Le kellett volna szállnunk


Első Mobil Dzsentrifikáció Konferencia a VirágJudit Galeri szervezésében

14647389_10210679679772155_2738274_o.png

 

A dezsentrifikáció nehezen körülhatárolható, ám súlyos probléma. Világszerte szociológusok, urbanisták és építészek dolgoznak azon, hogy a dzsentrifikáció valós okai feltárhatóak legyenek, a vele járó károk enyhíthetővé váljanak, előnyei pedig mindenközben mégis kiaknázhatóak maradjanak. Összetett és bonyolult jelenség, mint nagyjából minden társadalmi probléma, amely a városi környezetet érinti. Erről kellett volna, hogy beszélgessen tizenöt szakember a VirágJudit Galeri (Bogyó Virág, Fischer Judit) és az Alkotás útja rádióműsor együttműködésében létrejött beerbike konferencián, amit a Tilos rádió is közvetített. Az eredmény viszont valami egészen más lett.

Két fajta várost különböztetek meg. Egyfelől azokat, amelyekben mind a lakosság, mind az épületállomány, mind pedig a szolgáltatások időben és térben változnak, hogy az ebből következő dinamika élhetővé és szerethetővé tegye a várost. Másfelől pedig azokat a városokat, ahol sem a lakosság, sem az épületállomány és különösen a szolgáltatások nem változnak sem térben, sem időben. Ez utóbbit nevezem skanzennek.

A skanzen nem jó, rossz az. A város pedig jó, szeretjük azt. Szeretjük, hogy lehetőségünk van benne mozogni, megválaszthatjuk benne az élőhelyünket, kijelölhetjük azon pontjait, amelyeket kedvelünk vagy éppen nem kedvelünk. Ha pedig ezek a pontok megváltoztak, akkor szeretjük újrakonstruálni saját viszonyunkat a megváltozott helyzethez. Így viszonyul legalább is a városhoz egy Pozsonyi úton felcseperedett középosztálybeli úri gyerek, akiből történetesen építész lett. Én vagyok a város nyertese. Imádom is azt.

Screen Shot 2016-10-12 at 22.15.23
Első Mobil Dzsentrifikáció Konferencia a VirágJudit Galeri szervezésében

Ezzel azonban nincsen mindenki így. Amikor a dzsentrifikációról beszélünk, akkor egy nagyon érzékeny pontjára tapintunk a városi folyamatok korlátozottságának. Tulajdonképpen Iigaza volt a beszélgetés egyetlen releváns és hiteles résztvevőjének, Pósfai Zsuzsinak, amikor azt mondta, hogy a dzsentrifikáció kiszorítást jelent, és hogy ez önmagában is probléma, és ezért tenni kell ellene. Csakhogy a dzsentrifikáció sokkal inkább egy tünet. Annak a tünete, amikor a város egy része az önmaguk tehetetlenségében odakerült lakók okán megfagy, akár egy skanzen. A piac pedig elkezdi felolvasztani, mint egy mézeskalácsházakból összetákolt esztétikai jelenséget.

A helyzet rendkívül profán. Középső-Józsefvárosban senki nem jókedvéből él. Akik húsz-harminc-negyven éve ott élnek, azok nem az omladozó falak szépségért élnek ott, nem a téglák között átsüvítő szél hangja miatt és még csak nem is a folyosó végén található közös WC okán, hanem azért mert ez a hely valaha olcsó volt. Olcsó annyira, hogy pont azok áramoljanak ide, vagy pont azok vásárolják ki az önkormányzati ingatlanokat a rendszerváltáskor, akiknek éppen ennyire futotta. Ezek az emberek azok, akik kitöltötték azokat a tereket, amik nekem meg a szüleimnek és nagyvalószínűséggel azok szüleinek, akik ezt a szöveget olvassák, túl büdös, túl dohos, túl szar volt.

Azok az emberek, akik most ott élnek, nem oda termettek, mint valami bennszülöttek. Bár kitöltötték a tereket, nem váltak velük eggyé. És ez nagyon fontos. Mert a város lényege az lenne, hogy nincs eleve elrendelt helyed benne. És bár gondolhatjuk, hogy üdvös lenne ezekhez a lakásokhoz láncolni azokat, akik most ott élnek, de ennél sokkal fontosabb lenne az, hogy akik ott élnek, azok dönthessenek arról, hogy ott akarnak-e élni. És ha döntöttek erről, akkor álljon lehetőségükben a döntésük szerint cselekedni. A probléma nem a dzsentrifikáció, a probléma a szegénység és a szegénységre adott politikai-önkormányzati, piaci és szakmai válasz teljes hiánya.

A probléma az, hogy egyes emberek el tudnak költözni valahonnan valahová, mások meg nem. Ha meggebednek, akkor sem. Ők azok, akik nem fogják tudni soha sem eldönteni, hogy hol akarnak lokálpatrióták lenni. Ők ott lesznek lokálpatrióták, ahol hely jut. A dzsentrifikáció elleni harc legnagyobb problémája majdnem olyan problémás, mint maga dzsentrifikáció. Míg az utóbbi károsan dinamikus, addig az előbbi károsan statikus. Röghöz köt. Egy társadalmi réteget azonosít a térnek egy szeletével, erre pedig ismerünk egy szót.

Építészként viszonylag közel állok azoknak a folyamatoknak a működtetéséhez, amelyek megteremtik annak a lehetőségét, hogy a szegénység problémáján táncot járjon a dzsentrifikáció. Mi több, én arra lettem kondicionálva, hogy ezt tegyem. A Műegyetemen eltöltött éveim során három dolgot tanultam meg a legapróbb részletekig. Egyfelől azt, hogy miként tervezzek fenntarthatatlan Kulturális Központot elképzelt európai uniós forrásból kávézóval és/vagy étteremmel egy nem létező középosztály számára. Másfelől azt, hogy miként tervezzek luxusvillát panorámás hegyoldalba egy létező felsőközéposztály számára. Harmadrészt pedig azt, hogy miként tervezzek lakóparkot egy elszlömösödött városnegyed leromlott állapotú épületeinek helyére, amelyben egyébként még emberek élnek mélyszegénységben. Ez utóbbit várostervezésnek hívták. A szomorú pedig az, hogy bár szentül hinni akartam, hogy az egyetemen körvonalazódó kép torz, a valóság nem sokkal szebb.

Ennek okán meglehetősen kiszolgáltatott vagyok. Éveket fektettem az építésszé válás folyamatába, aminek a végén két lehetőséggel találtam szemben magam. Vagy tartom magam és megpróbálok értelmiségihez méltó etikus életet élni vagy nem. A nem válasz jelentette azt, hogy nem dobom ki a megfeszített éveimet a kukába, és építész leszek. Ebből következik, hogy bár fényezhetem a szakmámat, és állíthatom azt, hogy az emberek életének és együttműködéseinek a tereit létrehozni nemes feladat, igazából nem az. Igazából etikátlan. Mert ami van, az inkább az, hogy a tetszőleges politikai és piaci hatalom elképzeléseinek megvalósítása lett a szakmám, meglehetősen szűk mozgástérrel.

Ez a helyzet azonban felruházott egy tulajdonsággal. Mivel elég közel kerülök a mindennapi szakmagyakorlásom közben gátlástalan folyamatokhoz, mi több, részese vagyok azoknak, rendkívül érzékeny képességem van arra, hogy felismerjek etikátlan, kínosan érzéketlen helyzeteket, még akkor is, ha azok az elképzelt legjobb szándék miatt jönnek létre. Látom, mikor csúszik valaki hasonló gátlástalanság közelébe, és képzel valami hasonlót ahhoz, amit egyébként sok építész kollégám is képzel a romos házak helyére felhúzott csinos kis lakóházakkal kapcsolatban: hogy azok — lévén szakmailag kielégítőek — valószínűleg társadalmilag is jók. Ennél nagyobb félreértés pedig kevés van.

Szeptember 1-jén egy beerbike robogott végig a II. János Pál Pápa térről a Kálvária térig megközelítőleg egy óra alatt. Az utazók azonban nem egy brit turistacsoport tagjai voltak, akik jól akarták volna érezni magukat a szimbolikus térfoglalásnak ezen kitüntetett eszközén. Tizenöt szakember, művész, filozófus, szociológus, urbanista, közgazdász, aktivista és egy építész ült a beerbike-on, hogy megvitassák, mit jelenthet a dzsentrifikáció fogalma. A sör viszonylag hideg volt és csak enyhén vizezett. A hangulat kissé fanyar, de csak enyhén zavarba ejtő. Sugár János a pedált tekerve, lihegő optimizmussal magyarázta el a beszélgetés résztvevőinek, hogy ez a beerbike konferencia azért jó ötlet, mert általában a beerbike egy bűnös tárgy, de most mi valami jóra fogjuk használni, és beszélgetünk egy jót. Ugyanezt megtehetnénk a Tilos rádió stúdiójában is, de cigánygyerekek előtt elrobogva, szürcsölgetve a sörünket ez-így-ott talán még hitelesebb lesz.

Screen Shot 2016-10-13 at 00.57.09
Első Mobil Dzsentrifikáció Konferencia a VirágJudit Galeri szervezésében

A beszélgetés sajnos értelmetlen volt, de erről nem a résztvevők, és még csak nem is a szervezők tehetnek. Nem segített volna ugyanis az egész helyzeten az sem, ha a „konferencia“ a Tilos Rádió stúdiójában zajlik. Az összeválogatott társaság — többek között én is — próbáltunk rendkívül empatikusak és csak csínján kritikusak lenni, de az egész beszélgetést áthatotta az a kíméletlen szoft-militarizmus, ami miatt sokszor tűnt úgy, hogy a magyar értelmiségi elit egy maréknyi bagázsa szívesen varázsolná a lakásokért vívott harc színterévé a várost, ahol az így kialakult állóháború sáncain tündökölhet.

A végére gond nélkül csúszott bele a társaság abba a megállapításba, hogy a dzsentrifikáció folyamatának megfékezésében végső soron a dszentrifikáció segíthet. Hangsúlyozva, hogy ez azért persze másfajta dzsentrifikáció lenne. Nem az a rossz fajta, amikor az érzéketlen fehér ember tempójával foglaljuk el a helyünket Józsefváros kellős közepén kézműves fánkot majszolva, hanem sokkal inkább az a jó fajta, amikor a felvilágosult fehér ember visszafogott, politikailag és szociálisan érzékeny tempójával foglaljuk el a helyünket, és le is hajolunk az ott élő elesett szerencsétlenekért.

Mert abban végül mégis mindenki egyetértett, hogy az együttélés jobb, mint a különélés. És valahol jó az, ha középosztálybeli úrigyerekek nem csak Budán meg annak előretolt helyőrségén, a Pozsonyi úton nőnek fel. Elvégre mindenkinek jót tenne, ha látna cigányokat is, és viszont. Jó lenne látni, megszólítani egymást a lépcsőházban, megbeszélni azt, hogy mit cseszett már megint el a közös képviselő. Kiengedni a kölyköket a gangra, hogy játsszanak már együtt egy kicsit. Jó lenne minden, ami kapcsolatot teremt. Kár hogy ez egy beerbike-on ülve lehetetlen.

Igaza volt Mécs Miklósnak, amikor a beszélgetés végeztével megismételte Sugár János csillogó gondolatait, miszerint ez a tekerve beszélgetés egy szimbolikus aktus volt, már-már művészet, vagy mi. Kár hogy ez a szimbolikus aktus nem megfosztotta a beerbike-ot jelenlegi jelentésétől, hanem tovább töltötte azt. Az Első Mobil Dzsentrifikáció Konferencia tökéletesen megmutatta, mire képes ma a magyar értelmiség: sörözve lamentálni a problémákról a problémák kellős közepén, folyamatosan eltekerve azok mellett. Le kellet volna szállnunk.

Screen Shot 2016-10-12 at 22.12.14
Első Mobil Dzsentrifikáció Konferencia a VirágJudit Galeri szervezésében

Allen allein 1.

El Kazovszkij életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány