük adminisztratív szerepkört betöltő szakemberek – ők csupán működtetik az intézményt, s nem feltétlen rendeznek kiállításokat. Vannak közöttük hatalmas intézményi és strukturális hatalommal rendelkező művészek is. Mi több, egyesek közülük műkereskedelmi ügynökök. Manapság már nagyon kevés művészeti író található a hatalommal rendelkező szereplők között. Tehát vannak olyan szereplők, akik nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint az átlag. Nem igazán korrekt tehát azt állítani, hogy a kurátoroknak nagyobb hatalmuk, magasabb státuszuk, és jelentősebb jövedelmük van mint a művészeknek.

Ennél lényegibb különbség, hogy a kurátori munka tárgya nem maga a kurátor, vagy legalábbis nem feltétlen az. A kurátor tartalommal, gondolatokkal, kulturális vagy politikai jelenségekkel dolgozik, melyeket különféle projektek által artikulál. Tehát voltaképpen a kurátori munka tartalma mások alkalmazását jelenti.

Mikor a kurátor másokat alkalmaz tartalomként, ez két dolgot jelent: egyfelől, hogy másokat alakít egy projekt vagy végtermék előállításakor, amellyel szakmai hitelhez jut – ez a kurátort hatalommal ruházza fel. Másfelől, ez egyben függőséget is jelent, mert a munkatársak teszik függővé, hogy a kurátor alakíthatja-e őket vagy sem. Ha valaki önmagát alakítja tartalommá, akkor egyedül magának van kiszolgáltatva.

Ebben az értelemben olyan képzőművész, mint például Isa Gentzken nagyobb hatalommal rendelkezik, mint Nikolaus Schaffhausen (az idézett példa Velencei Biennale a 2007-es német pavilonjára vonatkozik). Ha sikeres kollaborációról van szó, akkor mindketten elismerést szereznek annak a hierachia rendszernek megfelelően, amelyben működnek. Ennek ellenére úgy vélem, hogy ebben az esetben, a képzőművész sokkal nagyobb hatalommal rendelkezik mint a kurátor – a nézőnek szolgál élménnyel. Ez azért sikeres együttműködés mert a kurátor képes volt figyelmet szentelni ennek az aspektusnak, megértette, és mindenki javára kiaknázta. Sikeres kurátori projektnek az nevezhető, mikor mindenki nyertesként távozik, a közönséget is beleértve. Sikeres projektek hiányában a közönség nem ismerhet meg bizonyos gondolatokat, tartalmakat, és személyiségeket.

A kurátornak kreatív szerepköre van, de hogy ez a szerepkör önmagában véve hatalmi pozíció lenne, az nem annyira egyértelmű. Mivel a kurátor olyan dologba invesztál sokat, amely mást állít reflektorfénybe. A kurátor a hátsó ülést foglalja el a projektben, és képesnek is kell elfogadnia ezt.

A szolgáltatóipar legfontosabb értéke a függetlenség. Az, hogy független értelmiségiek, vagy független alkotó emberek lehessünk (kurátorok, írók, vagy művészek) a legértékesebb dolgok egyike. Majdhogynem felbecsülhetetlen. Nagyon-nagyon kevés ember tudja magának e függetlenséget megengedni. Intellektuális függetlenségről beszélek, ami gazdasági helyzettől is függ, de nem ettől függ kizárólag. Az, hogy függetlenek lehessünk, nem elsősorban pénz függvénye. Elengedhetetlen, hogy rendelkezzünk pénzzel, de nem feltétlen van sok pénzre szükség. A művészek, legalábbis a sikeres művészek, meghoztak egy döntést életszínvonaluk küszöbére vonatkozóan, amely lehetővé teszi számukra a függetlenséget. Ez mindenki számára egy nagyon fontos döntés. Abban a pillanatban, amint meghozzuk e döntést, tisztában leszünk azzal, hogy mennyibe kerülünk. Ha egy művész véletlenül olyan szituációba kerülne, amelyben nem érezné függetlennek magát, mivel nincs elég érdeklődés a teljesítményére vonatkozóan, nos, hát ez lehet, hogy nem függetlenség, vagy talán nem siker…. De a sikeres és jól reprezentált művészek, akik produktív szerepet töltenek be, olyan életet alakítottak ki maguk számára, ahol a függetlenség megtalálható.

Ha intézményrendszerben dolgozókról beszélünk, akkor bonyolultabb a függetlenség megteremtése. Egyesek megteremtik a biztosnságukat függetlenségük érdekében. Mások tartanak a szabadságtól és a függetlenségtől. Ez egy politikai kérdés, amely éppúgy vonatkozik a társadalom egészére, mint az egyes emberekre: mennyi függetlenséget vagy szabadságot vagyunk készek áruba bocsátani annak érdekében, hogy biztonságban éljünk és eltartsuk magunkat? Az intézményi munka tekintetében egyaránt szükséges beszélni a gazdasági és a társadalmi biztonságról. Egy rendszerben dolgozni,  személyes döntést feltételez a hierachiában betöltött szerep tisztázásával kapcsolatosan. Ugyanakkor ez egyben azt is jelenti, hogy egy státuszt hordozunk, ami nem belőlünk, hanem abból az intézményből származik amelynek dolgozunk. Annak érdekében, hogy ezt birtokoljuk, nem feltétlen teljes egészében, de feláldozzuk a függetlenségünket.

A 30 és 45 év közötti generációt nézve, van legalább húsz sikeres, kelet-közép-európai országokból és Oroszországból származó képzőművész. Ők az emigráció helyett székhelyükül szülőföldjüket választották, általában azért, hogy ezt témaként feldolgozhassák művészeti gyakorlatuk során. Nem engedhetik meg maguknak, hogy megszakítsák a kapcsolatot a munkájuk alapanyagáját képező tartalommal, mivel képtelenek lennének új munkákat létrehozni. Ennek ellenére műveiket máshol adják el és kiaknázzák az árkülönbségből fakadó előnyöket. Jelen vannak a piacon (az állami támogatások is részei a piacnak). Itt most olyan képzőművészekre gondolok mint, Deimantas Narkevičius, Artur Żmijewski, Monika Sosnowska, Roman Ondak, Dan Perjovschi és még néhányan. Ők sikeres művészek mert a piac számos szegmensében sikerült megjelenniük, mint például a műkereskedelmi piacon, az államilag fenntartott intézményi piacon, és az ún. kritikai művészet által alakított piacon, amely közpénzekre és kurátori érdeklődéshez való hozzáférésre épül. Mint megannyi sikeres művész, ezek a kelet-európai művészek is jelen vannak az oktatási piacon is. Vendégelőadásokat tartanak, vagy professzorokként dolgoznak. A múzeumi piacon is jelen vannak, és nyugat-európai és U.S.A.-beli galériákon keresztül magán gyűjtőkhöz is vannak kapcsolataik.

Léteznek független szereplők, akik még nem rendelkeznek megfelelő eredményekkel, különféle indokból adódóan. Vagy találkozhatunk olyanokkal is, akik szakmailag már bizonyítottak, mégis függetlenek maradtak, mint például a WHW Horvátországból, vagy Raimundas  Malašauskas Vilniusból, vagy Cosmin Costinas Romániából. Ahhoz hogy kurátorként sikereket érjünk el, a részt kell vennünk a rendszerben. Hogy milyen formában veszünk részt a rendszerben, az függ az érdeklődési területünktől, a kapcsolati hálónktól, valamint attól, hogy mit szeretnénk elérni. Azonban, ha jó megbízásaink vannak, és ha meghoztuk személyes döntéseinket gazdasági státuszunkkal kapcsolatosan, ha sokkal fontosabb számunkra, hogy függetlenek legyünk, mintsem gazdaságilag biztonságban tudjuk magunkat, ebben az esetben sikeresek és elismertek lehetünk szabadúszó kurátorokként is, származásunktól függetlenül – minden a személyes döntésen múlik. Nehéz úgy dolgozni mint Cosmin, vagy Rajmundas; megterhelő; az ember egyfolytában dolgozik, a magánélet és a munka közötti különbség eltűnik. És ez az a döntés, amit néhányan meghoznak.

Anders Kreuger
Malmö, Svédország

One thought on “Minden a személyes döntésen múlik

  1. Anders Kreuger: „A felvetés, miszerint a kurátorok – ellentétben a képzőművészekkel – rendelkeznek jövedelemmel, nem minden esetben igaz.”
    Szacsva y Pál: Én valóban nem minden esetről, hanem a nagy (döntő!) arányokról beszéltem. Szövegem szerint egy kiállítási büdzsé gyakrabban tartalmaz kurátori honoráriumot mint művészi honoráriumot. (Csak az anekdota kedvéért: Olyanról viszont még nem hallottam, hogy ez fordítva előfordult volna, tehát, hogy a művész kapott volna juttatást míg a kurátor nem.)

    AK: „Az sem feltétlen felel meg a valóságnak, hogy a kurátorok többet keresnének, mint a művészek (…)”
    SZ y P: Írásomban a kiállítások kapcsán felvett honoráriumról beszéltem. Azt mondtam, hogy van egy produkció, amiben részt vesznek különböző szakemberek és a díjazásuk aránya drámaian elüt hozzájárulásuk arányától.

    AK: „…elég valószínű, hogy általában a szabadúszó kurátorok alacsonyabb bevétellel rendelkeznek, mint a szakmai eredményeket már elért képzőművészek.”
    Sz y P: A rendszer által kivetettebb kurátor kevesebb pénzt kap mint a rendszer által kedvezményezett művész… Ez mennyiben teszi jóvá a kiállítási gyakorlatban működő honorálási rendszer igazságtalanságát? Kit vígasztal az, hogy a rendszer kedvezményezettje jobban él, mint a számkivetett?

    AK: „Sok kurátor ugyanis alapvetően olcsó munkaerőnek számít – fordításból, szerkesztésből keresi a kenyerét, azért, hogy függetlennek mondhassa el magát.”
    Sz y P: A hasonló beállítottságú művész meg széklábat farag, hogy függetlennek mondhassa magát. Viszont én arányokról (pontosabban aránytalanságokról) beszéltem. Továbbra is állítom, hogy arányosan több művész dolgozik ingyen, mint kurátor a kiállítás-termelő folyamatban.

    AK: „A státuszbeli vagy pozícióbeli különbség elsősorban attól a munkamódszertől függ, amit a kurátor a munkája során alkalmaz.”
    Sz y P: Remélem nem sok kurátor gondolja így, hisz ez azt jelentené, hogy a kurátor önkényesen alakíthatja a „státuszbeli vagy pozícióbeli különbségeket”. Ez a teljes önkényuralom rendszere volna…

    AK: „a művészeti világban léteznek nagy hatalommal bíró szereplők, akiknek hatalma intézményi pozíciójukból fakad. Vannak közöttük kurátorok, vannak közöttük adminisztratív szerepkört betöltő szakemberek (…) Vannak közöttük (…) művészek is.
    Sz y P: Tagadhatatlan.

    AK: „Mi több, egyesek közülük [a művészek közül] műkereskedelmi ügynökök. Manapság már nagyon kevés művészeti író található a hatalommal rendelkező szereplők között (…) Nem igazán korrekt tehát azt állítani, hogy a kurátoroknak nagyobb hatalmuk, magasabb státuszuk, és jelentősebb jövedelmük van mint a művészeknek.
    Sz y P: Tán pont azért lesz kommerciális ügynök a művész, mert művészként nem honorálják eléggé… Viszont a hatalommal rendelkező művészeti írók számának csökkenését igen eredeti megállapításnak tartom. Végül, megjegyzem, hogy a kurátorok nagyobb hatalmát, magasabb státuszát és jelentősebb jövedelmét a kiállítási gyakorlatban – a már fentebb említettek fényében – abszurdum tagadni. Az, hogy vannak méltatlanul és túlságosan meggazdagodott művészek, az valóban sajnálatos. Bárki méltatlanul és túlzottan meggazdagodik az bizony sajnálatos.

    AK: „Mikor a kurátor másokat alkalmaz tartalomként, ez két dolgot jelent: egyfelől, hogy másokat alakít egy projekt vagy végtermék előállításakor, amellyel szakmai hitelhez jut – ez a kurátort hatalommal ruházza fel.”
    Sz y P: Ez némileg ellentmond Kreugers általános érvelésének.

    AK (előbbi mondatát folytatva): „Másfelől, ez egyben függőséget is jelent, mert a munkatársak teszik függővé, hogy a kurátor alakíthatja-e őket vagy sem.”
    Sz y P: Az a tény, hogy a kurátor választhatja ki a művészt (és ez fordítva nemigen működik) a függőségi viszonyt eleve eldönti.

    AK: „A kurátornak kreatív szerepköre van, de hogy ez a szerepkör önmagában véve hatalmi pozíció lenne, az nem annyira egyértelmű. Mivel a kurátor olyan dologba invesztál sokat, amely mást állít reflektorfénybe. A kurátor a hátsó ülést foglalja el a projektben, és képesnek is kell elfogadnia ezt.”
    SZ y P: Klassz. De hol ül a művész? Nos, bárhol is üljön, illene neki díjat fizetni. Ha a sofőrülésen foglal helyet, akkor kapjon munkadíjat és ha az anyósülésen ül, akkor legalább veszélypótlék illesse meg őt.

    AK: „A 30 és 45 év közötti generációt nézve, van legalább húsz sikeres, kelet-közép-európai országokból és Oroszországból származó képzőművész.”
    Sz y P: Az említett több százmilliós lakosságú régióban élő művészek tízezrei közül kikerült 20 sztár példaként való követésére való buzdításnak annyi értelmét látom, mint mondjuk azt ajánlani valakinek, hogy lottózzon, mert így megnyerheti a főnyereményt. Én írásomban inkább azt szerettem volna vitára bocsátani, hogy mi legyen a művészek azon népes táborával, akik nem akarják minden áron a főnyereményt… akik nem akarnak a sikerkényszeres kapitalizmus lottó-addiktjei lenni… akik nem elsősorban sztárok, hanem elsősorban művészek szeretnének lenni?

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány