Vonalkódolt önmagunk

forrás: barcodeart.com

Viszonylag gyakran kiderül, hogy távolról sincs tisztázva a kortárs művészet képviselőinek a művészeti piachoz való viszonya (ami sok esetben azt jelenti, hogy az egyénnek magához a fogyasztói alapú, profit- és sikerorientált társadalomhoz való viszonya sincs tisztázva); sok a sírás, hogy nincs piac és pénz, ha pedig van, akkor az belemászik az alkotói szuverenitásba. Néha viszont hallhatók olyan hangok is, hogy ha származik bármi előny abból, hogy a mi szcénánk a művészeti piac mechanizmusaitól csaknem érintetlen terep, az épp a kritikai attitüdök és az alkotói kísérletezés számára hagyja nyitva a teret.

forrás: barcodeart.com

A művészeti piac távoli margóján való foglalatoskodás felszabadító hatása érződik az omahai (Nebraska, US) Scott Blake tevékenységén is, akivel Bécsben találkoztam. (Pontosítás: Scott eredetileg floridai, s valószínűleg azon ritka kreatív kalandorok egyike, akik a mozgalmasabb partvidékekről az észak-amerikai kontinens eseménytelen belsejébe költöznek.) A zárt és gondosan kontrollált amerikai művészeti piacra betörni még annál is nehezebb, mint bekerülni a magyar TV-show-k közönségébe, s a tetejébe még NKA sincs. Saját bevallása szerint Scott Blake – olykor törvénybe illő, máskor törvénybe ütköző – alkalmi munkákból tartja fenn magát, cserébe viszont olyan szuverén művész, mint a szél, és azt alkot, amit csak akar.
 
forrás: barcodeart.com
Például portrékat Jézusról. Mondjuk, ha egyszer is szomorúan és merengően nézne, Scott a saját önarcképéit is kínálhatná Jézus-portréként: pont így szoktak kinézni a technicolor bibliai filmadaptációk Jézusai (bár inkább Jézus legjobb barátai, mert maga a főhős mindig inkább európaiasan szőke, kék szemű). De nem néz szomorúan és merengően, mert ő egy „igen frivol művész” (SB). A portékat – Jézusét és más ikonikus hírességekét – sem festi, hanem mozaikszerűen egymás mellé illesztett vonalkódokból állítja össze. A vonalkódról pedig Mike Leigh 1993-as Mezítelenül-je  óta tudjuk, hogy ez voltaképpen a Jelenések könyvének apokaliptikus próféciájában megjelenő antikrisztus jele, aki azt teszi mindenkivel, „hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek”, s hogy “senki se adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét”. A magyarázatok szerint: aki nem szolgálja a fenevad által szimbolizált erők uralmát, jóformán egyetlen földi, emberi életterületen sem tud részt venni. Scott saját vonalkód-művészetének keletkezésmítoszában egy másik, az ezredfordulóra meghirdetett digitális apokalipszis, a Y2K ihletését is megnevezi (amit aztán könnyedén túléltünk).

A portrék alapját képező vonalkódokat vagy az adott kulturális ikontól (Elvis, Madonna, Bill Gates) származó termékekről szkenneli be egy vonalkód-olvasóval, vagy a velük kapcsolatos szövegek (pl. Biblia) vonalkóddá alakításával állítja elő – amelyek ismételt szkennelésével megkapjuk az eredeti képet hangot, szót, stb. Mindenből lehet vonalkód, illusztrálja Scott számos egyéb vonalkódművelete is. Ha már bibliai jobb kéz és homlok, Scott lehúzható vonalkód-tetkót készít bárkinek előre megadott vagy a megrendelő által kért szavakból. Online boltjában lehet venni vonalkódos pólót, jelvényt, dögcédulát, szakállkát és szeptember 11-et újrajátszó pörgetős könyvet is. Ez utóbbit nem pénzért, hanem személyes véleményekért vagy eszmefuttatásokért adja barterbe, amelyeket aztán közzétesz. A Scott oldalára látogató érdeklődő önmagából is vonalkódot csinálhat: hivatalosan használt osztályozások alapján a művész számértéket rendel a kliens neméhez, életkorához, születési helyéhez és testi felépítéséhez – és máris kész a személyre szabott vonalkód.

Visszakanyarodva a (művészeti) piachoz meg művészünk illegális tevékenységéhez: „Pénzért bármit!” – szokta mondani egy egyetemi oktató ismerősöm is. Ilyenkor belőle sem a kétes tranzakciók iránti eredendő vonzódás, s nem is a gátlástalan kapzsiság beszél. Hanem annak belátása, hogy ha olyan társadalomban élünk, amely gyökeresen más értékeket vall és képességeket ismer el társadalmilag és financiálisan, mint amit mi nyújtani tudunk, akkor ugyanannyira problematikus, mint gyermeteg elvárás ettől a társadalomtól arra számítani, hogy azért fog minket megfizetni, amit a legjobb tudásunk szerint művelünk. Egy beteg társadalomba való beilleszkedés képessége nem az egészség jele – mondta valaki más is, de már nem emlékszem, ki.

Vonatkozó linkek:

www.barcodeart.com

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány