A közművelődés az intézményes elitkultúra termelése szempontjából egy nehezen vagy kevésbé látható terület, ami a kultúraközvetítés, terjesztés és termelés szempontjából (történjen az akármilyen médiumon keresztül) a kultúrpolitikák mindennapi működésének egyik legfontosabb területe. Szerves része a modern nemzetállamok működésének, így azok gazdasági, politikai, társadalmi viszonyaitól nem elválasztható terület. A közművelődés kultúrpolitikákban elfoglalt helyét szociológiai és antropológiai perspektívából vizsgálom, így ebben a cikkben nem a kultúra intézményes fogalmával dolgozom, hanem azt a társadalmi tapasztalat és a megélt viszonyok szimbolikus keretezéseként gondolom el.
Mary Taylor (2008) a közművelődést az állampolgárok morális termeléseként és az elfogadott normák intézményesített átadásaként definiálja. Olyan eszközként, ami adott domináns társadalmi csoportok által elfogadott anyagi és szimbolikus kulturális javakat terjeszt egy adott állam polgárai számára. Tehát a közművelődés tartalma annak megfelelően változik, hogy milyen a népesség egésze felett gyakorolt uralom formája, hogy az állam milyen kényszerítő eszközöket alkalmaz, illetve milyen állampolgárokat képzel el ideálisnak. Mivel az állam az állampolgárok termelésén keresztül adott munkaerőt hoz létre, ezek a feltételek mind összefüggésben vannak azzal, ahogy adott területek bekapcsolódnak a globális kapitalizmuson belül létrejövő egyenlőtlen munkamegosztásba.
A közművelődés a hegemónia folyamatos termelésének egyik eleme. Hegemónia alatt adott uralkodó osztály által megszervezett termelési viszonyokat, kulturális és politikai hatalmat értek, ami a mindennapi interakciókon keresztül folyamatosan változik, alakul. Ez sosem egy állandó, megmerevedett rendet jelent, sem pedig egy felülről meghatározott folyamat eredménye. Az adott uralkodó osztály által megszervezett hegemónia a rendelkezésre álló kultúrák egészéből szelektál, beolvaszt, ugyanakkor egyértelműen rendszerellenes formáit tilthatja is. Minden államformálódásnak szerves része a kultúraformálódás is. Ám az uralkodó osztályok ritkán találnak fel új kultúrákat, hanem az adott osztálykoalíciók megkötése mentén bizonyos kulturális termékeket kiemelnek és univerzálisnak fogadnak el. Például az, hogy a paraszti kultúrát univerzálisan magyarnak tekintjük, szerves eleme a magyar államformálódásnak, ahol a nem-Habsburg, nem-idegen, nem-városi kultúra volt az, ami a létrejövő modern magyar nemzetállam identitását adta. (Hofer 1995) Ezek a mezőgazdasági termeléshez kötődő normák, vizuális, materiális önkifejezési módok a helyi társadalmi viszonyokhoz kapcsolódtak. Tánc, hímzés, zene és a többi, mind az informális hierarchiák és az életfeltételek újratermelésének reprezentációi voltak, ám a szokások újrajátszásán keresztül ezeknek a viszonyoknak az újratermelését is elősegítették. Mivel a helyi termelésben és a belső viszonyokba ágyazva működtek, ezért történetileg folyamatosan változtak. Amikor ezeknek a kulturális formáknak az állami kanonizálása megtörtént, akkor egy adott időpillanatban megfagyasztották őket és ezt a hibernált állapotát emelték a nemzeti kultúra szintjére, mint „népi kultúrát”. Tehát a dekontextualizálás és univerzalizálás folyamatán keresztül a lokális hatalmi viszonyokhoz kapcsolódó jelentésrétegeik lebontódtak és a nemzeti kultúra reprezentációjává váltak.
A rendszerváltás előtti közművelődés-felfogások mindegyike a kulturálódást a társadalmi mobilitás eszközeként gondolta el, így mind a helyi népességnek, mind a közművelődést megszervező szereplőknek (akiknek nagy része a szocializmus alatt első generációs értelmiségi, vidéki kistelepülésekről származó nő volt (White 1990)) jelentős felemelkedési lehetőségeket tudott biztosítani. Ám a közművelődés nem karitatív tevékenység. Hatékonysága, illetve terjeszkedése többnyire arról mesél, hogy az államnak milyen bürokratikus, szakértői intézményrendszerre van szüksége.
A korai művelődésszervezést a késő 19. században a voluntarista felfogás uralta. Helyi szinten szerveződő gazdakörök, gyárak köré szerveződő tiszti egyletek, olvasóegyletek, dalkörök jellemezték ezt az időszakot. Ekkor kezdtek különböző arisztokrata csoportok jótékonysági kampányokat szervezni, amelyek a szegénység felszámolását, vagy adott népi kultúrák megmentését, támogatását célozták meg. Sok helyen ez a folyamat (az írástudatlanság felszámolásán keresztül új mezőgazdasági termelési technológiák terjesztésével, vagy közegészségügyi programokkal) a helyi elit megerősítésével, szaktudással rendelkező munkaerő megteremtésével kötődött össze. A gyárak által megszervezett egyletek a szakmai lojalitás erősítésére törekedtek az osztályszolidaritással szemben – ez utóbbi meglepően nyíltan jelenik meg a gyárakhoz kötődő munkás önművelő körök alapító okirataiban. Majd a két világháború között a klebelsbergi kultúrfölény koncepciója mentén egyre centralizáltabbá vált a művelődésszervezés. Ezzel szembenállt a szakszervezetek által megalapozott politikai oktatás és az ehhez kapcsolódó szabadidő-eltöltési szokások formálásának kísérlete, ami a munkáskultúra támogatását a politikai harc eszközének tekintette. A korai szocializmus alatt a sztálinista, centralizált közművelődés egy homogén, magyar, városi munkáskultúra megteremtésére törekedett – az indusztrializáció eszközeként tekintve a művelődésre –, sokszor új tartalommal feltöltve, a népi kultúra eszközeit használta fel. Ez az intézményrendszer a különböző válságok és a termelés szervezésének változásaival párhuzamosan egyre decentralizáltabbá vált. A 80-as évek klubéletének kialakulásával már kvázi demokratikusan működött, ahol a helyi adminisztráció döntésétől függött, hogy adott intézmények milyen programokat fogadnak be. (Tóth & Katus 1987) A rendszerváltás után a liberális kultúrafelfogás uralta a művelődésszervezést, amely szerint helyi közösségek határozták meg, milyen kultúrát akartak fogyasztani, és a művelődésszervezés munkája csupán az értő kultúrafogyasztó megteremtésére korlátozódott. A rendszerváltást követő húsz év politikája nyilvánvalóan nem volt egységes, de az a minta látszik kirajzolódni, hogy a közművelődés megszervezése egyre inkább a helyi egyesületek kezébe került, miközben a fenntartáshoz szükséges forrásokat ezeknek a szervezeteknek a piacról vagy pályázati úton kellett előteremteniük.
A 2010 utáni átalakulás nem volt egyforma hatással az országban működő önkormányzati és civil szervezetekre. Területenként változik, hogy milyen tartalom dominálja a közművelődési intézményeket és nagyban függ a helyi egyesületek/önkormányzatok politikai lobbierejétől, az EU-s pályázatoktól, a helyi vezetés akaratától. Sokszor a közművelődés nem több, mint a lokális elitek újratermelésének helye, vagy az etnoturizmusba való bekapcsolódás eszköze, de kreatív városfejlesztési programokba is integrálódik. A TEMIE (Területi Művelődési Intézmények Egyesülete) a helyi művelődési egyesületeket fogja össze, – melyek többnyire a volt szakszervezeti infrastruktúrából váltak ki az 1989-es egyesületi törvény után. A NMI (Nemzeti Művelődési Intézet) pedig állami finanszírozással és koordinációval foglalkozik (kész programokat szállít, eszközvásárlásban segít, például gépjárműveket vásárol, hogy idősebb lakosok is eljussanak regionális központokba, kulturális programokra). A kulturális közmunka – ami az EMMI és az NMI közös programja és jelenleg több mint 4000 embert foglalkoztat – segítségével újranyílnak korábban bezárt művelődési terek jelentős programkínálattal, miközben a program segítségével az állami funkció ellátásához szükséges munkaerőt nyomott áron teremtik elő. Hogy hosszútávon ez a rendszer mennyire fenntartható, egyelőre nem látszik, de a kulturális közfoglalkoztatás, úgy tűnik, stabil helyet foglal el az állami foglalkoztatáspolitikában.
A közművelődés átalakításának lehetőségei kapcsán nem az a kérdés, hogy egy kanonizált, domináns csoport által elfogadott kultúrát hogyan lehet(ne) hatékonyabban terjeszteni, hanem hogy a kultúra (materiális és szimbolikus) hogyan kötődik adott társadalmi csoportok életvilágához. Tehát a közművelődés egy olyan infrastruktúra és intézményrendszer, ami helyi közösségeknek ideológiai keretet ad tapasztalatok értelmezéséhez. Létező, helyben megélt és létrehozott kulturális termékek termelését segíti, de államilag elfogadott kereteket terjeszt. Ez a keret állami szelekció, tiltás vagy bekebelezés által válik uralkodóvá. Minden közművelődési munka az egyéntől jelentős időráfordítást, és az adott közösségbe való beágyazódást kíván. Egy ilyen intézményrendszer segíthet a képek, tapasztalatok keretezésében, a helyi közösségek közös érdekeinek, igényeinek felismerését elősegíteni. Tehát a művelődésszervezői munka bármilyen társadalmi változásban egy olyan kiegészítő funkció, ami nem létrehoz ilyen jellegű változásokat, hanem azokat a közösségeket, társadalmi csoportokat erősíti meg, amelyek azokat a változásokat képesek véghezvinni.
Hivatkozások:
Hofer, Tamás. 1995. “The ‘Hungarian Soul’ and the ‘Historic Layers of National Heritage’: Conceptualizations of Hungaran Folk Culture.” In National Character and National Ideology in Interwar Eastern Europe, edited by Ivo Banac and Katherine Verdery, 65–82. New Haven: Yale Center for International and Area Studies.
Taylor, Mary N. 2008. “The Politics of Culture: Folk Critique and the Transformation of State in Hungary.” City University New York.
Tóth, János, and J Katus, eds. 1987. Voluntary Associations in Social and Cultural Development in Hungary and the Netherlands. Budapest: National Centre for Culture.
White, Anne. 1990. De-Stalinization and the House of Culture : Declining State Control over Leisure in the USSR, Poland, and Hungary. London: Routledge.
