Még mindig nem sikerült túllépnie a politika mentén polarizálódó kulturális mezőnek azon a kétféle retorikán, hogy: az Európai Unió vagy egy elnyomó birodalom, mely ellen szabadságharcot folytatunk, vagy pedig maga a megtestesült és vágyott morális és gazdasági kánaán, ahova sajnos, saját hibánkból, képtelenek vagyunk egyelőre eljutni.
Kalandos megfigyeléseket tettem az elmúlt hónapok során egy projektben, mely a “Békítő körök” címet kapta, és amely a fent említett polarizálásra épült: felépítését tekintve nemzetközi projektről volt szó, mely 5 országban Magyarországon, Németországban, Dániában, Olaszországban és Görögországban, 9 városban párhuzamosan futott másfél év alatt, és amelynek szervezői a MÜSZI-ben tartottak értékelő konferenciát szeptember 22-én és 23-án. A projektet természetesen az Európai Unió finanszírozta. A konferenciát az egyes országokban tartott gyakorlati foglalkozások előzték meg, amelyek szimulálták a döntéshozatali mechanizmusokat saját szabályok felállításával (amelyek végülis a megszokott liberális nyilvánosság alapvetéseit hozták ki konszenzusosnak).
A konferenciát én inkább egy záróesemény-sorozatnak mondanám, melyben sokféle csoportdinamikai és szociálisan érzékenyítő módszer tűnt fel, családállításból konvertált “Európa-állítás”, szociodráma, és más pszichológiai eszköztárakat alkalmazó érzékenyítő foglalkozások.
A resztoratív körök módszerét az oktatásban használják, és az igazságügyben a személyes és közösségeken belüli konfliktusok bíróságokon kívüli rendezéséhez, például Németországban. Lényegét tekintve egyszerű: a “kör őrzője” (vagyis az ülés vezetője, moderátora) háromszor körbeküldi a beszélő tárgyat, melynek funkciója, hogy csak az beszél, akinél van, így végig kell hallgatni egymást. Mindenki a saját szemszögéből világítja meg a körbe hozott problémát. Potenciálja abban rejlik, hogy újnak hat az érzelmi, a személyes felszínre hozásával,megosztásával és az intim légkör megteremtésével. Azért tegyük hozzá, hogy tökéletesen beleilleszthető a plurális demokrácia alapjául is szolgáló diskurzuselvbe, amely a valós erőviszonyok (gazdasági, kulturális, szimbolikus stb.) figyelmen kívül hagyásával valamiféle racionális érvelés folytán történő politikai megegyezésre törekszik, vagy inkább annak látszatát kelti, akárcsak az Európai Unió döntéshozatali szervei.
A gond persze nem azzal van, ha beszélgetünk egymással, más-más habitusú, politikai preferenciákkal rendelkező emberekként. Azzal van a probléma, ha képtelenek vagyunk túllépni a személyes szinteken. Sajnálatos módon itt is ez történt: a véleménynyilvánosság szokásos sémái, a vulgarizált “liberális” és konzervatív diskurzusok jelentek meg (amelyek sokkal régebbiek annál, mint amilyeneknek gondoljuk őket), és mivel lényegük az antagonizmus, egymásnak is feszülnek.
A projekt konkrét célja előttem homályban maradt. Ugyan elhangzott, hogy ez az eszköz a civilek saját módszertani repertoárját tudja majd gazdagítani, amit saját közösségeikben alkalmazhatnak konfliktuskezelésre, de a keretként felvázolt témák valójában pont a módszer szembeszökő korlátait mutatták meg. A fent bemutatott, látszólag forradalmi eszközt adtak a résztvevők kezébe ahhoz, hogy a nemzeti identitást és az európai identitást, valamint azok egymáshoz való viszonyát tematizálva “megbeszéljük végre a közös ügyeinket”, értve ezalatt, hogy különféle gazdasági hátterű, értékrendű és politikai beállítottságú emberek beszélgessenek egymással, és felismerjék a másikban az állampolgártársat. Ezen túl pedig, ha lehet, szimulálják, performálják a társadalmi béke újrakötését személyes szinteken. Azt hiszem, az alapgondolatról senki sem gondolja, hogy bármi forradalmi lenne benne.
Egyébként a lengyel képzőművész, Arthur Zmijewski Them című projektje is hasonló elképzelésre épült, bár sokkal reflektáltabban, és (ön)ironikusabban.
A beszélgetést nem sikerült a személyesről strukturális szintekre emelni, a célhoz választott eszköz alkalmatlanságából kifolyólag. Emberek véleményének megosztása a társadalmi térben, a közösségi médiában és a sajtóban is folyamatosan történik, ez a fajta nyilvánosság az, ami mindent pusztán egy véleménnyé redukál, és amiben egyenértékűként van interpretálva egy komplex analízis és egy geg. Ez a fajta nyilvánosság termeli újra azokat a politikai és kulturális mintákat, amik eleve antagonizmusokra épülnek, és amelyek a beszélgetések során is kirajzolódtak a súlyos tájékozatlansággal és a közönnyel egyetemben.
Materiális kérdéseket semmilyen szinten nem érintettek ezek az alkalmak, ahogyan az unión belüli elosztásbeli egyenlőtlenségekről, az érdekképviselet valós esélyeiről és esélytelenségéről sem esett szó. Pedig pont ezek a dolgok azok, amelyek szociális feszültségek generálásával, a helyi politikai erők neoliberális gazdaságpolitikájával együttesen a nemzeti identitásokból szeparatista, etnicista ideológiákat érlelnek ki, és termelnek a politika piacára. Aki kicsit is hajlandó a belpolitikai rovatból kitekinteni, az pontosan tudja, hogy a szélsőjobboldali politika megerősődése nem a menekültválsággal kezdődött, mint ahogy azt is, hogy ebből a szempontból Magyarország egyáltalán nem különleges és egyedi eset. Mindazonáltal a közösen gyakorolt kollektív bűnösség hamis narratívája és öngyűlölet a beszélgetések során végig szimptomatikus és hangsúlyos maradt.
Úgy tűnik, mintha a válság a demokrácia válsága lenne. A valóság ezzel szemben az, hogy egy sok tekintetben demokratikus, de gazdaságpolitikájából fakadóan mégis megkérdőjelezhetetlenül egyenlőtlen, tehát szükségszerűen elnyomó rendszer ellentmondásaiból származó politika került válságba.
Mégis milyen válaszokat adhatna erre egy módszertanilag igen hiányos és elfogult kvázi érték-, és attitűdvizsgálatra alapozott mentálhigiénés terápia, ami önmagát “társadalmi önismeret”-ként aposztrofálja? Milyen válaszokat adhatnánk egy olyan kérdésre – amit konkrétan fel is tettek az egyik beszélgetésen, hogy: “Milyen érzés európainak lenni?”
Mi a relevanciája most, az EU ilyen súlyos működési válsága mélyén egy ennyire szubjektív, pszichologizáló és moralizáló narratívának? Próbáljunk azonosulni egy absztrakt konstrukcióval, az európai identitással? Vagy esetleg most tákoljunk együtt egy újat Európának egy olyan térfelén, ahol az eltérő gazdasági és történelmi fejlődés folytán másfajta társadalmi gyakorlatok alakultak ki? Vagy ha ez nem megy, akkor csak egyszerűen “tanuljuk meg”, hogyan, miként “érzik” ezt a centrum-országokban, például Franciaországban és Németországban, és így válhatunk teljesen, érzelmileg is európaivá? Vagy, az iróniát félretéve: érezzünk kollektív bűntudatot az EU menekültpolitikája, a “Fortress Europe” miatt? Ha igen, akkor miért hagyjuk ennyiben ezt a kérdést? Miért nem beszélünk ennek okáról, kollektív és valós állampolgári mozgásterünkről vagy éppen annak égető szűkösségéről országos és európai szinteken?
Mindezekre a válaszom az, hogy: Európainak lenni nem egy érzés.