Mihez kezdjünk a Breker-szobrokkal?

A Ludwig Múzeum nemrég nyílt Új szerzemények – rég nem látott művek című kiállításán  feltűnt két ódivatúan monumentális szobor: a gyűjtemény alapítóit, Peter és Irene Ludwigot ábrázoló nagyméretű bronz büsztök, keletkezési évük 1987. Nemcsak formaviláguk nyomán ütnek el a többi kiállított alkotástól, de ha szorosan értelmezzük, a címben foglalt koncepcióhoz sem illeszkednek, hiszen esetükben sem új szerzeményekről nincs szó, sem rég nem látott művekről. A közönség ugyanis eddig még soha nem láthatta a gyűjtemény budapesti kezdetei, azaz 1991 óta letétben itt őrzött portrészobrokat. Ennek oka az alkotó személye.

Arno Breker ugyan a második világháború után lefolytatott nácitlanítási eljárás során – a vizsgált múltú németek több mint 50 százalékához hasonlóan – csupán a bűnösök negyedik kategóriájába került „társutasként”, azonban mint a nemzetiszocialista állami művészeti megbízások legnagyobb haszonélvezője és Adolf Hitler kedvenc szobrásza, ezután nagyobb köztéri munkákhoz nem juthatott, sőt korai műveinek és a náci testkultuszt hirdető monumentális szobrainak nagy részét meg is semmisítették. Az ötvenes évektől kezdve azonban a magánmegbízók szép lassan visszatértek Brekerhez, sőt a legismertebb iparmágnások mellett még maga Konrad Adenauer is vele készíttette el portrészobrát. A hatvanas-hetvenes évek folyamán portrét készített többek között Salvador Dalíról, Ezra Poundról, vagy Jean Cocteau-ról, 1985-ben pedig a lassú és módszeres rehabilitáció már odáig jutott, hogy a még mindig élő szobrász munkáiból Nörvenich kastélyában egy magánmúzeum is létrejött.

A csokoládégyárosból néhány évtized alatt Németország legnagyobb műgyűjtőjévé vált Peter Ludwig 1986-ban hónapokon át rendszeresen látogatta az agg Breker műtermét, aki először őt, majd feleségét mintázta meg. A portrékból két-két példány készült, ebből Ludwigék egyet-egyet a gyűjteménynek új otthont adó kölni múzeumépület előcsarnokában kívántak elhelyezni. Abban az időben történt mindez, amikor a nagyszabású tervekben és pénzben sohasem szűkölködő Peter Ludwig épp ismét átrendezte Köln művészeti intézményrendszerének térképét, és hatalmas letétjeivel elérte, hogy neve a gyűjteményének otthont adó múzeum nevébe is beépüljön; így született meg a Wallraf Richartz Museum Museum Ludwig. (Ebből is látható: volt már precedens arra, hogy egy intézmény nevében kétszer szerepeljen a „múzeum” szó…) Ebbe az intézménybe kerültek volna az első, Breker által készített portrészobrok, és ettől kellett elállnia Peter Ludwignak a masszív tiltakozások nyomán.

A német értelmiség, a közvélemény és a szakma ugyanis nem hagyta szó nélkül a szándékot, és elsősorban Peter Ludwignak azt a nyilatkozatát, amelyben szűklátókörűségnek nyilvánította, hogy egyesek ki akarnak radírozni tizenkét évet a német történelemből. Nyílt utalás volt ez arra, hogy nem csupán Brekert, a „művészettörténet e démonát” lehetne esetleg ismét szalonképessé tenni, de egy egész korszak is átértékelhetővé válna. A politikailag már akkor is legaktívabb művész, Klaus Staeck – aki ma a berlini Művészeti Akadémia elnöke – emelte fel leghatározottabban a szavát Ludwig szándékával szemben: „Ne legyen náci művészet a múzeumainkban” – írta. „Ők készítették a girlandokat, Auschwitz dekorációját. A náci művészet a világtörténelem egyik leggigantikusabb bűntettének rafinált alkotórésze volt. Ezért igaza van Paul Isenrathnak, mikor azt követeli, hogy a hivatalos nemzetiszocialista művészet a koncentrációs táborok múzeumába kerüljön”.

Az egyik oldalon tehát művészek és múzeumi emberek felismerték a veszélyt, hogy – a nemrég elhunyt kurátor, Johannes Cladders fogalmazásában – „a múzeum mint a náci korszak radírgumija” is funkcionálhat, a másikon viszont ott állt a nagyhatalmú magángyűjtő véleménye, amelyet a kilencvenes évek közepén egy interjúban kicsit megszépítve így foglalt össze: „Azt gondoltam, olyan szép portrékat készít, most akkor dühítsd föl ezeket a nyárspolgárokat, csináltass magadról is egy portrét. Így is történt, ez mindenkit nagyon ingerelt. Azt kérdem: egy magánember Németországban miért ne készíttethetne magáról portrét? … Sohasem gondoltam arra, hogy egy ilyen portrét  múzeumban állítsak ki, de azt azért megengedtem magamnak, hogy Breker otthonra készítsen nekem egy portrét, mivel nézetem szerint nagy portréművész volt, akármit mondanak is mások. Alapvetően jó szobrásznak tartom. Aztán erre azt mondták, Herr Ludwig azt akarja, hogy a náci művészet bekerüljön a múzeumba. A Ludwig Gyűjteményben nincs egyetlen mű sem az 1933 és 1945 közti időszakból.”

Mivel a szobrok végül nem kerültek a múzeum előcsarnokába, a Breker személye körüli vita is lassan elült, egészen 2006-ig, amikor is egy kritikai tárlat keretében Schwerinben először mutatták be az életművet, egyben. A tiltakozások most sem maradtak el, a kritikusok részéről leginkább három komoly érvvel alátámasztva: a kiállítás szenzációhajhászás, szalonképessé kíván tenni egy náci művészt, és közepes műveket emel piedesztálra. Az írásbeli megnyilvánulások mellett valódi proteszt-akciókra is sor került; a közelben a G8 ellen tiltakozó aktivisták bezárták a kiállítást.

A bemutatás mellett szóló legfontosabb érv a kiállítás címében is szereplő vitára bocsátás és a megismerhetőség volt. Ezt nehezítette, hogy az előkészítés során – és ma sincs ez másként – nem állt a kutatók rendelkezésére tudományosan alapos életrajz, és az örökösök „jóvoltából” a legfontosabb források sem voltak hozzáférhetőek. A megismerhetőséggel kapcsolatban az elemzők leginkább Werner Hofmann gondolataira hivatkoztak, aki a náci korszak művészetéről azt mondta: nem kell újraértékelnünk, de ahhoz, hogy helyesen ítéljük meg, látnunk kell a műveket. Rudolf Conrades, a schwerini kiállítás kurátora ugyanerről így nyilatkozott: „Úgy vélem, hogy szabad társadalomban méltatlan dolog elzárni valamit. Ez teljességgel irracionális. Azt gondolom, hogy a kiállítás nyomán kiszellőzik a dohszag a témából. A jobbosok számára pedig még mindig a tabu az izgalmas. De a kiállítás megmutatja, hogy Breker és szobrainak nagysága vagy veszélyessége nem létezik”.

A Ludwig Múzeum mostani kiállításán bemutatott Breker-büsztök nagysága és veszélyessége kapcsán ugyanez elmondható. A szobrokhoz nem fognak tömegesen elzarándokolni a neonácik, és valószínűleg senki nem fogja egy valaha tehetséges, majd a megalomániájában elveszett szobrász miatt átértékelni a modern művészetről kialakult képét sem. Ugyanakkor fontos, hogy ne menjünk el szó nélkül a – valószínűleg egyszeri – bemutatás gesztusa mellett. A bemutatás jogosságát és szükségességét egyrészt megvizsgálhatjuk az 1986-os és 2006-os német viták érveinek tükrében. Vitatkozhatunk a szalonképességről, a diktatúrák művészeivel kapcsolatban felmerülő erkölcsi problémákról, a szoborparkokról és a raktárakról. Ennek a kérdéskörnek a megvitatására az elmúlt két évtizedben nem került sor, még olyan elképesztően kirívó esetekben sem, mint a dégi kastély kertjében található – mellesleg szintén 1991-ben idekerült –, az itt elesett Waffen-SS-eseknek állított síremlék, amelyre az SS egykori jelmondatának csupán igeidőben módosított változatát vésték rá. A probléma önmagától nem múlik el, sőt.

fotó: Rosta József

fotó: Rosta József

fotó: Rosta József

A Ludwig-portrék mostani bemutatása esetében azonban szerintem máshová eshet a fókusz, mégpedig magára a múzeumra, a gyűjteményezés és ezáltal az emlékezet elméleti és gyakorlati kérdéseire. Ha egy gyűjtemény szembe akar nézni a saját múltjával és identitásával, valószínűleg úgy teszi ezt a legjobban, ha megmutatja, miből keletkezett és miből áll. Az, hogy ma itt látható Arno Breker e két szobra, a legtöbbet nem a náci szobrászról vagy a művészi kvalitásról, hanem a rendszerváltás környékének Magyarországáról mond el, arról a tényről, hogy egy szoborpár, amelynek bemutatása öt évvel ideérkezése előtt még elsöprő vihart kavart Németországban, minden további nélkül letétbe kerülhetett Budapestre. Ez a történet valójában akkori és mai tudatosságunkról és tudatlanságunkról, pozícióinkról és azok hiányáról, a privát és állami határáról és határtalanságáról, mindenekelőtt pedig emlékezethiányunkról és öntudatlanságunkról szól. És ha folytatódik a történet: mindez örökre bekerül majd a pincébe, és ott őrizzük?