„Kommunista” filosz- és nyelvbűvészkedés

A Műcsarnok-könyvek Elmegyakorlatának eddigi darabjait a lehető legnagyobb élvezettel olvastam és a mindennapi radikális politika- és művészetértelmezés „alapműveiként” tartom számon. Alapműveknek azért gondolom őket, mert jobbára ez a sorozat képezi a hazai kritikai társadalomtudomány rendszerváltás utáni gyöngyszemeit. El kell fogadnunk, hogy a magyar kritikai társadalomtudomány belátható időn belül nem fog felzárkózni „kinti” családjához, a magyar (tudományos) provincializmus és köldöknézegetés ebben az esetben is erősebbnek bizonyulnak, mint az intellektuális (ön)reflexió. Kettő könyvespolcra való kánon pár évig még nem lesz még elérhető – mármint magyar nyelven.


Anetta Mona Chisa & Lucia Tkacova_Try again. Fail again. Fail better

Nem szeretném azonban a hiány panaszát a kelet-európai született pesszimizmus olcsóságával keverni, az előbbiekben csak arra kívántam utalni, hogy az Elmegyakorlat sorozat értéke itt, a periférián felbecsülhetetlen. A legutóbbi darab, mégpedig Boris Groys munkája, a Kommunista utóirat c. munkája az eddigiekhez képest azonban valóságidegen, s ezzel esélye sem lehet a társadalomtudományi lektűr kategóriájára. Egy „true” kritikai munka ugyanis akkor „életszagú”, ha lehetséges átkötése a radikális politikához, annak valamiféle alig megteremthető attribútumait adja. Miközben az olvasó halad a szövegben, azt kell gondolnia: igen, lehetséges a radikális politika! Egy radikális kötet mércéje a cselekvés lehetősége (vagy illúziója). Groys sorai és a nyelvvel folytatott bűvészkedése „után” viszont Mihail Epstein jutott eszembe, aki annak idején a kommunizmus és a posztmodern között vélt komoly rokonságot. Kettejük kapcsán pedig a következő: hol vannak egy adott tárgyról való gondolkodás határai, honnantól öncélú a gondolkodás?


Communism, Communists, Lenin, Stalin, Mao Zedong, Karl Marx, communist, party, sickle, hammer, balloons, chair, hat, 835

Pedig a témaválasztás adta magát: sokan pörögnek napjainkban a szocializmus, a kommunizmus, egy posztkapitalista vízió körül, lévén egy utópianélküli korban nagy igény mutatkozik egy előadásnyi, könyvnyi posztmetafizikai modernitás után, továbbá mégiscsak az előbbiek időben (és térben) a leginkább közelebb álló referenciák. Ennek jegyében „jól” is indul a füzetnyi méretű könyv: „Amíg az ember a kapitalista gazdaság feltételei között létezik, alapvetően néma marad, mivel sorsa nem szólítja meg. Ha az embert nem szólítja meg a sorsa, nem is válaszolhat neki. A gazdasági történés névtelen, és szavakban nem is kifejezhető. (…) Csak akkor lesz az ember olyan lénnyé, amely a nyelvben és a nyelv révén létezik, ha a sors nem néma többé.” Mivel a kapitalizmusban a nyelv is áruként funkciónál, illetve van jelen, így tulajdonképpen az ellenállás parttalan, „a kapitalizmus és annak diszkurzív kritikája mediálisan összeegyeztethetetlen.” Groys szerint a kommunizmus hajtja végre az emberi sors teljes mértékű nyelvivé tételét, ezért is az ösztönös vonzódása a kritikai tudatnak az előbbi vízió felé. Igen, ha minden ilyen egyszerű, akarom mondani, nyelvi lenne. Ezzel kezdetét is veszi a kötet nyelvi kalandozása, amelynek végpontján – azt hiszem – a dialektikus materializmus sajátos „megszüntetve megvédése” áll. Bár a filozófia, a filozófusi szerepek nem egy wishful reading jegyében kerülnek értelmezésre, mégis a szerző régiónkban szokatlan jóindulattal kezeli a kommunizmust. Számomra viszont a referencia Szolláth Dávid gondolatai. Utóbbi a kommunizmust az én önmaga felett gyakorolt hatalmának egyik formájaként értelmezi, a kommunista önformálást az individualitás visszaszorításának folyamataként. „Az önformálás tehát az én önmagára irányuló hatalmi konstrukciója.” – írja Szolláth tavaly megjelent könyvében.


Dan Perjovski East and West

Bár nem „látok” összefüggést a filozófia marxi felfogása és a totális ideológia KGST-szintű megvalósítása között, de a dogmatikus gondolkodástól irtózom, így óvatosan kezelem a „ra-dikális filozófia, ha leszáll a Földre” kérdéskörét. Természetesen a dogmatizmus nem kom-munista vagy marxista, hanem értelmiségi hagyomány, amely akár a valóság tudatos eltakará-sában is testet ölthet. Groys nehézkesen olvasható könyve a dogmatikusoknak lehet segítség – már ha a kommunista szimulákrumban szenvednek. A szerző folyamatos reflexióval látja el a dialektikus materializmus filozófiáját és helyeit (hol az Ige „testet” öltött): „Csak azok maradtak a fő vonalon – életben –, akik készek voltak eleven módon beszélni, vagyis azok, akik felfogták, hogy saját kijelentésük helyességéből egyáltalán nem következik, hogy e kijelentések ellenkezője nem helyes. A dialektikus materializmus logikája totális logika.” Hát, nem kell ahhoz, francia új filozófusnak lenni, hogy ezt belássuk, ahhoz Groys könyvecskéjét viszont el kell olvasni, hogy ne feledjük: „A dialektikus materializmus minden dolog és diskurzus belső ellentmondásosságának tanítása – magát is beleértve.” S ha mindez így van, minek is vele foglalkozni?


Dmitrij Zilinskij_A szovjetúnió tornászai, 1964-65

 

Talán csak azért, mert a paradoxon témakörére hívja fel a figyelmet, mely aztán igazán kortárs állapot. Ebben a tekintetben filozófiai utóhatása a művészeten is tetten érhető, érdemes hosszabban is idézni a szerzőt: „A művészi tevékenységet csak akkor ismerik el, ha paradox. Ha a művészet művészetnek látszik, nem művészet, hanem giccs. Ha a művészet nem látszik művészetnek, egyszerűen nem művészet. A művészetnek egyszerre kell művészetnek és nem művészetnek látszania ahhoz, hogy művészetnek tartsák.” Úgy gondolom, ez mindenképpen vitaképes állítás lehet ezen oldal olvasóinak.

Boris Groys könyve újraolvasásra érdemes. Nem radikális könyv – cselekvés implikációit sokadik olvasásra sem látjuk benne – de lecsillapítja az olvasót abban a vonatkozásban, hogy a filozófia (a szöveg), mint a világ átalakításának eszköze gyakran vezethet a nyelv totális kisajátításához (lásd dialektikus materializmus). Viszont akkor mit tehet az ember, ha sorsát akarja visszaszerezni a pénz médiumában? A politika ugyanis a nyelv médiumában működik, ugyanakkor „politika valódi szubjektumokat és identitásokat előfeltételez”. Ebben sem állunk jól, hiszen a napjaink posztpolitikai társadalmában „a párhuzamos diszpozíciók deszubjektivizálják az individuumokat” (Slavoj Žižek).

Akkor merre, hogyan és kikkel induljon a radikális (baloldali)? Mindezekre a kérdésekre Boris Groys nem ad erre választ, azt máshol kell keresni a radikális politika híveinek. Viszont nem csak angolul, németül, vagy…, hanem immáron magyarul is van válasz. A tavalyi év egyik legérdemesebb könyve ugyanis nem fordítás, hanem Kiss Viktor Marx és ideológia című munkája. Boris Groys a kommunizmus utóhatásairól, Kiss a kommunizmus utáni Marxról és annak filológiai alapossággal bemutatott ideológia fogalmairól írt. De utóbbi már egy másik bejegyzés témája.
 

One thought on “„Kommunista” filosz- és nyelvbűvészkedés

  1. A sok általános dicséret mellet azért említsük meg, hogy az Elmegyakorlat sorozat lay-outja mindent megtesz az olvashatatlanság érdekében: szürkével van nyomva, kb. kilences fontmérettel, alig van margó, a sor végén gondolkozni kell, hogy hol a következő sor eleje, és ami a legsúlyosabb, nincs a bekezdések elején semmilyen behúzás, vagy megnövelt sortávolság, szóval ha az előző bekezdés éppen sor végén ér véget (gyakran), akkor a bekezdés, és vele a szöveg tagolása elveszik. lehetne mindezt talán a takarékosságra fogni, de inkább rossz “művészeti kiadvány” beidegződés lehet, ahol, ugye, nem fontos a szöveg, csak a szép “szövegkép”.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány