A Degrowth Konferenciát 2008 óta kétévente rendezik meg a világ különböző nagyvárosaiban, az idei helyszín Budapest volt. Ezidáig számos kérdés felmerült a „nemnövekedés“ mozgalom ideológiai körvonalait illetően, amely a sokszínűség liberális eszméjével igyekszik önmagát magyarázni, és mindeközben előszeretettel hívja magát radikálisnak. Repertoárjában valóban megtalálható a (baloldali és liberális) politikafilozófia és az alternatív közgazdaságtan sok különböző vonulata, amelyet a konferencia többé-kevésbé igyekezett is megmutatni, de retorikáját tekintve leginkább a Rousseau-féle baloldali paradigmát sugallta. És valóban, a degrowth kezdeményezői a felvilágosodásra igen fontos referenciapontként tekintenek, a francia filozófusra viszont meglepően kevés hivatkozás mutat, a mozgalom kultúrához és művészetekhez való viszonya pedig kevéssé deklarált. Ebben az írásban ezeknek a kérdéseknek a körüljárására teszek kísérletet.
Az első Degrowth Konferenciát a gazdasági világválság első évében, 2008-ban tartották Párizsban, ezután következett Barcelona, 2012-ben Montréal és Velence párhuzamosan, aztán Lipcse, idén pedig Budapest. Geopolitikai narratívájának tájolása nem kelet-nyugati, hanem észak-déli, és ebből a pozícióból kritizálja az ipari termelésnek, a természeti erőforrások kihasználásnaknak, illetve a fogyasztásnak és az újraelosztásnak a kérdéseit. Perspektívája tehát globális perspektíva, kritikája pedig kapitalizmuskritika. Nehéz azonban kitapintani benne a beígért radikalizmust, és ez nemcsak rá igaz, hanem egy olyan globális dinamika része, amelyet Tamás Gáspár Miklós a politikai baloldal visszahúzódásának nevez a marxizmustól a Rousseau-izmusba. Kiváló szövegében (Telling the truth about class) szembeállítja a marxista és a Rousseau-i társadalom- és emberképet, amelyből egy teljesen eltérő kultúrafogalom is kibontakozik. Ebben a nagyívű társadalomtörténeti áttekintésben — amely a társadalmat leíró kategóriákkal foglalkozik — a rendi társadalomból az osztálytársadalomba alakulás, majd annak a nép fogalmában feloldódó története jelen témánkhoz úgy kapcsolódik, hogy megmutatja, miképpen vált a társadalom egyre nyitottabbá (a rendi születési előjogok felszámolásával, a státuszok elvi átjárhatóságának tekintetében), és a jogegyenlőség térhódításával egyenlőbbé úgy, hogy a valódi anyagi és társadalmi egyenlőtlenségek lényegesen nem változtak (eltekintve néhány kivételes és irányítottan egyenlősítő történelmi képződménytől, mint amilyenek például a szocialista társadalmak voltak).
Marx a társadalmi osztályok harcáról beszél, míg Rousseau a népről, amelyet egy hierarchikus rendszerbe kényszerítenek. Ezért van az, hogy míg Rousseau gondolatmenete a moralizálásban csúcsosodik ki, addig Marxé a rendszer leírásában. Hiszen éppen a rendszer létezéséből következik az osztályok létezése, így a rendszer megszüntetése vezet az osztályok eltűnéséhez, az osztály nélküli társadalomhoz. Mindketten tehát egy osztály nélküli és horizontális társadalmat képzelnek el végcélnak, viszont másképp gondolkodnak az adott társadalomról és magáról az emberről, amiből az következik, hogy az odavezető utat is másképp látják. Rousseau az emanicipáció (emancipation) útját látta (épp ahogyan látja a mai új szociális mozgalmak zöme), és ez nem egyenlő a marxi felszabadítással (abolition).
Visszatérve a „színpompás pop ideológiájára az új társadalmi mozgalmaknak” (TGM), hogyan lehet egyáltalán valami radikális, ami olyan fogalmakkal spekulál, mint a fenntarthatóság? Fenntartani csak valami olyat lehet, ami már működésben van, és ha magát a rendszert tartjuk rossznak, nem érvelhetünk őszintén annak fenntartása mellett. Úgyanígy, a Rousseau-i hagyományra alapozva, a degrowth mozgalom túl nagy szerepet tulajdonít az egyéni akaratnak, főleg a fogyasztás aspektusából. Ideálja az „aktív, tudatos állampolgár”, aki egyéni cselekedetekkel váltja meg a világot. Ha pedig emancipatórikus harcait vívja, azokban „sokkal nagyobb hangsúlyt kap az elismerés (recognition), mint az újraelosztás (redistribution), ahogyan fontosabb a pluralizmus, mint a szocializmus” (TGM).
A kapitalizmuskritika számonkérése azért kiemelten fontos kérdés, mert — ahogy Luc Boltanski kimutatta— a kapitalizmus egyfajta immunrendszerként képes az adaptálódásra, éppen az őt ért kritikák által. Fontos tehát, hogy a mozgalom ne pozicionálja magát forradalminak vagy radikálisnak, hogyha valójában reformista, és a kapitalizmus „megszelídítése“ a célja.
Sokak számára éppen a fenti okok miatt nehezen értelmezhető a degrowth mozgalom. Az egyének cselekvési terét a (magyar) társadalomban sokkal limitáltabbnak érzékelik — és ennek a gazdasági erőforrás-hiány mellett az is az oka, hogy az eltérő történelmi utakat bejáró országok másképpen reflektálnak saját társadalmukra. Ezért is nagyon ismerős ez a Franciaországban formálódott mozgalom egy nyugat-európai számára, miközben a rousseau-i baloldali hagyományra épülő retorika idegennek tűnik Kelet-Európában.
Miért fontos tehát Rousseau, aki olyannyira a legradikálisabb gondolkodója volt a felvilágosodásnak, hogy még a többi enciklopédistával is összetűzésbe került emiatt? Azért, mert Rousseau egyike volt azoknak, akiknek politikai képzelete messze meghaladta kora meghatározottságát, és ezeket műveiben formába is öntötte. Ennek leghíresebbike az 1762-ben írott Társadalmi szerződés. Komolyan és konstruktív módon támadta a magántulajdon intézményét. Műveiben javaslatokat tett a túl nagy vagyoni különbségek kialakulásának korlátozására, és tette ezt leginkább azért, mert felismerte, hogy a politkát a gazdasági hatalom oly mértékben korrumpálja, hogy az aláássa a demokratikus működést.
Ha megkíséreljük levezetni Rousseau-tól a degrowth kultúrafogalmát, akkor át kell tekintenünk, mi is volt a véleménye saját rendi társadalmának kultúrájáról:
A testi szükségletek teszik a társadalom alapzatát, a szellemi szükségletek teszik vonzóvá a társadalmat. A kormányzat és a törvények gondoskodnak az egybegyűlt emberek biztonságáról és jólétéről, a tudományok, az irodalom és a művészetek, e nem kevésbé zsarnoki, és talán még hatalmasabb erők, virágfüzérekkel borítják az emberekre vert vasláncot, elfojtják bennük azt az érzést, hogy eredetileg szabadnak születtek, megszerettetik velük a rabszolgaságot és azzá teszik az embereket, amit civilizált népnek szokás nevezni. (…) Civilizált népek, műveljétek ki magatokban ezt a hajlandóságot; ti boldog rabszolgák, ennek köszönhetitek, hogy kifinomult ízlésetek van, amire oly büszkék vagytok, ennek, hogy modorotok nyájas lett, erkölcsötök pallérozott, ami oly hajlékonnyá és könnyűvé teszi az érintkezést közöttetek: egyszóval, neki köszönhetitek, hogy látszatra minden erény megvan bennetek, pedig valójában egyetlen sincs meg. (Értekezés művészetekről és tudományról)
Rousseau itt igen éleslátóan írja le többek között azt, amit Alain Badiou a következő mondatban foglal össze: „Nagyon gyakran tehát a hivatalos művészet a történelmi tekintély győzelméből származó ideológiai tekintély reprezentánsaként funkcionál.” Alapvető kritikáját adta tehát Rousseau a hierarchizált civilizáltságnak, amelyben a művészetnek az elnyomást elleplező, azt megerősítő funkciót tulajdonított. Ahogyan a feudális rendi társadalomban a kulturális elkülönbözés a megvetésen és kizáráson alapuló elkülönülés fontos funkcióját látta el, úgy az osztálytársadalomban is betöltötte ezt a társadalmi funkciót, és továbbra is betölti a fogyasztási szokásokon keresztül, amit a kultúrához való hozzáférhetőség feltételei határoznak meg. (l. Pierre Bourdieu: Különbségek és megkülönböztetések)
Ebből következően egyfajta horizontális kultúrafogalommal szimpatizálhat a Rousseau-i hagyomány. Rousseau maga a természetközeli népek bukolikus-népies romlatlan kultúrája mellett szállt síkra. Felmerülhet ezen kívül, hogy betölthet-e bármilyen más funkciót a kultúra az egyén elkülönbözésén kívül. A hasznosság például egy ilyen klasszikus nagy talány, és persze a kultúrával kapcsolatban a legellentmondásosabb, akár a szocialista, akár a kapitalista fogalmi rendszerben helyezzük el. A hasznosság egy olyan dolog, amit bizonyítani kell, ehhez pedig mérni, és megfelelni bizonyos mércének. A művészet és a humán tudományok általában pont ezt nem tudják, és éppen belső szabadságukból, jó értelemben vett instabilitásukból adódóan — legalábbis Hans Ulrich Gumbrecht elég meggyőző érvelése szerint — ez az egyetlen dolog, ami megóvhatja őket a dogmatizmustól, és képessé teheti őket, hogy megtermékenyítő és serkentő módon komlexebbé tegyék az emberi gondolkodást. A szintén Rousseau-tól származtatható, egyszerűséget hirdető degrowth mozgalomnak éppen ezzel az ellentmondással kell megküzdenie. Azonban mindannyiunknak, akiknek fontos a kultúra jövője, le kell számolnunk azzal a gyakorlattal, hogy a kultúrának pusztán immateriális aspektusaival foglalkozunk, és nem akarjuk tudomásul venni azt a nagyon is materiális feltételrendszert, amely nélkül a kultúra nem létezhetne. Éppen ezért problémás a kultúrához való hozzáférhetőség, amely jóval túlmutat mind a térbeli, mind az anyagi elérhetőségen. A kultúra egy struktúra, amely csak történetiségében és társadalmi beágyazottságában vizsgálható. Minden igyekezet a megváltoztatására ezért az egész struktúra megváltoztatását igényli, tehát ha egy alapvetően új társadalmi-politikai rendszer megvalósítására törekszünk, számolnunk kell ezzel a történetiséggel, és azzal, hogy a véghezvitt változtatások miképpen fognak visszahatni a társadalomra.
