Magyar művészettörténészek a vészkorszakban: tudomány és emlékezet

A 2014-es holokauszt-évforduló eseményeinek, a hozzá kapcsolódó kiállításoknak visszatérő kérdése volt, hogy a „harmadik generációnak” milyen lehetőségei vannak az emlékezésre. Hogyan értheti meg, érezheti át az utókor – legalább töredékesen – a meggyilkoltak és megkínzottak szenvedését, amely a maga teljességében nyilván felfoghatatlan? A fájdalmas, talán csak félig-meddig elbeszélt családi történetek mindennél jobban átélhető, személyes utat nyithatnak az unokák számára a megértés felé. A családi keretek között zajló emlékezés azonban – kivételes személyessége mellett – a tágabb értelemben vett közösségi (meg)emlékezés metaforája is. Harmadik generációja ugyanis nemcsak egy családnak lehet, hanem például egy településnek vagy egy szakmának is, és a társadalom egésze akkor lesz képes szembenézni a múlttal, ha ezek a kisebb közösségek feltárták, feldolgozták és megértették saját emlékeiket.

1_peter_andras_1.jpg

Péter András I © Forster Központ Tudományos Irattár

Erre nyújtott példát a Magyar művészettörténészek, magyar művészettörténet a vészkorszakban című konferencia, amelyre az ELTE BTK Kari Dísztermében került sor 2014. november 11-én, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézete, az intézet keretei között működő Péter András Alapítvány, valamint az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének Tudománytörténeti Kutatócsoportja közös rendezésében. Az esemény egyszerre volt tudományos ülés, megemlékezés, valamint – ahogy köszöntőjében Rényi András fogalmazott – „emlékezetpolitikai aktus”: saját szakmai közösségünk múltjának feltárása tudományos eszközökkel, de részben a tanúk személyes emlékeire alapozva. A történeti kutatást, amely egyébként is a hivatásunk, ezúttal saját „identitásképző szilárd pontjaink” megtalálása érdekében végezték el az előadók, és a hallgatóság nagy létszáma már önmagában is azt bizonyította, hogy erre nem hiányzik a fogékonyság. Az előadások szövege hamarosan olvasható lesz az Enigma következő, 80. számában, amely remélhetőleg további szakmai munkát és párbeszédet inspirál majd.

Az alaphangot Marosi Ernő bevezető előadása adta meg, amely A magyar művészettörténet-írás tévútjai címet viselte, és a tudománytörténeti kontextust vázolta fel. A két világháború közötti időszak Gerevich Tibor és Hekler Antal által képviselt, átpolitizált és átideologizált magyar művészettörténet-írása nemcsak szövegek szintjén működött, hanem az intézményrendszert, és így emberek pályáját is meghatározta. A numerus clausus miatt gyakran a bécsi egyetemet választó zsidó fiatalok számára nem csak származásuk miatt volt szinte lehetetlen a visszailleszkedés a magyarországi közegbe, hanem azért is, mert a bécsi iskolához kötődő művészettörténeti módszereik is idegennek, üldözendőnek számítottak. Sorsukban elválaszthatatlanul fonódott össze a faji alapú üldöztetés és a tudományos ellehetetlenülés.

Markója Csilla Zádor Anna és Hekler Antal kapcsolatával foglalkozó előadása az egyéni emlékek természetéről is szólt. A holokauszt-túlélő Zádor a vele készült interjúkban jóindulattal emlékezett meg egykori professzoráról, akit apolitikus, visszahúzódó emberként jellemzett. Hekler azonban a zsidó hallgatók teljes kizárását célul kitűző Turul Szövetség primus magistere – tanári vezetője – volt; eltökélt antiszemita, aki szélsőjobboldali nézeteinek számtalanszor adott hangot politikai írásokban is. Markója érzékenyen elemezte az ellentmondást, de nem esett az utólagos pszichologizálás csapdájába, és nem keresett egyszerű magyarázatot Zádor Anna érzéseire. Az esettanulmány inkább az egész tragikus korszak és a benne formálódó emberi viszonyok komplexitására mutatott rá.

2_zadorgyorgy_zadoranna_zadorhenrik_1920asevek_eleje_29.jpg

Zádor György, Zádor Anna és Zádor Henrik, 1920-as évek eleje I © Forster Központ, Tudományos Irattár

A zsidó művészettörténészek ugyanis nem egyszerűen csak zsidók voltak, hanem helyüket kereső fiatal szakemberek, akiknek személyes és szakmai identitása természetesen ezernyi más elemből tevődött össze. Egyének voltak, saját elképzelésekkel és kapcsolatrendszerrel, és az, ami életútjaikban hasonló, ami sorsukban közös, az éppen az, ami nem is sors, hanem sorstalanság – kényszerpálya, amelyre a közéletet mérgező antiszemitizmus állította rá őket, rájuk sütve a zsidóság mindent felülíró, közös bélyegét. Bodonyi József, akiről Gosztonyi Ferenc tartott előadást, a bécsi egyetemen doktorált Julius von Schlossernél, és az aranyalapról írt disszertációjában Panofsky és Sedlmayr új módszereire épített. Hazatérve azonban az itthoni viszonyrendszerben, a Gerevich–Hekler-rivalizálás által meghatározott térben kellett elhelyeznie magát. A Gerevich-tanítvány Genthon István Az új magyar festőművészet története című könyvéről írt szigorú kritikájával erre tett kísérletet, miközben saját programját is megfogalmazta. Magyarországon töltött éveiről ezt követően szinte semmit sem tudunk, és halálának pontos körülményei sem ismertek. Bodonyi a bécsi egyetemen ismerkedett meg a szintén ott tanuló E. H. Gombrichhal. A „mi lett volna, ha” nem tudományos kérdés, mégis óhatatlanul felmerül bennünk, hogy egy alternatív valóságban, ahol Bodonyi a saját sorsát élheti, ebből a barátságból hosszú távú, gyümölcsöző tudományos együttműködés sarjadhatott volna.

Tímár Árpád előadása az Elek Artúr bátorsága címet kapta. Az, hogy valaki hogyan él az utókor emlékezetében, gyakran azon múlik, hogy mely források a legkönnyebben hozzáférhetők. Az Elek Artúrról élő képet negatívan befolyásolta az Eleket határozatlan, a művészethez nem igazán értő széplélekként jellemző Füst Milán leveleinek 1987-es publikálása. Tímár Árpád ezzel szemben hangsúlyozta, hogy Elek tág látókörű, érzékeny kritikus volt, aki az elsők között ismerte fel például Uitz Béla vagy Derkovits Gyula tehetségét. 1938-ban, az első zsidótörvény elfogadása után Elek előre látta a sötét jövőt, és megfogadta, hogy inkább a halált választja, mint a megaláztatást. Amikor megkapta a munkaszolgálatra szóló behívót, inkább önkezével véget vetett az életének.

3_elek_artur.jpg

Elek Artúr 1910 körül. Az Érdekes Ujság Dekameronja

Körber Ágnes Lányi Jenőről beszélt, aki szintén Schlossernél kezdte tanulmányait, majd Münchenben doktorált. Bodonyival ellentétben Lányi nem is próbált Magyarországon helyet találni. Firenzében kutatott, majd a már Londonban működő Warburg Intézet ösztöndíjasa lett. Időközben megnősült: Thomas Mann lányát, Monika Mannt vette el. A Princetonban tartózkodó író elintézte, hogy a házaspár Amerikába utazhasson, a hajót azonban elsüllyesztette egy német tengeralattjáró, és Lányi életét vesztette. Két bőröndben fennmaradtak a tervezett Donatello-monográfiájához készített fotók, valamint más jegyzetei. A fotókat H. W. Janson adta ki később saját szövegével, de tisztelegve Lányi munkássága előtt.

4_peter_andras_osszegyujtott_irasai.jpg

Péter András összegyűjtött írásai

A Péter Andrásról szóló két előadásnak külön aktualitást adott összegyűjtött írásainak megjelenése az ELTE BTK Művészettörténeti Intézete és a Péter András Alapítvány kiadásában. Prokopp Mária Péter András pályaívét rajzolta fel, és a magyar középkor, illetve az itáliai trecento festészetével foglalkozó kutatásait méltatta. Külföldi tanulmányai után Péter Budapesten, Gerevichnél doktorált, majd professzora támogatásával a Római Magyar Történeti Intézet ösztöndíjasa lett. Ezt követően azonban legfeljebb fizetés nélküli állásokra volt kilátása. Ezért 1933-ban végül kényszerűségből állást vállalt apja kiadóvállalatánál, a Franklin Társulatnál, amelynek hamarosan vezetője lett. Tóth Károly előadása az ezt követő „elveszített évtizeddel” foglalkozott. Péter András tudta, hogy az állás teljes embert kíván, és hogy művészettörténeti kutatásait fel kell adnia. Tudományos kutatóból a kultúra másfajta munkásává vált; azonosult a feladattal, bár nem így tervezte az életét. Művészettörténészi tevékenysége az egyetemi óraadásra és kiállításkritikák írására korlátozódott. A zsidótörvények miatt le kellett mondania a kiadó vezetéséről, majd internálótáborba került, ahonnan hazatérve már csak a rettegés maradt.

Tátrai Vilmos az Auschwitzban meggyilkolt Gombosi György munkásságát mutatta be. Gombosi Magyarországon élt, de tudományos munkáit németül írta, a nemzetközi horizontot szem előtt tartva. Spinello Aretinóról és Palma Vecchióról írt monográfiáit, Moretto da Bresciával foglalkozó publikációit máig számon tartja a nemzetközi tudományosság, sőt, kutatásainak értékeit az utókor ismerte fel igazán.

gombosigy3.jpg

Gombosi György 1927-ben I © Forster Központ, Tudományos Irattár

Az utolsó előadó Papp Gábor György volt, aki Egy barátság vége című előadásában Tolnay Károly és Erwin Panofsky princetoni konfliktusával foglalkozott. Tolnay még a Tanácsköztársaság után kényszerült rá, hogy elhagyja Magyarországot, és 1939-ben már komoly nemzetközi karriert építve ment az USA-ba. Nem az életéért küzdött, hanem állandó állásért egy nagy presztízsű intézményben. Papp Gábor György a konfliktust két emigráns történeteként mutatta be, akiknek – addigi tudományos teljesítményük mellett is – egy új közegben kellett helyet találniuk és érvényesülniük. Noha sorsuk a Holokauszt-áldozatokénál összehasonlíthatatlanul szerencsésebben alakult, a két tudós pályájára mégis rányomta bélyegét az üldöztetés, amely elől egy új világba kellett költözniük.

Az életutak párhuzamos elemzésével a konferencia egyszerre nyújtott közeli – személyesebb – és távlati – a viszonyok rendkívüli összetettségét érzékeltető – rálátást a korszakra. Én, mint ma élő művészettörténész, a harmadik generáció tagja, mély megrendültséget éreztem, de azt is, hogy nemcsak a tudásom gazdagodott, de a művészettörténészi identitásom is. A téma továbbgondolásához pedig szilárd alapot nyújt majd az Enigma hamarosan megjelenő új száma, amelyben az előadások mellett forrásszövegek is olvashatók.

One thought on “Magyar művészettörténészek a vészkorszakban: tudomány és emlékezet

  1. Bocs, kedves harmadik generációs, de mit jelent az – ha jól lett megfogalmazva – hogy gyarapodott a művészettörténészi identitása?
    Ezt ki tudna 8 ki akarja ? ) fejteni?

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány