„Magam is tudom, hogy egy komolynak szánt ismertetést nem lenne szabad így indítani.”

Beke Lászlóval 2005-ben találkoztam először egy szegedi konferencián. Nevét az emblematikus középiskolai tankönyvéről ismertem, amit vidéki gimnazistaként nagyon izgalmasnak találtam, de akkor sok mindent nem értettem belőle. Mégis sokat forgattuk, beégett a nemzedékünk vizuális szótárába Meret Oppenheim 1936-os Prémes csészéje, az egyiptomi letört orrú „Zöld fej”, a németalföldi portré és a preraffaelita mitológiai jelenet, a magyarországi tankönyvborítók történetében egyedülállóan erős négyese, valamint az a meghatározó alapvetés, hogy a művészet valamilyen szabályon túlmutató, megfejtésre váró titok.

Sajnos Gergely, helyszínelő intervenciója az Elképzelni a konceptuális művészetet. Beke László Elképzelés gyűjteménye nemzetközi kontextusban című kiállításban, Prága, tranzitdisplay, 2017.

A tankönyv első fejezetei az ismeretterjesztés közegébe ültetik át a 60-as 70-es évek legprogresszívebb pedagógiai és teoretikus diskurzusait és Beke személyes kutatási témáit: a művészet nem tanulható, a műértelmezés viszont kreatív, alkotói folyamat. A művészet funkcióinak skálája pedig a gyönyörködtetéstől a pszichikai kiélésen, a valóság feltárásán, a dokumentum-értéken, a teológiai és politikai agitáción, a jövő anticipációján, a kommunikáción, a társadalmi szimptómán, a fogyasztási cikken, és a provokáción át a tükör és kalapács metaforáig terjed. Bár az iskolában a tanulók csak nagyon áttételes kapcsolatba kerülhetnek a művészettel, a tankönyvben a bravúros szerkesztői logikával egymás mellé helyezett illusztrációk már önmagukban közvetítettek egy inspiráló ma úgy mondanánk kurátori[1] szemléletet: Leonardo Mona Lisája mellett rögtön ott van Duchamp-é, a szocialista realizmus mellett a visszatükrözésen élcelődő koncept, az iniciálé mellett képvers, a törzsi maszk mellett nemcsak Picasso, hanem kortárs naiv művészet és gyerekrajz, a szovjet avantgárd textil minta mellett, horvát op art, és sóváradi szőttes, Duchamp palackszárítója mellett majdnem egykorú, népi orsótartó, az ipari formatervezés mellett a lengyel Krzysztof Wodiczko fantasztikus és egyben értelmetlen járműve.

Visszatérve a 2005-ös szegedi találkozásra, itt és sok későbbi konferencián is emlékezetes volt, ahogy Bekét különösen untatták a tudományos precizitással megírt és felolvasott tanulmányok, ezért még az előadások közben is szórakoztató kommentárokkal igyekezett életben tartani a diszkussziót a mellette ülők bosszúságára. De némi distanciával azt is mondhatjuk, hogy jelenléte kizökkentette, performatív eseménnyé avatta ezeket a tudományos találkozókat.

Később 2008-ban az 1971-es Elképzelés projektjéből Maurer Dóra kezdeményezésére és a tranzit.hu közreműködésével készült kötet angol fordítása és bemutatója kapcsán kerültünk munkatársi kapcsolatba. 2009 januárjában a Sirály emeletén mutatta meg Hegyi Dórának és nekem az Elképzelés mappákat, melyekből a zágrábi Galerija Novában nem sokkal később megrendezett kiállításához készítettünk egy válogatást. Így részesei lehettünk annak a szeánsznak, melynek keretében, egészen a könyv megjelenéséig, a projekt megismerhető volt, és melynek nemcsak az A4-es lapokon dokumentált művészeti elképzelések megtekintése képezte a részét, hanem Laci a lapokhoz elmondott történetei.

2009 februárjában a magyar kiadvány könyvbemutatóján a Fészek Klubban némiképp érdemtelenül, Hegyi Dóra javaslatára én beszélgettem Bekével az Elképzelésről. Emlékeim szerint, Beke pedagógiai nagyvonalúságának köszönhetően oldottan, kvázi egyenrangú félként tudtunk beszélgetni annak ellenére, hogy az akkor még tervezett angol kiadás egyik fordítójaként ismert meg, nem is rendelkeztem művészettörténészi végzettséggel (ami persze visszatérő téma volt, de egyre kevésbé okozott ellenérzéseket), és akkor a 70-es évekről és a neo-avantgárd művészetről is csak töredékes ismereteim voltak.

Voltak persze konfrontációk is. A Párhuzamos kronológiák projektünk kapcsán Laci is ellenérzéseinek adott hangot, mikor úgy látta, hogy a korábbi erőfeszítéseket látszólag ignorálva és a korszak résztvevőinek nézőpontját relativizálva túl sok mindent és túl gyorsan akartunk feldolgozni és bemutatni. Ennek ellenére nagyvonalúan kölcsönzött dokumentumokat, segített orientálni a kutatást, például úgy, hogy telefonon diktálta le nekem emlékezetből a meg nem valósult Avantgárd fesztivál programját.

Enteriőr balatonboglári események dokumentumaival (balra az “Avangard” fesztivál plakátja), Párhuzamos Kronológiák kiállítás, 2009, Krétakör Bázis, Budapest. Fotó: László Zsuzsa.
Beke László kommentek ír a Sitting Together: Parallel Chronologies of Coincidences in Eastern Europe című kiállítás kronológiájára, tranzit.sk, Pozsony, 2016. Fotó: László Zsuzsa.

Ellenezte a neoavantgárd kifejezés használatát, mert az R kiállítás után kibontakozó sajtóvitában pejoratív éllel került forgalomba, de azért idővel elfogadta a nemzetközi, kortárs referenciákat, melyek leíró módon használták a kifejezést.

Emlékszem, hogy később a művészi szolidaritással foglalkozó projektjeinkről olvasva felháborodottan hívott fel, és leszögezte, hogy ők nem használták a béke és szolidaritás kifejezéseket, mert a hivatalos kultúra szótárához tartoztak. Aztán, hogy barátilag borsot törjek az orra alá, neki ajánlottam művészi szolidaritásról írott tanulmányomat. Ezt annyira jól fogadta, hogy később többször lelkesen hívott fel, hogy különböző békegalambokat ajánljon a figyelmembe.

És éppen ez jelentett számomra is fontos felismerést, Laci olyan ember volt, akivel lehetett, és hasznos volt vitatkozni, és épp a felvállalt egyet-nem-értésekkel, baráti kritikával lehetett elnyerni a bizalmát, sokkal inkább, mint a tiszteletteljes, de elkerülő hallgatással.

Beke László előadása A közösségi pedagógia erőterei – Kreativitás-gyakorlatok kiállításon, Majakovszkij 102, Budapest, 2015.

Ehhez a felismeréshez a beszélgetéseinkkel párhuzamosan el kellett olvasnom és értelmeznem számos publikációját. Az 1976-es underground tanulmánya nemcsak az információk bravúrosan széles merítésével nyűgözött le, hanem segített túllépni a szaktekintélynek kijáró merev tiszteleten. Ebben a tanulmányában a staus quo és az alternatív kultúra ellentétpárokból felépített szembeállítása, és az ebből kibontott ikonográfia távolságtartó, összekacsintóan antiimperialista, etnografikus leírása adott nekem személyesen elsőként kulcsot Beke örök 68-as, az újra, a jövőre, a progresszióra való nyitottságának, nonkonform gondolkodásmódjának megértéséhez.

Beke László bevezetője az R kiállítást kísérő kiadványban, 1970.

A 69-es Progresszív törekvésű (fiatal) festők és szobrászok kiállításának katalógusában kulcsszavakra, asszociatív motívumokra (ezüst, kabaktök, csigakövület, stb.) felépített rövid műleírásai, vagy az 70-es R kiállítás poszterkatalógusához írt apokaliptikus víziója, mind áttörték az adott műfaj kereteit és konvenciót, mind struktúrájukban, mind retorikájukban. Ennek az új, szeszélyes felsorolásokra, diagrammokra, képekre, távoli összefüggésekre építő egyszerre költői, kiáltvány-szerű vagy szellemes, és sokszor informális fordulatokkal kizökkentett kritikai nyelvnek a kialakításában szerepet játszott a konceptuális művészet nyelvi, argumentatív orientációjából eredő sokk. Vagyis hogy a műkritikus és a művészettörténész feleslegessé válik, illetve ennek átfordítása, hogy akár művészi szerepbe is kerülhet. Mikor 72-ben a svájci Werk magazinba, 13 magyar művész munkáiból összeállított körképhez írt manifesztójában kollektív üdvözletet küld a magyar csapat nevében egy sereg koncept és mail art közeli nemzetközi kollégának („barátnak”), ezt írja: „üdvözöljük groht, (a többiek is mind tárgyesetben vannak, de unom kitenni a t-t), mayor, filko, cyprich, perneczky, sikora, dikeakos, gramse, bartos (…) és a többiek, akinek neve most nem jut eszembe.”

Klaus Groh Aktuelle Kunst in Osteuropa című könyvéről először az Ahogy azt Móricka elképzeli című levélfolyóiratában 72-ben, majd 74-ben a Magyar Műhelyben megjelent recenzióját egy iskolás szerepjátékkal indítja, mintha kijavított dolgozatokat osztana ki, felsorolás-szerűen de tömör indoklásokkal kiegészítve megdicsér néhány művészt, majd azt írja: „Magam is tudom, hogy egy komolynak szánt ismertetést nem lenne szabad így indítani. A kritika akkor jó, ha írója visszatartja szubjektív elfogultságait – itt pedig pontosan az ellenkezője történt.”

Beke László Ahogy Móricka elképzeli című két számot megélt levél-folyóiratának második száma, 1972.

Most, hogy életműve sajnálatosan korán lezárult, vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a hiányzó, nagy, megíratlan – megírhatatlan – műve, amin élete végéig gondolkodott, és amiben tág nemzetközi és történeti perspektívában számot adott volna a 20. századi művészeti progresszióról, egész egyszerűen azért nem készült el, mert az a rigorózus műfaj, amiben egy ilyen átfogó opus konvencionális értelemben megírható, valójában nagyon távol állt Beke mindig a jövőt, az aktualitást, a személyességet, a végső igazságot és ezek koincidenciáit kutató alkatától. Másrészt éppen ezekben a rövidebb szövegeiben, konkrét projektekhez írt tanulmányaiban, interjúkban, beszélgetésekben, kiállításmegnyitóiban, tanóráin valósult meg mégis ez a küldetés. A műfaji és akadémiai elvárásokkal szemben, nem leíró, hanem demonstratív, performatív módon adott számot az avantgárd programjáról.

Sokan azt várták tőle, és néha talán ő is önmagától, hogy teljesítse a nemzetközi hírű tudós, művészettörténész, networker, barát, professzor, igazgató szerepéhez kapcsolt, egymásnak ellentmondó, konvencionális elvárásokat. Mikor a 60-as évek végén a kutatóintézet munkatársaként a középkorkutatással bízták meg, akkor már az épp debütáló új avantgárd érdekelte. Mikor már rendelkezett megfelelő nemzetközi kapcsolatokkal, hogy az ún. Iparterv generációt, mint élcsapatot befuttassa, és a magyar és a kelet-európai művészet nagykövete legyen, már sokkal inkább a kibontakozó performansz mozgalom hatására a szubjektivitás dimenziói foglalkoztatták, ahogy erről már a 78-as egyenrangú interjúban Erdély Miklóssal is értekeztek. Például a 79-es Sydney Biennáléra provokatív gesztussal magyar, lengyel, cseh, román, és jugoszláv művész „barátainak” munkáit küldte, elutasítva a nemzeti reprezentáció számára egyre kényszeredettebb kívánalmát.

Beke László oldala az 1979-es Sydney Biennálé katalógusában.

Mikor a rendszerváltás után azt várta tőle az egész szakma, hogy adjon intézményes elégtételt minden addig marginalizált irányzatnak és szereplőnek, segítse elő nemzetközi recepciójukat, kanonizációjukat, sőt kereskedelmi sikereiket, írja meg történetüket, monográfiájukat, megint már a jövő érdekelte, melyet később postcontemporary néven tematizált.

És közben fáradhatatlanul listákat írt, cédulákat és dokumentumkupacokat állított össze az elvégzendő feladatokhoz, már nemcsak magának, hanem többek között nekem is. Nagyon nehéz megszokni, hogy mostmár csak ezekből a hátrahagyott dokumentumokból, személyes kitérők nélkül, próbálhatom kiolvasni a kérdéseimre válaszait.


[1] Beke nem tartotta magát kurátornak és távolságtartással tekintett a kurátori szerepkör körül kibontakozó diskurzusokra, miközben ezek éppen azt a sokrétű és kreatív tevékenységi kört írták le, amelyet Beke is végzett. Ragaszkodott a saját szótárához, például inkább „konceptor”-nak titulálta önmagát.

© 2022 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány