Megemlékezés Lájer Veronika (1979-2019) művészettörténészről

Meg nem valósult művek 3.0

Lájer Vera

Mély megdöbbenéssel értesültünk a hírről, miszerint Lájer Vera 2019. december 24-én hajnalban, életének 40. életévében kórházi komplikációk következtében hirtelen elhunyt. Vera művészettörténész, kurátor és kultúrmenedzser volt. Művészettörténészként a historizmus építészetének és épületdekorációjának kutatója, kultúrmenedzserként a kortárs művészet szakavatott ismerője, elkötelezett népszerűsítője, kurátorként aktív formálója volt. E kettős elköteleződés, a történész-kutató és a kulturális szervező végigvonul pályáján. A közvetítőszerep volt igazán a sajátja: hidakat létesített befogadók és művek, művészek és intézmények között. Életútja túlmutat önmagán: az ezredforduló szabadúszó kurátorainak és a szakmai elhivatottságból kutató bölcsészek karrier-mintázatai mindannyiunk számára ismerősek. Odaadó lelkesedése, kedvessége, leleményessége és kreativitása sokunknak fog hiányozni.

Vera 1997-ben érettségizett a Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskolában (mai nevén BGSZC Budai Középiskolája). Családjában nem volt különösebb hagyománya a művészettel való foglalkozásnak, ő egymaga, lépésről lépésre építette fel szakmai karrierjét. Középiskolai évei alatt rajzolni és festeni tanult a Budai Rajziskolában. Egy középiskolai dolgozat kapcsán került tevékeny kapcsolatba a kortárs művészettel, amelyet a hazai aukciós piacról írt és amelyhez Kieselbach Tamással is sikerült interjút készítenie. Érettségi után elvégzett egy felsőfokú marketing- és reklámmenedzser tanfolyamot, eközben készült fel a művészettörténet szakos felvételi vizsgájára, amelyben Zsilinszky Zsófia segített neki. Zsófia így emlékezik rá: „A szakközépiskolában elsajátított kereskedelmi, marketing és pénzügyi ismereteit, lebilincselő kommunikációs készségét már akkor csodáltam, kiválóan írt és beszélt németül és angolul. Gyakorlatias, szervező, lebonyolító készsége nyilvánvalóan az egyik erőssége volt, és mindig tele volt művészeti projekt-ötletekkel.” 1998-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarán kezdte meg tanulmányait művészettörténet-kommunikáció szakpáron. Már az egyetemi évek alatt kirajzolódott pályájának két fő iránya, ennek tükrében mutatkozik meg az, hogy mennyire jól eltalált volt ez a párosítás.

A kutató művészettörténész a Magyar Építészeti Múzeumban 2002-2003-ban eltöltött szakmai gyakorlatból nőtt ki. Fehérvári Zoltán és Ritoók Pál irányítása alatt a Köröndön álló MÁV Nyugdíjintézetének bérháza és a Képzőművészeti Egyetem homlokzatához Rauscher Lajos és Székely Bertalan által készített sgraffitó kartonok lajstromát készítette el. Az Építészeti Múzeumban folytatott munkája és kutatásai hiánypótló jellegűek voltak, hiszen közvetlenül érintették a Mintarajztanoda indulásának körülményeit. Később ezeket az eredményeket tanulmányokban publikálta. Ez vezette el Verát a historizmushoz, szakdolgozati témájához, majd ahhoz az alapkutatáshoz, amelyre doktori témáját tervezte felépíteni. Művészi párhuzamokat és előképeket keresve 2004-ben két hónapot Bécsben töltött az Osztrák-Magyar Akció Alapítvány ösztöndíjával, ebből született meg a „Lotz Károly (1833-1904): vörösvári- (1863) és budapesti Erdődy-palota (1879) falképei, bécsi előzmények tükrében” című szakdolgozata.

Mindeközben biztonsággal mozgott a kortárs művészet területén is, kulturális szervezői készségeit hasznosította különféle projektek során. 2003 őszétől 2004 tavaszáig egyetemistaként a Vadnai Galériában dolgozott a galériavezető asszisztenseként, és a galéria nyitva tartásában, a látogatók fogadásában és tájékoztatásában segédkezett, valamint a kiállítások és a 2003-as MEO Art Fair előkészítésében munkájával segítette a galéria működését. A kortárs galériák világában való jártasságát hamarosan saját projektekben is kamatoztatta. A 2004-es Pázmány Majális keretében, az egyetem piliscsabai kampuszán Entz Saroltával és Zsilinszky Zsófiával rendezett egy kiállítást „Egy nap a városi galériák vonzásában – 2V+1” címmel, amelynek Kortárskereső tárlatához Vera a Vadnai Galéria művészei közül hívott alkotókat. A kiállítást kísérő beszélgetésen a kortárs galériákat és a fiatal alkotókat érintő fontos kérdésekről, például a galériák városban betöltött szerepéről és a fiatal képzőművészek lehetőségeiről esett szó.

Egyetemi tanulmányai során Vera számára Révész Emese személye volt meghatározó, aki a 19-20. századi magyar művészetet tárgyaló kurzusokat tanította. Példaképe és mentora volt, aki mindig nagy elismeréssel beszélt róla: „Hosszú sorokban kígyóznak emlékezetemben a fiatal művészettörténész hallgatók. Ki lelkesen, ki bölcsen, ki kötelességtudóan és apatikusan. Tanárként az ember latolgat, kinek milyen esélye lesz a pályán, egyáltalán pályára áll-e. Lájer Vera kapcsán ez nem volt kérdés. Okos, lelkes, művelt fiatalként olyan növendék volt, aki erőt ad a további tanításhoz. Nyílt mosolyával a pillanat tört része alatt megnyitotta beszélgetőpartnerét. Alapossága és műveltsége művészi érzékenységgel párosult, aligha van ennél jobb kombináció a sikeres tudós pályához.”

Mire 2005-ben megszerezte művészettörténészi diplomáját, már volt mögötte szakmai tapasztalat. Az egyetemet követően hihetetlen teherbírással és alkotó, kreatív energiákkal indult el a pályán. A Fix Rádióban művészeti beszélgetős műsort vezetett, 2006-tól az egyetemen megismert Mester Borbálával együtt, akivel később is szoros barátságot ápolt. A következő évtől egészen 2008 júniusáig a kortárs művészettel foglalkozó közös heti kulturális műsoruk Művészház néven jelentkezett a Civil Rádióban. Az építészeti múzeumban kialakított szakmai kapcsolatok vezettek a szintén Mester Borbálával végzett közös értékvédelmi munkához, amelyben Dunaújváros pentelei városrész helyi építészeti értékeiről készítettek listát. A művészetre való játékos nevelés és a kulturális értékközvetítés vezette, amikor 2005 őszétől két tanéven át nagy lelkesedéssel művészettörténet tantárgyat oktatott a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, népszerű nevén a Kisképzőn.

Életének és pályájának alakulása szempontjából meghatározónak bizonyult, hogy 2005 tavaszán a Ludwig Múzeum kommunikációs osztályán kezdett el dolgozni kulturális menedzseri és programszervezői munkakörben. Feladatai közé tartoztak a kiállításokhoz kapcsolódó események és tárlatvezetések megszervezése és felügyelete, a docens program és szabadegyetem kigondolása és lebonyolítása, szakmai és múzeumpedagógiai segédanyagok, szövegek megfogalmazása, lektorálása. Emellett tárlatvezetéseket tartott és aktívan részt vett a múzeumpedagógiai munkában, abban az időben, amikor a hazai múzeumpedagógia még gyerekcipőben járt. Számos új programsorozatot kezdeményezett és ő volt a főszervezője a lumu 10-10-ig programsorozatnak. Művészeti táborok szervezésével együttműködést kezdeményezett a Kisképző és a múzeum között, sikeresen közvetítve a kortárs képzőművészetet a fiatalabb korosztály felé.

A Ludwig Múzeumban Fehér Zsuzsanna volt a közvetlen felettese, aki így emlékezik vissza rá: „Vera a pályája kezdetén lévő szakemberként csatlakozott a Ludwig Múzeum csapatához, rövid idő alatt bizonyította rátermettségét és elkötelezettségét a múzeumi munka és a kortárs művészet felé. Nyitott és kezdeményező munkatársként valamennyien a szívünkbe zártuk.” Sőrés Zsolt 2006-tól dolgozott vele, miután a helyszínproblémákkal küzdő underground filmklubja, a Láthatatlan Filmek Klubja helyet és támogatást kapott a Ludwig Múzeumban. Mint írja, „Verának volt köszönhető, hogy mindvégig függetlenül, megalkuvás nélkül szerkeszthettem a programot és vezethettem a filmklubot. Ez ma már teljességgel elképzelhetetlen lenne. Büszke vagyok, hogy segítségével olyan alkotók filmjeit mutathattuk be a múzeumban, mint William S. Burroughs, Marcel Duchamp, Alejandro Jodorowsky, vagy Derek Jarman.” Vera itt a múzeumban ismerte meg szerelmét és későbbi férjét, Norbertet.

A 2008-as év sok szempontból fordulópontot hozott Vera életében. A német származású magyar építész, Rauscher Lajos (Ludwig Rauscher, 1845, Stuttgart – 1914, Zebegény) életművének feldolgozásával felvételt nyert az ELTE Művészet- és Művelődéstörténeti Doktori iskolájába, elindult a Szadai Műteremházzal való szakmai kapcsolata és elnyerte a Robert Bosch Stiftung Kelet- és középeurópai kulturális menedzsereket megcélzó rangos külföldi ösztöndíját, amelynek okán Németországba költözött.

Vera doktori disszertációja, ha elkészül, jelentős hiányát pótolta volna a magyarországi építészettörténeti kutatás neoreneszánsz szegmensének. A tervek szerint Rauscher Lajos, a Mintarajziskola és a Rajztanárképezde ékítményes rajz és ornamentika tanárának életművét vizsgálta volna tágabb, nemzetközi kontextusban. Rauscher neve a szűk szakmai körön túl nem igazán ismert, de két legjelentősebb munkáját bizonyára mindenki látta: az egyik a Képzőművészeti Egyetem neoreneszánsz stílusban megvalósult épülete az Andrássy úton, a másik az Európában egyedülálló, Székely Bertalannal közösen jegyzett, mintegy 30.000 négyzetméter falfelületet beborító, ugyancsak neoreneszánsz stílusban kivitelezett ornamentális épületdekoráció a Kodály Körönd sgraffitós palotáján. Doktori kutatásai révén Vera bekapcsolódott a fővárosi neoreneszánsz építészet feldolgozásába, amely a 2008-as Reneszánsz Év eseményeinek keretében folyt. A Fővárosi Levéltár egy, a kor építészeti dokumentumait bemutató kiállítása kapcsán szervezett konferenciát a neoreneszánsz építészetről, amelyen Vera is előadott. A projekt eredményeként megjelent kiadványba a köröndi sgraffitós palota, az egykori MÁV Nyugdíjintézet kartonjairól írt tanulmányt.[1] Vera disszertációja nem készült el, de kutatásainak eredménye publikált tanulmányaiban követhető.

A Ludwig Múzeumban Verának nem volt lehetősége kiállítások rendezésére vagy saját kurátori projektek megvalósítására, ezért ennek feltételeit máshol próbálta megteremteni. Ez lett Szada, az ottani Székely Bertalan Műteremház és Galéria, ahová Verát Révész Emese ajánlotta be, és amelynek vezetőjével Juhászné Bankó Erzsébettel, Zsókával sok közös projektet valósítottak meg 2008-tól kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 2019-ig. Ilyen volt a Kortárs névjegy című sorozat, amelynek Vera kurátora volt. És ilyen volt a nagyszabású Lüktetés című programsorozat 2008. augusztusában, amely a Ludwig Múzeum és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem együttműködésében született és amelyben Vera társkurátori szerepet vállalt. A projekt keretében egy 20 kortárs magyar művészt bemutató csoportos kiállítás, és egy ehhez kötődő 3 hetes múzeumi program valósult meg igen sikeresen. A tárlatot könyvbemutatók, filmvetítések, zenei programok és múzeumpedagógia foglalkozások kísérték, és megjelent egy összefoglaló kiállítási katalógus is. Mindez a későbbiekben modellként szolgált az intézmény számára. A szadai projektekben a galéria vezetőjének visszaemlékezései szerint Vera hihetetlen profin és nagy energiákkal volt jelen.

Szadán pályájának két iránya találkozott: a kortárs kiállítások mellett olyan tárlatot is tudott rendezni, amely kutatási témáját, a historizáló építészeti dekorációt mutatta be. A Műteremház még szintén 2008-ban egy egyedülálló műcsoportot kölcsönzött a Magyar Építészeti Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményéből, amely a Rauscher Lajos és Székely Bertalan a Köröndön álló MÁV palotájához készült sgraffitóihoz készült kartonokból válogatott. A bemutatkozóhoz alapos ismeretterjesztő anyag is készült,[2] amely értékes adalékokkal szolgált nemcsak az építészet- és építéstörténet, hanem a művészetoktatás mellett az intézménytörténet számára is.

2008 októberében Vera Stuttgartba költözött a Robert Bosch Stiftung 13 hónapra szóló ösztöndíjával, vendéglátó intézménye a Württembergischer Kunstverein Stuttgart volt. A program egyfajta továbbképzés volt, teoretikusok vezette workshopokkal és saját projektekkel, melynek lezárultával 2009-ben európai kultúrmenedzseri diplomát kapott. Kintléte alatt rövid ideig vezetett blogja (http://stuttfuermich.blogspot.com/) személyes reflexiókat, filozófiai eszmefuttatásokat, helyzetjelentéseket tartalmaz. A program keretében 2009 nyarára Vera több kiállítást és művészeti projektet szervezett Németországban, számos magyar művészt juttatva nagyobb ismertséghez. A Copy Shop nevű kollaborációs projektnek az Oberwelt e.V. és a Württembergischer Kunstverein biztosított helyet. Hét Bosch-ösztöndíjas közös projektjeként valósult meg ez év júliusában Halle an der Saale-ban a TransForma című performansszal kísért kiállítás. Stuttgartban a Wir Sind Babel die Lichtbildnerei kiállítóhelyére Gegengeschenk/Return Gift címmel szervezett közös kiállítást a multimédia-művész Molnár Ágnes Évának és a szobrász Stefanie Senge-nek. Bekapcsolódott a Württembergischer Kunstverein magyar résztvevőkkel is futó Subversive Praktiken. Kunst unter Bedingungen politischer Repression 60er–80er / Südamerika / Europa című nagyszabású kiállításba is, Mesés Péterrel együtt szervezték meg a Ko-Conceptual, Flux Serial: Eine Einführung in die Welt von Miklós Erdély című projektet, amelynek magyar részvevője Sőrés Zsolt egy filmkoncerttel szerepelt.

Lájer Vera átveszi a Bosch Program diplomáját Stuttgart, 2009

A Robert Bosch program folytatásaként Vera elnyert egy három hónapos gyakorlati ösztöndíjat, amelynek magyarországi fogadóintézménye a kArton Galéria volt. Immár itthon, nemzetközi együttműködéssel szervezte meg a Tabuscript nevű kortárs művészeti projektet, amelyben két, Németországban megismert kollégája volt a társa, a macedón Ksenija Cockova és a bolgár Yana Varbanova. A kiállítás a tabu kultúrtörténeti fogalmát járta körül három szinten: személyes és családi tabu, az érzékiséggel és az intimitással kapcsolatos, illetve a társadalmi-politikai tabu. A téma fogalmának vizuális-művészi interpretációjára bolgár, macedón, magyar és német művészeket kértek fel, a kiállítást később Budapest mellett Szófia, Skopje és Stuttgart is bemutatta 2010 és 2011 folyamán. Szadán 2010 májusában nyílt meg A szépség apostola című Székely Bertalan halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás, ahol a kurátori feladatokat a festő munkásságát kutató öt művészettörténész vállalta, Vera mellett Bakó Zsuzsa, Basics Beatrix, Révész Emese és Szőke Annamária. A katalógusban Vera a Székely által a régi Zeneakadémia dísztermébe készített Dionüszoszi diadalmenet vázlatáról írt.[3]

Kétlaki életet élve mindeközben Németországban is elkezdte építeni a karrierjét. 2010 tavaszán rendezték meg az első németországi Nemzetközi Fényművészeti Biennálét (Biennale für Internationale Lichtkunst), ahol a projekt két hónapja alatt Vera a fő szervező-kurátor, Matthias Wagner K asszisztense és a program tárlatvezetője volt. 2010-ben a Ruhr-vidék nyerte el az Európai Kulturális Fővárosa címet, ennek égisze alatt valósult meg a biennálé programsorozata, amely a vidék több kisebb városát is bevonta (Bergkamen, Fröndenberg, Lünen, Unna, stb.). A biennálé mottója az „Open light in private spaces” volt: nagyszámú magánház és privát épület alakult át ideiglenes kiállítóhellyé, és e helyeken olyan művészek munkái kerültek bemutatásra, akiknél a fénynek kiemelt szerepe volt. A legismertebb alkotók között ott volt Christian Boltanski, Olafur Eliasson, Jenny Holzer és Bruce Nauman.

A Ludwig Múzeumba két év fizetés nélküli szabadságot követően csak 2010 szeptemberében tért vissza. Projektvezetőként egy külső helyszínen, a Józsefvárosi Galéria tereiben működő Ludwig Inzertben folytatta, kurátori és programszervezői feladatokat látott el. A galéria elsősorban olyan művészeti projekteknek adott teret, amelyek a 8. kerületi helyszín közvetlen környezetére, a gyorsan változó urbanisztikai állapotokra és a kerület szocio-kulturális jellemzőire reflektált. Vera igazi alkotói műhellyé varázsolta, élettel és művészettel töltötte meg a helyet. Nyitott a legfiatalabb és az idősebb korosztály felé, kísérleti közösségi projekteket szervezett és a Józsefvárosi Napok programsorozatba is bekapcsolódott. Kurátorként a KÖZ_egek című kiállításon hat fiatal magyar művészt mutatott be, a Konsum-Mandala tárlaton pedig Stephanie Senge munkáit prezentálta a galériában. Mindezek ellenére Vera számára a Ludwig Inzert nem volt egyértelműen sikertörténet, mert – némileg joggal – valamiféle száműzetésként élte meg, hogy nem vehetett részt a főépületben zajló nagyobb volumenű kiállítási projektekben, holott erre minden képessége és gyakorlata megvolt.

Lájer Vera tárlatvezetést tart a Ludwig Múzeumban, 2010

2011-ben, házasságkötését követően végleg Németországba költözött, férjével Brémában telepedtek le. Doktori témájának kutatásában nagy előrelépést jelentett a Támop ösztöndíj, amellyel 2011-12 telén három hónapot töltött a kieli Christian-Albrecht-Universität művészettörténet tanszékén a Kultúrák közötti párbeszéd elnevezésű munkaprogramban. Az ösztöndíj ideje alatt aktívan részt vett a kieli tanszék és a lübecki Műemlékvédelmi Hivatal közös Dfg (Deutsches Forschungsgemeinschaft) kutatásában, amelynek célja a lübecki városi épületek építészeti- és dekorációs programjának műemlékvédelmi, művészettörténeti és restaurátori szempontok alapján való vizsgálata volt. Ugyanis készülő disszertációjában ennek mintájára tervezte Rauscher szintetizáló, a művészettörténet, az építészettörténet, a műemlékvédelem, az iparművészet és a festészet történetének metszéspontján elhelyezkedő életművét feldolgozni. A magyar Képzőművészeti Egyetem alapításának 140. évfordulójára rendezett kiállítás apropóján megjelent kötet számára feldolgozta a Mintarajztanoda Lotz Károly vezette festészeti szakosztályának és a freskófestészeti mesteriskolának a történetét, amely a Reformok évtizede című intézménytörténeti kötetben jelent meg.[4] E kutatásokkal a magyarországi professzionális művészképzéshez nyújtott hiánypótló adatokat. 2013 tavaszára tervezett doktori szigorlatára végül nem tudott felkészülni, tanulmányait halasztotta az egyetemen.

Németországi tartózkodása idején is mindvégig élő kapcsolata volt az itthoni szakmai közösséggel: részt vett hazai szakmai eseményeken, megosztotta németországi tapasztalatait, magyar művészek németországi bemutatkozását segítette elő. E közvetítő szerepre törekedett akkor is, amikor a brémai modern művészeti múzeum munkatársaival készített interjút,[5] illetve brémai kiállításokat mutatott be a Müpa és a Goethe Intézet közös szervezésében megrendezésre kerülő újfajta művészetközvetítésről szóló szakmai napon.[6] Több féléven keresztül tanított és tartott workshopokat nemzetközi kiállítások menedzseléséről vendégelőadóként a Kultúramenedzsment képzésben részt vevő hallgatóknak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, például a TabuScript projektbe is bevonta őket, emellett opponensi feladatokat is ellátott. 2013-tól pályájának fontosabb állomásait bemutató saját weboldalt készített (http://decultura-veralajer.blogspot.com/). 2013 végén több hónapon át a brémai Forschungsstelle Osteuropa archívumban levő Klaus Groh anyagot kutatta. Verának jelentős szerepe volt abban, hogy Groh és a magyar avantgárd művészek kapcsolatáról később kiállítás is készült “aktuelle kunst in osteuropa” Klaus Groh & Artpool címmel az első, 2015-ben megrendezett OFF Biennálén.

A sok szálon futó szakmai projekteket magánéletének történéseivel is össze kellett egyeztetnie: 2014-ben megszületett kislánya Flóra, ami egy időre a munkából való kiesést is jelentette. Ettől kezdődően csak szórványosan voltak szakmai megbízásai. Vera egyszerre próbált megbirkózni a szülés utáni depresszióval és a projektek hiánya okozta légüres térrel. Brémában kezdett el idegenvezetéssel foglalkozni, ami egy olyan szükségmegoldás volt, amelyben mégis jelen volt a számára oly fontos kultúraközvetítő misszió. Az Eat-the-World cég szervezésében tartott kulturális és kulináris témájú városi túrákat, itt különösen a város építészetével kapcsolatos részeket kedvelte, majd később egy promóciós cégnek is dolgozott. Továbbra is kereste a lehetőségeket: szervezésében Exchange – Csere címmel 2017-ben a kunstmix – Produzentengalerie im Schnoor kiállításán Brémában mutatkoztak be a gödöllői Levendula Galéria művészei.

Vakvágányra futott házassága miatt 2017 decemberében visszaköltözött Budapestre. A következő év a magánéleti problémák megoldásával és a betegséggel való küzdéssel telt. 2019-ben vette fel újra a fonalat. Életének gondterhes időszakán, erőt próbáló, bátorságot igénylő és lelki terheket támasztó időszakán volt túl – legalábbis sokan ezt gondoltuk. Vera a régi lendületével új, de a külső szemlélő számára nem mindig követhető irányokba indult el, bár ebben bizonyára a korlátozott szakmai lehetőségeknek is nagy szerepe volt.

2019 tavaszán a Határ-vonalak című tárlat keretében Szadán a Székely Bertalan Műteremházban két kortárs alkotó, Szentiványi-Székely Enikő és a régi barát, Mester Borbála munkáit mutatta be. A galériavezető Juhászné Zsóka szerint „Vera ragyogó, energikus és lendülettel teli megnyitót tartott, áradt belőle a bizakodás a jövőt illetően.” Ez volt Szadával az utolsó közös munkája, bár már tervezték a 2020-as Kortárs névjegy kiállítás-sorozat újabb évadát, ez nem tudott megvalósulni. 2019 folyamán Vera elvégezte a német nyelvű idegenvezetői szakképzést, művészettörténetet tanított idegenvezetőknek és a Budapesti Zsidó Hitközség Külkereskedelmi szakképzésében résztvevőknek. Újra elkezdett dolgozni a doktori disszertációján, kapcsolatba került Rauscher leszármazottaival és a doktori szigorlat letételét tervezte. Ősszel segédlevéltárosként a Budapest Főváros Levéltárában kezdett el dolgozni, ahol a Szépítő Bizottmányi és Építő Bizottmányi tervanyag tartozott hozzá, de ez a munka nem szólt hosszú távra.

A 2019-es év legfontosabb projektje A napsütötte Tabán című kiállítás volt a budai Virág Benedek ház Tabáni Kuckó nevű, az egykori helytörténeti gyűjteménynek helyet adó termeiben. A kiállítás Tibai-Takács János tabáni sorozatának felfedezésével indult, amihez hozzáadódott az 1. kerületi önkormányzat által őrzött Jálics János akvarell-anyaga. Az anyaggyűjtésébe később a várostörténész Sály Noémi is bekapcsolódott, aki így emlékezik vissza a történtekre: „Jálics János váratlanul előkerült hagyatéka fölött örvendezve született az ötlet a kerületi városházán: legyen egy kiállítás tabáni festményekből. A Jálics-képek mellé – amelyek csak egy termet töltöttek volna meg – két magángyűjtemény képei is hamar odakerültek, Vera pedig napok alatt még és még újabbakat szerzett, így végül 27 művésztől közel 75 akvarell és pasztell sorakozott a négy terem falain. Egy művészettörténész és egy helytörténész vidám négykezese lett belőle, igazi örömforrás kurátoroknak és nézőknek.” A tárlat, amelyen egyaránt részt vettek műkedvelő és hivatásos festők is, a Tabán aranykorát, az 1920-30-as évekbeli derűs hangulatot elevenítette fel akvarellek és pasztellek, valamint tárgyi emlékek, relikviák, korabeli fotók és képeslapok bemutatásával. A kiállítás megrendezésére rendkívül rövid idő állt rendelkezésre, de Vera ekkora nyomás alatt is hatékonyan tudott dolgozni. Ez volt az utolsó befejezett munkája.

Vera szerteágazó karrierje alatt számtalan kollégával került kapcsolatba: kurátorokkal, kutató művészettörténészekkel, építészettörténészekkel, várostörténészekkel, kortárs művészekkel. Lendületével, tenniakarásával, életvidám és energikus természetével könnyen belopta magát a kollégák szívébe. Barátsággá váló szakmai kapcsolatairól nagyon pontosan írja Juhászné Zsóka: „Verát jó volt itt tudni a közelben. Kedves, türelmes és nyitott emberként minden munkakapcsolata előbb-utóbb barátivá alakult át és maradt meg, ahogy a miénk is.” Bicskei Éva szintén Szadán keresztül ismerte meg Verát, mint írja: „kevésszer találkoztam vele személyesen, de nagyon megmaradt bennem a személyisége, lénye. Egy rendkívül nyitott, pozitív, odaforduló, végtelenül tiszta, épp ezért kissé naivnak tűnő fiatal lány volt, talán túlzottan is alázatos a szakmájához.” Ritoók Pál jellemzése szerint Vera „sugárzóan kedves, lelkes és kreatív volt.”

Balázs Kata a Ludwig Múzeumban dolgozott együtt Verával, emlékei szerint „nagyon megnyugtató volt, hogy ott volt valaki, aki biztonságot jelentett, és ez valahogyan mindvégig meghatározó maradt. Nagyon szerettem a hangját, árnyalatgazdag és határozott volt, de ugyanakkor nagyon finom és empatikus is. Teljesen természetesen hangolódott rá arra a személyre, akivel együtt dolgozott, de arra is, akivel éppen csupán beszélt. Okosan működött a nagy intézményekben, amit nagyon csodáltam benne akkoriban, mert a napi feladatok mellett kialakította a kereteket olyan dolgokhoz, amiket igazán fontosnak tartott, és ezt nagyon tudatosan, kitartóan és rendkívül hatékonyan vitte végbe. A régi művészet pedig – lehet, hogy tévedek, de sokszor ez volt a benyomásom – mintha számára is valamiféle menedéket jelentett volna. Sokat segített, nem hivalkodóan, hanem úgy, hogy észre se vegyem, apró gesztusokkal, finom empátiával. Nem tudom a rendszertelen kommunikáció ellenére tudta-e, hogy mennyit jelentett nekem a segítsége.” Jómagam is a Ludwig Múzeumban ismertem meg, egy közös munkán keresztül találkoztunk először. Kedvességével hamar feloldotta kezdeti bizalmatlanságomat, jó szándékú, segítőkész személyiségének sokat köszönhettem, és számtalanszor megtapasztaltam, miként volt képes elsőre lehetetlennek tűnő problémákat is megoldani. A szakmában szinte egyedülálló módon hiányzott belőle a szakmai féltékenység és önzés, őszintén tudott örülni mások sikerének, és ahogyan Balázs Kata is említette, Vera koncentrált figyelemmel tudott másokhoz odafordulni.

Egykori egyetemi tanára, Révész Emese visszaemlékezése szerint „kettőnk szakmai kapcsolata Lotz és Rauscher-kutatásaihoz kötődött, amelyeknek újra és újra nagy elánnal durálta neki magát. Sötét pillanatait nem ismertem, ahogy élettörténetei nehézségeibe is csak egy alkalommal avatott be. Akkor, amikor nem a tudományról, hanem a gyerekeinkről volt szó. Meglepetésemre eljött a gyerekkönyvem bemutatójára, ahol tíz perc alatt felvázolta személyes tragédiákkal teli elmúlt éveit. Önmagában regénybe illő kortárs női sors. Ami utána maradt, torzó jellege ellenére gazdag örökség. Alapkutatásnak tekinthető publikációk a historizmus építészete és monumentális falképfestészete témájában. Ezek akkor is megmaradnak utána, ha lassanként elhalványul emlékezetünkben mosolyának belülről fakadó ragyogása.” Bár Vera tervezett Rauscher monográfiája nem született meg, kutatásaival a Magyar Képzőművészeti Egyetem és egyúttal a művészetoktatás történetét is gazdagította. A hasonló témákat kutató Katona Júlia Vera tevékenységét így összegzi: „ezekkel a kutatásokkal a magyarországi professzionális művészképzéshez nyújtott hiánypótló adatokat, azonban kutatási tevékenysége ezen a területen nem teljesedhetett ki. Hirtelen távozása nagy űrt hagy maga után, közvetlen, kedves, lelkesedő és lelkesítő személyisége és munkája egyaránt hiányozni fog.”

Mint a kortárs művészet területén dolgozó kurátor, Vera művészekkel is jó kapcsolatot ápolt. Sőrés Zsolt emlékei szerint „mind a filmklub, amelyet Vera a Ludwigban szervezett, mind pedig a stuttgarti fellépés fontos pont volt a pályámon, amelynek tapasztalatait a tanításban és művészi tevékenységemben is hasznosítottam. Mindez vagy nem, vagy nagyon másképpen valósult volna meg, ha nem ismerem meg Lájer Verát, aki hitt abban, hogy érvényes mondanivalója van mindannak, amivel kreatív művészként és kreatív oktatóként is foglalkozom.” Mester Borbála személyes hangú visszaemlékezésében írja: „amikor saját alkotói pályába kezdtem, Vera kérés nélkül is mentorommá, szakmai védőangyalommá szerződött. Sokat gondolkodtunk mindenféle projektben, amelyeknek nem lett mindig látható eredménye, a lényeg az együtt-gondolkodás volt. Vera ajánlott be a gödöllői Levendula Galériába, ahol azóta is részt veszek kiállításokon. Verával a barátságunk túlmutatott a földi kapcsolaton, és ahogy a brémai katalógusunkban jellemzett, „wie eine gute Schwester”…, hasonlóképpen gondolok rá én is, nem csak mint barátomra, hanem testvéremre, lelki társamra, akinek a halála végtelenül összetört. Vera érzékenysége révén nagyon nehezen viselte az élet terheit és kihívásait, sokat küzdött, de maga alá gyűrte az élet.”

Saly Noémi Verával való megismerkedésüket meséli el, vidáman, lelkesen. Nem véletlenül találtak egymásra: „Mivel a muzeológusoknak abba a kasztjába tartozom, akivel bármikor megeshet, hogy föl kell kapni egy ládát, odébb tolni a kredencet, vagy az udvaron slaggal mosogatni valami pókhálós pitlit, erős hajlamom van arra, hogy plebejus megvetéssel nézzek a művészettörténészekre. Igazságtalan és nevetséges, de úgy ködlenek föl előttem, mint megannyi eltartott kisujjú, molypille-szerű, lassú teremtmény, akik képesek évekig fennkölten piszmogni egyetlen festménnyel, hogy azután csak más művészettörténészek számára érthető nyelven írjanak róla könyvet, de minimum egy harmincoldalas dolgozatot. Körülbelül ezekkel a téveszmékkel készültem tavaly nyáron a találkozásra Lájer Verával, hogy majd együtt találjuk ki A napsütötte Tabán kiállítást. Lementem a Virág Benedek Házba, és ott elém penderült egy fülig kacagós energiabomba. Kezet fogtunk, de azzal a lendülettel már össze is ölelkeztünk. Azonnal látszott, hogy jó lesz. És az is lett. Nagyon tudta, mit akar, de minden ötletet figyelmesen meghallgatott (aztán mondott jobbat), világítóan okos volt, gyors, hatékony, és rendíthetetlenül derűs. Akkor is, amikor toporzékoltam, vagy fékezni próbáltam az iramot. A kiállítást szinte órák alatt összeraktuk, rengeteget tanultam tőle az akvarellről, estétől reggelig olyan adatokat szedett elő sose hallott nevű alkotókról, hogy szemem-szám elállt. Felhőtlen öröm volt együtt dolgozni vele – hogy közben ő ugyanezt gondolta-e rólam, csak remélni tudom, de mohó lelkesedéssel terveztük a könyvet, amelyet a kiállítás anyagából majd szépen összerakunk, ezt a fejezetet majd ő, amazt majd én, őszre meg is lesz… Nagyon remélem, hogy meg fogom tudni csinálni. Vera emlékére. Csakazértis.”

Vera szakmai pályaíve nem a klasszikus értelemben vett művészettörténészi életút: részben a saját maga által választott, részben a körülmények adta lehetőségek és kényszerűségek függvényében alakuló, hol független, hol intézmények mellett elköteleződő, külföldi ösztöndíjakkal megszakított ezredfordulós kutató-kurátor karriere volt. Hosszabb távon is e kettős szerepben képzelte el magát: egyszerre kortárs kulturát közvetítő menedzser és kutató művészettörténész szeretett volna lenni. De ehhez nem talált biztos intézményi hátteret, ami nem csak a lehetőségek folyamatos keresésével, hanem egzisztenciális bizonytalansággal is járt.

Mégis, kevesen voltak, akik ilyen lelkesedéssel űzték ezt a szakmát. Ahogy Zsilinszky Zsófia megjegyzi, a szakmai munkák „mindig kihívást, örömöt jelentettek számára, de alázatos, maximalista és precíz munkamorálja nem mindig volt köszönőviszonyban az adott szakmai közeg elismerésével.” Árulkodó, és egyben mélységesen elszomorító, hogy egy magasan kvalifikált, publikációkkal és külföldi tapasztalatokkal rendelkező, a hazaitól eltérő művészi struktúrákat is ismerő és azokban otthonosan mozgó szakembernek tulajdonképpen nem volt helye a hazai szakmai szcénában, aki emiatt az idegenvezetésben látta a jövőjét. Lájer Vera félbeszakadt, nem kiteljesedett életműve azonban így is elismerésre méltó.

 

Horváth Gyöngyvér

 

A cikk megírásában segítséget nyújtó és a részvétben osztozó kollégák: Balázs Kata, Bicskei Éva, Bendig-Zsilinszky Zsófia, Fehér Zsuzsanna, Fehérvári Zoltán, Juhászné B. Erzsébet, Katona Júlia, Kopeczky Róna, Mester Borbála, Perenyei Mónika, Révész Emese, Ritoók Pál, Saly Noémi, Sőrés Zsolt és Székely Katalin

 

 

[1] Lájer Veronika: A MÁV Nyugdíjintézet köröndi bérházának sgraffito-kartonjai. A műtárgyegyüttes leíró bemutatása. In: Csáki Tamás, Hidvégi Violetta, Ritoók Pál (szerk.): Budapest Neoreneszánsz építészete. Tanulmányok a 2008. november 18-án Budapest Főváros Levéltárában rendezett konferencia anyagából. Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 2009, 205-212. old.

[2] Lájer Veronika: Székely Bertalan és Rauscher Lajos sgraffitói a Kodály Köröndön a MÁV nyugdíjintézetének bérházán, 1881. Székely Bertalan Műteremház Füzetek 5. Szada, 2008.

[3] Lájer Veronika: Dionüszoszi menet, Fríz vázlata a Zeneakadémia számára, 1881. In Székely Bertalan Tanulmány-kötet és kiállítási katalógus, Szada, 2010, 16-27. old.

[4] Lájer Vera: A Lotz Károly (1833–1904) vezette gyakorlati festészeti szakosztály (1882–1896) és a II. Freskófestészeti Mesteriskola (1896–1910) története. In: Kopócsy Anna (szerk.): Reformok évtizede. Képzőművészeti Főiskola 1920–1932. Kiállítás a magyar Képzőművészeti Egyetem alapításának 140. évfordulójára. Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2013, 13-25. old.

[5] Lájer Vera: Zöldellő Weser és „rügyező” rádió-művészet. Interjú a Weserburg, Studienzentrum für Künstlerpublikationen munkatársaival. Balkon, 2012/4, 22-26. old.

[6] A művészetközvetítés új útjai, Müpa, 2012. 10. 18.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány