Legyőzhető-e a bennünk lakozó rasszista?

Tőkeintenzív fogyasztói magatartás közepette folytatott intellektuális csevegések során egy-egy pesti kerület értelmiségi sznobfelhője alól kibukkanó „kertek” gyakori toposza a Másik kultúrájának szüntelen abszolutizálása. Világzene, Emir Kusturica, afrikai önkéntesség, nyugat-európai migráns szigetek, illetve non-english világ fetisizálása – természetesen angol szó-fordulatokkal –, politikai filozófia helyett study-k hirdetése. Az így kialakított „stratégia” gyakran – nem mindig – semmi másra nem hivatott, mint a kollektivizmusokban tobzódó paramagyarok – köznyelven szélsőjobboldaliak – „zavarba hozására”. Amilyen kényelmes azonban ez a pozíció, olyan kontraproduktív lehet a mélymagyarok (és általában az európai szélsőjobboldal) kulturális reprezentációival szembeni elismerési küzdelemben. Ez ugyanis nem más, mint az „áttoláson alapuló rasszizmus” működési mechanizmusa.


Az előbbi állítás oly felháborítónak tetszhet, hogy jobban járunk, ha Slavoj Žižek háta mögé menekülünk: „S végül itt van a fordított rasszizmus, mely a balkáni Más autentikusságát ünnepli: a szerbekre például úgy tekintenek, mint akik a vérszegény, gátlásos nyugat-európaiakkal szemben még mindig képesek megmutatni bámulatos életkedvüket. (…) Mivel a Balkán földrajzilag Európa része, és fehér emberek lakják, azokat a rasszista kliséket, amelyeket napjaink politikailag korrekt világában senki nem merne afrikaiakkal vagy ázsiaiakkal kapcsolatban használni, nyugodtan alkalmazhatjuk balkáni népekre.” Így válhat a Balkán egy olyan kivételes hellyé, melynek kapcsán a toleráns multikulturalista szabadjára engedheti elfojtott rasszizmusát. Žižekkel szólva a reflektált rasszizmus képes arra, hogy „a más kultúrák iránti tisztelet szempontjából artikulálja magát.”

A posztideológiai kor egyik legfőbb jellemzőjévé vált, hogy a meggyőződésből fakadó érvelések helyébe az identitások megnyilatkozása lépett, és mint ilyenek, azok megcáfolhatatlanok. Így, „ha valaki kétségbe vonja egy identitás érvényességét, akkor viselőjének létét kérdőjelezi meg, vagyis emberségében támadja.” Természetesen Alain Finkielkraut a tőle megszokott iróniával mondta mikrofonba ezezen megállapítását, ugyanakkor e sorok íróját meglehetősen bizonytalanná teszi az, hogy az általában nem éppen egy csapatban focizó eklektikus marxista Žižek és a francia új filozófia tekintélye közös kapura lövöldöz, a multikulturalizmus hálóját terhelve gólokkal. Mindebből nem a velük való egyetértés következik, hanem annak gondolatkísérlete, hogy talán célszerű lenne búcsút inteni a szigorú értelemben vett politikai értelmezéseknek, illetve a csak látensen jelen lévő és kritizált véleményvezéreknek – egyúttal a kritikai művészet felé fordulva –, hiszen előbbiek képtelenek kezelni azt, hogy a késő modernitás projektje nem kedvük szerint alakult, s ebből a zűrzavarból – modernitás kondícióját „ismerve” – nem lesz kiút. Bár a reflexív modernitás épp a paradoxonok voltát hirdeti, a helyzet azonban ellentmondásosabb, mint valaha.

A (cseppfolyós) modernitás a nyitottságot hirdető tolerancia világnézetét is zárt keretére ala-kította, és (ismét) társadalmi csoportokat állít egymással szemben. Az emancipációt hirdetők az egyiket (a munkásokat) már elveszítették, és önreflexiójuk elodázásból következően nagy az esély arra is, hogy a Másikat sem tudják megvédeni. Így Žižek: „… egy olyan posztpolitikai rend kereti között élünk, melyben csak az etnikai konfliktusokat tekinthetjük jogosnak? Napjaink kritikai és politikai diskurzusaiból jellemző módon eltűnt a »munkás« kifejezés, teljesen kiszorította/eltüntette a »bevándorló« terminusa (a bevándorló munkások Franciaországban az algériaiak, Németországban a törökök, az Egyesült Államokban pedig a mexikóiak). Ily módon a munkások kizsákmányolásának osztálykérdése a »Másság iránti intolerancia« multikulturalista problematikájává vált, és így tovább, a túlzott vehemencia pedig, amivel a multikulturalista liberálisok a bevándorlók etnikai jogait védik, nyilvánvalóan az »elfojtott« osztálydimenzióból meríti az energiáit.”

Mindezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy a magára maradt munkás ilyetén politikai magányossága elfogadhatóvá teszi, hogy szélsőséges politikai víziók hordozója legyen. Ehelyett inkább „csak” magányosságának, szélsőségessé válásának megértésére, törekszünk. Dühe vagy erőszakossága alól ugyanis a feléje irányuló megértése sem menti fel. Kirekesztő szociális indulata, illetve, hogy a demokráciát saját vágyait kielégítő egyén törvényével azonosítja még annak ellenére sem fogadható el, hogy korunk gazdasága anyagtalanodik, az uralom légneművé válik – melyek az előbbieket materiális értelemben súlyosan érinti –, és képek uralma elzárja őket önazonosságuk kialakításának esélyétől. De a politikusoknak, a médiának, a véleményvezéreknek is egyre nehezebben megy megértésük, és mint a fenti nyitóidézet is sugallja, néha ők sem sokkal jobbak, mint a szélsőségesek. Persze, a fenti kiindulópont nyugat-európai probléma: a „kinti” szélsőségek megértése távolról sem olyan magától értetődő, mint egy hazai szélsőjobboldali politikus megnyilatkozása. A hazai szélsőséges csak magányosságában hasonlít külföldi „testvére”, mondhatni csak „névrokonság” áll fenn, semmi egyéb. A „fordított rasszizmus” azonban európai és egyben értelmiségi jelenség.

Bármennyire is naivnak hangzik, de a jövőben a politikailag magára maradt társadalom(!) művészet általi reflexiója mutatkozik a megértés esélyének, a textuális kritikai társadalomtu-domány képzőművészet általi megjelenítése.

„Bemutatni” azt, milyen vagy „te”, szélsőséges. Legközelebb erre mutatunk példákat, tükröt tartunk rasszizmusunknak, legyen az „sima” vagy éppen fordított. Hátha a művészet által le-győzhető bennü(n)k lakozó rasszista.
 

2 thoughts on “Legyőzhető-e a bennünk lakozó rasszista?

  1. Örömmel hallom, hogy még vannak értelmiségi társalgások.

    Némileg visszafogottabb vagyok abban, hogy a jó ötvenes-hatvanas évek szociológiai ( ideológiai!) terminológiája immár “posztideológikus” (?) jelmezbe bújtatva jelenik meg és a munkásság eltűnését vizionálja.

    Azt pedig már morcosan és nem- vagy antiértelmiségiként kifejezett elutasítással fogadom, hogy a művészet által bármi is legyőzhető (?!) lenne.

    Ez nem vicc, ez már megint egy olyan avantgárdista ömleny, amelynek csak a művészek felfokozott mennyisége és a művészet határainak elmosódottsága-kiterjesztése adhat “alapot” ( lásd: kutató (?!) művészet ).

    Ha előbb sorra kerülne ebben a posztideológikus (?) korban az, hogy meghatározná valaki “mi a művészet?”, akkor lehetne beszélni a funkcióiról, a művelésének esetleges szabályairól és a többi hasonló fölöslegességről.

  2. Kedves Bocskei Balazs,

    Ha lehet tisztazza elöször hogy mit ért rasszizmus alatt.
    Finkielkraut nem mondta ironiaval “ezen allitasat”.
    Inkabb nyugtalansaggal.
    Politiquement correct.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány