Mi is a hadititok?

A kritikai művészet ma vagy a társadalmi elkötelezettség vagy a médium felől közelít a művészethez, vagy esetleg a kettőt kombinálja, mint Jacques Ranciere és Claire Bishop, akik tagadhatatlanul kritikusak a globális kapitalista kultúraiparral szemben, de még mindig nagyra értékelik az esztétikai kvalitást. De vajon ebben a posztmarxista perspektívában mi is a helyzet azzal a neoavantgárd művészettel, ami egykoron a baloldali diskurzushoz is kapcsolódott, de a maga utópikus elképzeléseivel éppolyan ezoterikus (Grant Kester) maradt, mint a művészet mediális mibenlétét és társadalmi kontextusát firtató konceptuális művészet? És vajon Erdély Miklós egykori művészeti és társadalmi utópiáinak van-e manapság relevanciája a részvételi és közösségi alapú kritikai művészet új utópiáinak idején?

kaszas_kollapszista.jpg

Kaszás Tamás: Kollapszista emlékmű (múzeumi pre-konstrukció), 2010 I Fotó: Eln Ferenc

 

Most egy olyan történetről lesz szó, ahol az irónia pontos mértéke és kiterjedése nehezen meghatározható. Erdély ugyanis komolyan foglalkozott az utópiák természetrajzával, és azon belül is a baloldali utópiákkal. Sőt, maga is létrehozott egy utópikus elvekre épülő, és több éven át működő aktív közösséget, akik amúgy valami olyasmit csináltak, ami Ranciere fogalmai szerint abszolút kritikai művészetnek tekinthető, hiszen áthágták és átszabták az esztétikai és a politikai diskurzusok határait, és önreflexíven használták a médiumokat és az apparátusokat. A Kreativitási gyakorlatok (1975-1977) például Robert Filliou és a Fluxus szellemiségével összhangban művészeti alkotásként is értelmezhető, ahol ráadásul a részvételi és a közösségi alapú művészet új ideáinak megfelelően a szerzőség is kellőképpen háttérbe szorult, sőt, a gyakorlatok olyan központi, társadalmi és egzisztenciális kérdéseket is érintettek, mint a túlélés és az érvényesülés. Az 1978-1979-es Interdiszciplináris Gondolkodás kurzus tanulmányi kiállításai pedig már az új, kreatív gondolkodás vizualizálására törekedtek, amikor is többnyire egy-egy képzőművészeti médium vagy fogalom analízise volt a téma. A Szén és szénrajz például igen kedvére való lett volna az akkoriban még képzőművészettel egyáltalán nem foglalkozó Ranciere-nek, hiszen a kiállítás nemcsak hogy egy konkrét médiumra, a szénrajzra reflektált, de a szén tudományos és társadalmi kontextusát is felvillantotta, sőt, a Főiskola fűtőjének szobájában talált szénrajzok újraértelmezésén (csirkeháló alá helyezett pin-up girl) keresztül még a művészet társadalmi funkcióját is ironikusan tematizálta.

sze126.jpg

Az Interdiszciplináris Gondolkodás kurzus Szén és szénrajz című kiállítása, 1978
Marczibányi Téri Ifjúsági Ház, Budapest
Fotó: Erdély György, az Erdély Miklós Alapítvány jóvoltából

 

Ez az interdiszciplináris kritikai művészet azonban nem a kreativitás hivatalos, szocialista fogalmának kisajátításával kezdődött, hanem inkább a művészet társadalmi funkciójának vizsgálatával valamikor a hatvanas évek végén, amikor a tudományos-technikai forradalom felpörgésével párhuzamosan a Keleti Blokk új frontokat nyitott a pszichológia, a szociológia és a politikai gazdaságtan területén. Ezzel párhuzamosan vált vitatémává a nyugati marxizmus kapitalizmus-kritikája is, és sorra jelentek meg Herbert Marcuse és Theodor Adorno írásai, amelyek mélysége és logikája az addig inkább a fizikusokat (Einstein, Heisenberg, Born) kedvelő Erdélyre is hatott. Marcuse 1967-es Az utópia vége című tanulmányának 1970-es publikálása után 1975-ben a Világosság még egy utópia-különszámot (Bloch Prinzip Hoffnung-jának részletével) is kiadott. A művészet utópisztikus funkciója Bloch-nál a haszidizmus és a kommunizmus messianizmusának, a közel-keleti bölcseletnek és a szociálpszichológiának a fura keveréke, amely ráadásul a katolikus hit babérjaira is pályázik, hiszen a Remény elvét teszi meg társadalom- és művészetelmélete központi fogalmává. A „kabbalista” Bloch-hoz és a „pszichoanalitikus” Marcuséhoz hasonlóan széles intellektuális horizonttal megáldott Erdély 1977-ben a Kreativitási gyakorlatokkal párhuzamosan egy Utópia előadás-sorozatot is szervezett, ahol ő maga adott elő a filozófiai utópiákról Mórustól Marcuséig, és tervezett egy Utópia kiállítást is, ami aztán nem valósult meg.

bujtatottzold_tranzit.jpg

ex-artists’ collective (Kaszás Tamás – Loránt Anikó): Bújtatott zöld, 2015
Majakovszkij 102 – tranzit.hu iroda, Budapest I Fotó: Tulisz Hajnalka

 

Ebben az időszakban kerülhetett sor Budaörsön Erdély első önálló kiállítására is, ami a Bújtatott zöld címet kapta. Az installáció szellemi centrumában a művészet és a tudomány elméleteit felforgató paradoxonok (Russel, Gödel, Duhem) álltak, amelyek az alkotó szándékai szerint kreativitásra és divergens gondolkodásra sarkallhatják a nézőt. Erdély a rendelkezésére álló szobányi térben több metaforát és szimbólumot is ütköztetett egymással a jelentéskioltás elvéhez hűen: íróasztalka székkel, rengeteg széna vadetetővel, szürreális seprű, és egy aládúcolt felhő, amelyre utólag már szerette volna rá is írni Gödel nevét, hogy felidézze a híres nem-teljességi tételt, amelynek egyes értelmezései éppen a logikai és természettudományos leírások szent mindenhatóságát kérdőjelezik meg. Ezek az elemek ráadásul a zöld, avagy a remény színe jegyében montírozódtak össze, hiszen Erdély a művészet Bloch által kinyilatkoztatott utópikus funkciójára is reflektálni kívánt. Sőt, Bloch-ot tovább is gondolta, hiszen a kiállításhoz fűzött „használati utasítás” szerint az adhat okot a reményre, ha a néző egyrészt elgondolkodik a művészet (amit a felhő szimbolizált) és a tudomány (amelyet a szabályos üres kör) funkcióján, másrészt gondolatait meg is tudja osztani a rendelkezésére bocsátott zöld ceruzával egy zöld színű izzó fénye mellett.

Erdély az 1981-es Optimista előadásában fejtette ki a legbővebben, hogy milyen utópikus funkciót is szán a művészetnek és ebben milyen szerepet szán a modern tudomány paradoxonjainak. A meglehetősen pesszimista hangvételű előadás valójában kísérlet egy új metafizika, egy újfajta demokratikus üdvtan kidolgozására, amely magában hordozza egy mentális és társadalmi forradalom lehetőségét is, melynek kulcsa a naiv realizmus felforgatása, a hétköznapi kényelmes tudat evidenciáinak lerombolása. Az ide vezető út pedig lényegében nem más, mint egy kozmológiai, elmefilozófiai, társadalomelméleti és zen-buddhista meditáció a tudományos-technika forradalom, a hatalom és a politika összefüggéseiről, ami elképesztően sok háttértudást igényel, viszont éppolyan vonzó lehet, mint egykoron az alkímia és a marxizmus volt. Erdély művészetelméletének, pedagógiájának és műveinek utóélete azonban afelé mutat, hogy a társadalomról alkotott tudásának mennyisége és összefüggései bőven átlépik a Kester-i ezotéria határait. A megfelelő promóció hiánya mellett talán ez is az oka annak, hogy Erdélyt ma nem nagyon emlegetik Beuys-szal egy lapon, aki jóval egyszerűbb és demokratikusabb kritériumokat szabott a tekintetben, hogy ki is lehet művész.

erdely_hadititok.jpg

Erdély Miklós: Hadititok, 1984 I Fotó: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

 

Az utópiák ráadásul gyorsan ki is mentek a divatból, vagy nem úgy kezelték őket, ahogy Erdély, aki az 1984-es bécsi Orwell-kiállításra egy olyan okkult művet készített, ami nem a kommunista disztópia pszicho-terrorját és testpolitikáját bírálta, hanem a katonai-indusztriális komplexum politikai és pszeudo-vallásos gyakorlatát elemezte, amely Nyugaton talán még hatékonyabban működött (és működik!), mint Keleten. Az utópiáknak amúgy az itthoni helyzet sem kedvezett: az újfestészet, majd az intermediális boom a kapitalizmus kínálta egzisztenciális és kritikai lehetőségek felfedezésével foglalkozott, amikor is a nagy léptékű teóriák helyett inkább az identitásra fókuszáló elméletek lettek divatosak.

lopakodo_7_foto_suranyi_miklos.jpg

Halász Péter Tamás – Domián Gyula: Lopakodó – Első Forma 3, 2008
Fotó: Surányi Miklós

 

Az utópia fogalmát csak a 21. század elején hozta vissza a köztudatba Obrist, Nesbit és Tiravanija 2003-as Utopia Station kiállítása és projektje, amelyen olyan sztárművészek is részt vettek, mint Liam Gillick, Carsten Höller és Thomas Hirschhorn. Obristék ráadásul Fredric Jamesonon keresztül egészen Bloch-ig és Marcuséig mentek vissza az Utópia diskurzusában, de annak elsősorban a politikáját, nem pedig az ismeretelméletét vizsgálták. Céljuk Bloch-hoz híven az volt, hogy felmutassák a művészet utópikus, modellalkotó, vizionárius funkcióját, de inkább a közösség-formáló, mintsem a tudat-alakító erőt láttak benne. Ehhez az új, antiglobalista és radikálisan demokratikus szellemiséghez illeszkednek az olyan kortárs utópiák is, mint Halász Péter Lopakodó formájú hajléktalan szállása, vagy Kaszás Tamás Kollapszista emlékműve.

A régi, „komoly”, ismeretelméleti kérdések azonban csak igen ritkán jelennek meg ma művek témájaként, a nagy teoretikusok és tudósok pedig legföljebb emblémaként funkcionálnak, mint Pawel Althamer Einstein osztálya esetében, vagy Hirschhorn Spinozának, Deleuze-nek, Bataille-nak és Gramscinak szentelt emlékműveiben, amelyek amúgy is jóval több fogódzót kínálnak az érdeklődőnek, mint a Gödel-emlékműként is értelmezhető Bújtatott zöld. Amíg Obrist vagy Gillick vagy Hirschhorn számára az anyagi javak elosztása és a tudás termelése az a hadititok, amelyet meg kell ismertetni a sokasággal (Negri és Hardt értelmében), addig Erdélyt még inkább az általános értelemben vett emberi gondolkodás foglalkoztatta. Amíg Erdély az egyén felől közelített az utópiához, hogy létrehozhassa a hozzá hasonlóan gondolkodó emberek közösségét, addig Gillick vagy Hirschhorn előbb inkább közösségeket akar formálni, és „csak” az erre a célra kialakított heterotópikus kulisszákon keresztül próbálják meg helyes irányba terelni a gondolkodást…


A cikk A közösségi pedagógia erőterei – Kreativitás-gyakorlatok kiállítás kapcsán jelenik meg.

További cikkek a kiállításhoz kapcsolódóan:

JÖN A FARKAS! – az aktivizmustól a pedagógiáig, és vissza… (1. rész) »

KI ITT BELÉPSZ… – A pedagógiától az aktivizmusig, és vissza (2. rész) »

________

A közösségi pedagógia erőterei – Kreativitás-gyakorlatok
(2015. szeptember 18. – október 31.)

Nyitva tartás:
csütörtök, péntek: 14.00 – 18.00
szombat: 10.00 – 14.00

Tárlatvezetések:
október 8., 9., 16., 22., 31.; 16.30

Kapcsolódó programok:
október 9., 19.00: Boris Ondreička: The Abyss
Between Pampered Theory and Corrupted Practice, előadás

október 15., 16.30-19.00: Magyar Képzőművészeti Egyetem
hallgatóinak eseménye. Elke Krasny, a Bécsi Képzőművészeti Egyetem
tanárának előadása: Hogyan dolgozzunk egy kiállításban?

október 30., 19.30: Kritikai pedagógia a gyakorlatban: a Közélet
iskolája és mások részvételével

október 31.: A kreativitási gyakorlatok újragondolása a Virág
Judit Galerivel, 10-18 óra között

Helyszín:
Majakovszkij 102 – a tranzit.hu nyitott irodája. 1068 Budapest, Király utca 102. I/1.

Kép: © Erdély Miklós Alapítvány, Artpool Művészetkutató Központ
Design: Bogyó Virág

kreatgyak_kepk_1.jpeg

 

 

Jön a farkas!

Az aktivizmustól a pedagógiáig, és vissza… (1. rész)

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány