Katarzina Kobro és Lygia Clark
Az új Muzeum Sztuki első időszaki kiállítását abban a friss szellemben rendezték meg, ahogyan állandó kiállítást is. A lengyel konstruktivista Katarzina Kobro és a brazil Lygia Clark térben és időben egyaránt elkülönültek, együttes kiállításuk szellemi közösségükön, a művészet és az élet kapcsolatáról vallott nézeteik hasonlóságán alapul. Mindkettőt új összefüggésbe helyezve mutatja be Jaroslaw Suchan kurátor, vagyis női művészettörténetet is ír, női kontextust, szellemi közösséget mutat be. S ezt nem azzal a kétes művészettörténeti gyakorlattal teszi, hogy formailag hasonló munkákat egymás analógiáiként jelenítsen meg. Ismerjük ezeket a példákat, amelyek első pillantásra jópofák, a másodikra pedig világos, hogy nem vezetnek sehová.
Lygia Clark, Relációs tárgyak, 1972
Az 1951-ben meghalt Katarzina Kobro elismert, számon tartott konstruktivista művész volt, ritkán felejtik egyébként el a szakirodalomban megemlíteni kapcsolatát Wladislav Strzeminskivel, férjével. Elvont formáinak gondolati hátterét a kettősség tagadása alkotja, s az a hite, hogy a világ és az emberi lény egységes, nem elkülöníthető, s a térben találkozva, egymásba hatolnak. Az 1988-ban elhunyt, brazil Lygia Clark művészetét terapikus célokra használta, ő azt a traumát akarta gyógyítani vele, amit az ember számára a világtól való elszakadása okozott. Ő is az egységben hitt, az embert vissza akarta kapcsolni a világhoz. A kapcsolat helyreállításához relációs tárgyakat használt.
Lygia Clark, Relációs tárgyak, 1974
A relációs tárgy igen furcsa szerzet. Relációs tárgy például a nylon harisnyanadrágban elhelyezett kő, a vízzel töltött műanyag zacskó, vagy a levegővel felfújt bevásárló szatyor, a magvakkal, homokkal megtöltött párna. A testhez kapcsolja őket, a test és a tér közötti üregeket tölti ki velük. Clark, ahogyan maga fogalmazott, mítosz nélküli rítusaihoz használta tárgyait. S az a gyanúm, hogy relációs tárgyakat mindenki, de legfőképp mindenkinek a nagymamája készít, van benne valami babona-gyanús, pofon egyszerű, banális és váratlan — kő a harisnyanadrágban.
Kobro és Clark egymásmellé helyezésével a hazai közegben jól ismert művészt új összefüggésben mutatja be a kurátor, a nem nélküli művészet, a férfi konstruktivisták helyett egy nő mellett. Kiderül, hogy a konstruktivizmusnak is neme van. Lygia Clarkot is nőként látjuk, idős nőként. Az egyik róla készült filmben elmeséli, hogyan osztályozza két kategóriába azokat a férfiakat, akikkel „dolga volt”. Sorra kézbe veszi és leírja relációs tárgyait, amelyek gond nélkül beilleszthetők az abject (visszataszító) kategóriájába. A tárgyak megismerése után jön a terápia maga. Egy fiatal, alsónadrágban fekvő, kiszolgáltatott férfit „gyógyít” Clark, a hatvanas éveiben járó nő. Végigsimítja, eltakarja a szemét, beborítja relációs tárgyaival. A férfi-női szerepek megfordulnak, az idős nő tartja kezében a kontrollt.
