Kritikátlanság

Idén, kvázi kívülállóként cseppentem bele egy kiállítással a magyar művészeti szcénába, és mint ilyen, legalább annyira idegennek érzem magam ebben a világban, mint korunk típusos, mindentől elidegenedett embere. Ami a leginkább megdöbbentett, hogy egyszerűen mennyire rosszul zajlik itt minden, és hogy messziről nézve is milyen könnyű rámutatni a problémákra. Ami tovább fokozta furcsálkodásomat, az a szereplők kritikával szembeni zárkózottsága, a kritika elsősorban személyes támadásként való értelemzése – ami az első lépésnél oltja ki a javulás lehetőségét.

Sokat vacilláltam, pont a kérdés érzékenysége és személyesként való értelmezése miatt, hogy lehet ezeket az egyébként meglehetősen lényeges problémákat megközelíteni. Egyesek javasolták, hogy írjak belőle abszurd színdarabot – ami jól illene a dolgok abszurd mivoltához és meg is tennék, ha tudnék írni a szó klasszikus, irodalmi értelmében. Mások azt tanácsolták, próbáljam nagy általánosságban megfogalmazni a dolgokat, igen tapintatosan. A kása ilyen formán való kerülgetése világít rá igazán az összes probléma gyökerére: egyszerűen nem lehet kritikát gyakorolni anélkül, hogy az embernek ne kelljen tartania mások haragjától.

Némi gondolkodás után belefáradtam az arra való törekvésbe, hogy jelezzem is a problémákat meg ne is. Arra jutottam: egyszerűen leírom őket, ahogy én, félig kívülállóként látom. Tükröt tartok, még akkor is, ha ennek esetleg sok ellenségeskedés lesz a következménye, és soha senki nem fog velem a jövőben ebből a szcénából együtt dolgozni. Hogy őszinte legyek: a látott és tapasztalt módokon én nem is szeretnék.

Az egyik probléma, hogy az emberek nem azzal foglalkoznak, amihez értenek, ami a szakmai hátterükhöz illik, amit hatékonyan tudnak csinálni. Sőt, ugyanígy elvárják másoktól, hogy saját szerepükön kívüli feladatokat lássanak el. Ha kell, ha nem, dolgozzanak "kalákában".

Én például, ahelyett, hogy a kiállítás tartalmi részével foglalkoztam, azaz alkottam volna, mindenféle más feladatokba kellett bekapcsolódjak, mint pl. pályázatírás, nemzetközi kommunikáció, PR, sajtó, szervezés, költségvetés tervezése. Mindezt úgy, hogy a folyamatban a kérdéses feladatkörökre mind volt dedikált szereplő, akinek ez lett volna a dolga. Mégis, valamiért elvárták tőlem,hogy az ő dolgukat kicsit csináljam én is, mert hát értsük meg, nehéz nekik, sok dolguk van. Azt sosem értettem ugyan, hogy mi más dolguk van, ha amúgy pont az lenne a dolguk, amit nem csinálnak. Tény, néha a saját lelkiismeretem miatt léptem át a szerephatárokat – mikor úgy láttam, a dedikált szereplő nem áll helyzete magaslatán. Ekkor azt nem értettem, hogy én, akinek nem az a szakmám, sokszor miért tudom jobban csinálni annál, aki ezt hivatásszerűen csinálja.

Eme kaláka-felfogásnak az is érdekes velejárója, hogy mindenki látszólag szívességből dolgozik – legalábbis így éli ezt meg. Talán pont ezért bármilyen kritikára, ami felmerül vele szemben, érzelemdúsan reagál. Amit az ilyen helyzetekben nem értettem, az az, miért esik egybe a feladatköre a szívességből tett cselekedetek körével.

Talán egy kicsit megmagyarázza ezt a furcsaságot, ha szembesülünk azzal, hogy ebben a szcénában a szereplők nagyrészének nem az a háttere, mint ami épp a feladatköre. Általában művészeti háttérrel bíró, nagyon kedves emberekkel találkoztam, ám teljesen más feladatokat végeztek – adminisztrálkodtak, sajtóztak, PR-oskodak, alkudtak, szerveztek, pénzekkel foglalkoztak, szerződéseket írtak. Ez a szerepzavar szervezeti szinten is jellemző volt – pl. gyakorlatilag pénzügyi faktorálással és keresztfinanszírozással foglalkozott az egyik kiállításokkal foglalkozó szervezet, ami általában tőkeerős pénzpiaci szereplők területe.

Összehasonlításképpen, egy évvel korábban, Yamaguchiban, Japánban megszervezett kiállításunkról egy teljesen más élményről számolhatok be. A kezdeti megkeresések és időpont-egyeztetések után, egyszerűen odamentünk, majd nap nap után, koncentráltan, kizárólag alkotással töltöttük az időnket. Ahogy a szervezők szerveztek, a kurátor átfogta az egészet, a technikusok építettek, úgy mi, művészek, alkottunk – lévén a mi dolgunk ebben a nagy, több tucat emberes együttműködésben ez volt. És nem terelődött el a figyelmünk, nem stresszelődtünk az alkotáson kívül eső dolgokon, hanem csak alkottunk, éjszakáig vagy hajnalig akár, majd hazabicikliztünk, némi alvás után vissza, és folytattuk ezt tovább.

Ahogy idén tavasszal, Hollandiában a The Arts & Genomics Centernél, egy bioművészeti projekten dolgozva a leideni egyetem biológiai laboratóriumban is hasonlóan történtek a dolgok. A szervező szervezett, a beszerző beszerzett, a laboráns segített, nekem pedig lehetőségem volt az elvégzendő kísérleteket elvégezni. Ugyanígy Amsterdamban a Waag Society FabLabjében sem kellett mással foglalkoznom, mint amiért ott voltam – egy 3D nyomtató összeszerelésével, üzembehelyezésével, a rajta való munkával. Azzal, ami a dolgom volt, koncentráltan.

Ebből is látszik, hogy mindaz, ami itthon van, úgy általában nem a dolgok rendje. Sőt, egyáltalán nincs rendben.

Amikor a PR-os szerint nincs sajtóértéke a sajtótájékoztatónak. Amikor a kurátor szerint az lenne a baj, ha túl sok ember odajönne a kiállításra. Amikor egy több mint 20 éve működő intézményben úgy kezdjük a kiállítást, hogy csak az üres falak vannak – ám semmilyen, az évek során összegyűlt eszköz nincs sehol. Amikor felkérnek valamire, majd gyorsan megfordítják az asztalt, hogy igazából én kérjek tőlük – értsd: pályázzak hozzájuk. Amikor a legtöbb energiát abba ölik, hogy magyarázzák: "ezt nem lehet" – és ami igazából azt jelenti: "nem akarok tenni érte". Amikor előre, igazoltan el kell költeni azt a pénzt, amit csak utólag adnak oda. Amikor egy szöveg(et)író az ellen küzd, hogy széles körben elérhető legyen az írása. Amikor az előre leadott, részletesen megrajzolt terveknek nem megfelelően készülnek el a dolgok. Amikor mindenki csúszik – de értsem meg, én nem csúszhatok, mert ugye a megnyitó időpontja fix. Amikor a protokollos egy díszvendégnek sem mutatja be a kiállítókat. Amikor a pénzt hónapokkal később sem utalják át. Amikor egy a kiállítás témájában mértékadó, drága újság, amely megjelent a megnyitón, végül is olyasvalakivel írat rólunk cikket, aki nem volt ott, majd a nyomdai leadás előtt pár órával követel tőlünk sürgősen képeket.

Amikor mindez természetesnek tűnik mindenkinek, akkor a dolgok nincsenek rendben.

Nincs rendben az, hogy frusztrált emberek béklyóba kötve próbálnak olyat véghezvinni, amihez – legjobb szándékuk ellenére – igazából nincs képzettségük vagy tudásuk. Nincs rendben, hogy megelégszünk a félkész megoldásokkal, elrontott dolgokkal. Nincs rendben, hogy belenyugszunk ebbe – és meg sem próbálunk javítani rajta. Nincs rendben, hogy mindig mást okolunk, a végső ok pedig mindig a pénzhiány.

A pénzhiány – mondják, hisz tudod, szegény ország a miénk. Olyan gazdag országokban, mint Japán vagy Hollandia, biztos több pénzük van, ezért is megy minden könnyen – gondolják. Eszükbe sem jut, hogy talán fordítva van a helyzet – mivel ott hatékonyan teszik a dolgukat az emberek, nem pedig pazarlóan, ezért megy jól nekik. Mi más lehet az oka annak, hogy az idei, hazai kötődésű kiállítás költségvetése lényegesen nagyobb volt a tavalyi, japán kiállításénál – és az utóbbi jobban sikerült?

Az idei év számomra sok fejfájást okozott. Nem azért, mert sok időm ment rá, magam szempontjából rossz hatékonysággal, egy stresszel teli környezetben félkész megoldásokkal és önellentmondásokkal teli, amúgy az ország nemzetközi kulturális jelenléte szempontjából fontos projektre. Azért okozott fejfájást, mert meghívtam ebbe a körbe külföldi barátaimat, akikkel hosszú évek óta együtt alkotok – és folyamatosan magyarázkodnom kellett előttük. Szégyenkezve kellett nap mint nap azt mondanom – sajnálom, nem tudok mást mondani, igen, nem megy jól, de értsétek meg, mindenki igyekszik, de ez Magyarország, ilyen az én hazám.