Mary Ausztráliában

Mary Song – így hívják azt a fiatal szöuli kurátort, akinek a szakmai története tökéletesen szemléltet a sok, egymással összefüggő dolog közül egyet, amiért és amitől Koreában a művészeti közegnek is sikerült felvennie a gazdaság lendületét. Természetes, hogy az erős gazdaság teremtheti meg a megfelelő hátterét egy óriási lendülettel működő művészeit közegnek mind a non-profit, mind a műkereskedelmi színtéren – , nem erre a trivialitásra akarom felhívni a figyelmet. A módszer, a tudatosság, a pénzköltés világos és jól kitalált rendszere az, ami figyelemreméltó. Ennek a rendszernek az egyik eleméről lesz most szó röviden.

Mary, aki most kicsit kevesebb, mint harminc, úgy két éve tért vissza Ausztráliából, ahol az egyik vezető ottani intézmény kurátori programján vett részt egy éven át. Nem egyedül vágott az útnak, egyike volt annak a 200 (!) fiatal kurátornak, akiknek abban az évben a koreai állam fedezte a külföldi képzését. A vezető brit, amerikai és ausztrál intézmények közül választhattak, a többség Londonba és New York-ba ment (tehát még egyszer: a legerősebb iskolákba, akadémiákra stb). Amikor a kurzusokról minimum egy év múlva visszatértek, a központi helyeken szerzett tudással (nyelvtudással), aktuális információkkal, a diskurzusba már bekapcsolódva és egy élő nemzetközi networkkel megerősítve kezdtek dolgozni Koreában. Ha itt kiállítást rendeznek, a legkorszerűbb módszerekkel teszik. Ha külföldi művészt hoznak, a sztárokon kívül is nagyon friss, élő merítésből tudnak választani. Ha ők akarnak külföldre vinni koreai művészt, helyből a központi városokba juttathatják el a hazai művészeiket, és amikor bejelentkeznek az ottani kurátoroknak, akkor nem, vagy csak nagyon röviden kell bemutatkozniuk. A rendszer a fiatal művészekre is érvényes, csak ők általában hosszabb kurzusokon, teljes képzésen vehetnek részt. Abban az évben tehát, amikor Mary Ausztráliába ment, kétszázan fértek bele a keretbe. A tíz jelentkezőt, aki kimaradt az azévi szórásból, a következő évben utaztatta el az állam…  (Nincs minden évben ilyen program, de nem ez volt az egyetlen).

A rövid leírásból nyilván kitűnik, hogy nincs az egész dologban semmi varázslat. Semmiféle nagy titok nem tárult fel, de ha van jól funkcionáló rendszer, akkor legalábbis érdemes egy pillantást vetni rá. Természetesen első sorban nem a hazai kurátoroknak szól, amit írtam. Világos, hogy a szakma többsége számára mindez közhely, pontosan tudja, hogy ennek és egy csomó más, jelenleg hiányzó feltételnek meg kellene lennie a biztonságos működéshez. És persze nem is a hazai kurátorok képzettségét akarom összehasonlítani a koreaiakéval – nem gondolom, hogy a kurátoraink képzetlenebbek lennének. A baj ott van, hogy az államot ők szerényen szólva is csak nagyon óvatosan kalkulálhatják be a terveikbe, amikor a hazai művészet nemzetközi megjelenéséhez és a nemzetközi szereplők hazai megjelentetéséhez szükséges tudás, információk és kapcsolatok megszerzésére vonatkozó stratégiájukat és gyakorlatukat kialakítják. A szakmát tehát csak egy kicsit hergelni akarom azzal, hogy felemlegetem: nemcsak Nyugaton, hanem – szükségszerűen –  az új centrumokban megvan a megfelelő állami szerepvállalás (persze ennek most csak az egyik fontos szeletéről szóltam, az egész egy alaposan átgondolt rendszerbe illeszkedik). Jó, ha látják, hogy a nemzetközi scénába mennyivel biztonságosabb, támogatottabb, kiszámíthatóbb utakon léphetnek be az ázsiai szereplők is.

Ami viszont most itt fontosabb, mint a szakma bőszítése: az állami döntéshozóknak (bár közülük vélhetően kevesen olvassák ezt a blogot) és a közönségnek a figyelmét szerettem volna felhívni az adópénzek lehetséges elköltéseinek egyik vállalható és ellenőrizhető, mindenki számára megközelíthető és hasznot hozó formájára.